Istentisztelet 2015. november 15-én

(Kereskényi Sándor)

Lekció: 1Tim 6,11-16

Textus: 1Tim 6,12

Szeretett Testvérek!

Van egy nagyon szép, gyakran forgatott könyvem. Az a címe, hogy: A magyarok krónikája. Néha megkeresem benne, hogy mi történt abban az évben, azzal párhuzamosan, amikor a közvélemény figyelmét jelentős események kötötték le. Szombaton fellapoztam az 1976-ot. Gondoljatok vissza, hogy veletek, vagy (a fiatalabbakat kérdezem: a családban) mi történt 1976-ban? ...

Nos, amíg a ti, vagy a szeretteitek számára az volt a legfontosabb, amire most visszaemlékeztetek, 1976-ban, rengeteg egyéb eseményen kívül: elhunyt Czóbel Béla festőművész. A honvédelmi törvény 55 évre emelte a hadkötelezettség korhatárát. Megnyílt a Skála Budapest Szövetkezeti Nagyáruház. Balatonszárszón életét vesztette Latinovits Zoltán színművész. A mohácsi csata 550. évfordulóján átadták a történelmi emlékparkot.

Ja, hogy miért pont' az 1976-os évre voltam kíváncsi? Azért, mert nem tudtam elszakadni a Timóteushoz írt levélből olvasott sortól: „vallást tettél szép hitvallással". Velem ez 1976-ban történt meg. Akkor tettem konfirmációs fogadalmat a debreceni Nagytemplom presbitériuma előtt.

Mi foglalkoztatta a közvéleményt akkor, amikor Timóteus, Pál apostol egyik legkedvesebb és leghűségesebb tanítványa tett vallást „szép hitvallással"? Erről jóval kevesebb feljegyzés áll rendelkezésünkre. Az az év, a Krisztus utáni 48. esztendő lehetett. A sokkal lassabb információ-áramlás miatt, Lisztrában, Timóteus szülővárosában, amely a Római Birodalom keleti gyarmatainak része volt, az embereket, a mindennapi megélhetésen túl valószínűleg a Birodalom politikája érdekelte. A trákok veresége, a frízek győzelme. A lisztrai, kis keresztyén közösség tagjai között a beszélgetés fő témája pedig az lehetett, hogy Jeruzsálemben, Jézus apostolai, az ő szeretett Páljuk bevonásával együtt zsinatot tartanak. Náluk, közben, ez a derék fiatalember, Timóteus, „szép hitvallással" elkötelezi magát a Megváltó, Jézus Krisztus mellett.

Pál apostol erre, a hitvallásra emlékezteti tanítványát, aki a levél írásának idején, valószínűleg az efézusi gyülekezetet vezette. Több, Bibliával foglalkozó tudós úgy gondolja, hogy az ez a „szép hitvallás" akkor hangzott el, amikor Timóteus elvállalta az efézusiak vezetése, tanítása iránti felelősséget. Akkor, amikor „sok tanú előtt" a keresztyén lelkek felügyelője, felvigyázója (görögül: ἐπίσκοπος „episzkoposz") lett.

Nem tudom, Timóteus számára melyik volt a „felemelőbb" alkalom. Az, amikor Lisztrában először vallotta meg a Krisztusba vetett hitét, vagy az efézusi közösség előtt tett hitvallás? Lényegében mindegy. A felszólítás mindkét helyszínen és időpontban érvényes volt.    „Harcold meg a hit nemes harcát", és „ragadd meg az örök életet".

Ti mikor gondoltatok bele először, komolyan, hogy Jézus követése folyamatos harc? Amikor konfirmáltatok? Én nem. Én 1976-ban nem értettem, mit veszek magamra azzal, hogy néhány lelkész és idősebb ember előtt negyedmagammal levizsgázom.

Tizenegy évvel később, már másodéves teológusként, otthonomtól kétezer kilométer távolságra, egy kórházi ágyon viszont, tényleg: harcoltam. Az életemért. Öntudatlanul. Eszméletlenül. Agonizáltam. Balesetem után, három napig komoly életveszélyben voltam. Orvosok harcoltak az életemért, és velük együtt a testem is harcolt; agonizált. Felgyógyulásom, lassan öntudatra ébredő heteiben értettem meg, micsoda küzdelmet vívtak értem, és milyen harcot küzdött végig a testem. Aztán a lelkem. Az is agonizált.

Higgyétek el, nem a hatásvadászat kedvéért dobtam be azt, hogy „agonizáltam". Pál apostol ezt írta Timóteusnak: Agonizáld meg a feddhetetlen agónt. Lediktálta görögül: „ἀγωνίζου τὸν καλὸν ἀγῶνα". Ezt fordítjuk így magyarra: „Harcold meg a hit nemes harcát"!

A hit feddhetetlen, tiszta, célszerű, szép, nemes harcának küzdelmeit minden egyes napon meg kell vívni! A Jézusba vetett bizalmát (vagyis hitét) az veszi komolyan, aki hajlandó csatába szállni érte. Harcolni érte. Agonizálni érte. Mert tudja, hogy ha félvállról veszi az Isten és emberek előtt megvallott hitét, akkor az élete, az örök élete forog kockán.

Azt pedig nem szabad elengedni. Az, aki tudatában van annak, hogy Jézus, a kereszten agonizálva már megszerezte neki az örök életet, az miért engedné el? Az nap mint nap megragadja, és megtartja.

Ha megvan, akkor miért kel harcolni érte? Akkor, miért kell újra és újra megragadni?

Mert valakinek ez nem tetszik. Isten ellensége a másik csapatban harcol. Az ördögnek elég baja van azzal, hogy elveszíti azokat, akik az ő oldalán születtek. Ádám és Éva esete óta minden ember örökölte az Istennel szembeni ellenkezést. Ezzel az örökséggel automatikusan az ördög szakosztályába születünk. Így születtem én is, te is. Az ősszülők óta örökölt, eredendő bűnnel. Azzal a természettel, ami nemet mond arra, ami Isten szerint jó, és igent mond arra, ami Isten szerint rossz, nem használ. Ebből az ellenkezésből, ebből az egyetlen bűnből, az Isten elleni engedetlenségből fakadnak azok a vétkek, amik az egyetlen bűnünk látványos, és eltitkolt következményei.

A bűn büntetése a halál. Abból váltott ki minket Jézus. A büntetésünkért járó ítéletet rajta hajtották végre. Kész. Vége. Annak, aki ezt elhiszi, a halál már csak egy olyan esemény, amin túl kell esni annak érdekében, hogy élete létformát váltson. Minőségi létformát, és helyszínt váltson. Teste helyett a lényege, a lelke éljen tovább, ott, ahol Jézus vár rá. Aztán lesz majd egy nap, amikor a lelkünk romolhatatlan testbe öltözik. Nem lesz több CT-vizsgálat, műtét, fájdalomcsillapító és járókeret. Romolhatatlan, örök életre garanciális testet kapunk az Úrtól.

Na, ezt akarja megakadályozni az, aki Jézussal szemben elveszítette a csatát a golgotai kereszten! Jézus az emberek lelkéért, örök életéért; az ördög az emberek kárhozatért szállt harcba. Az ördög veszített. Viszont: kitartó játékos. Nem adta fel. Nem elégszik meg azokkal, akik az övéi, mert visszautasítják Jézus, örök életre szóló meghívóját. Isten ellenfele arra gyúr, hogy egykori embereit, az átigazolt, Jézus mellett döntött híveket is visszahívja a saját térfelére. A kárhozat, az istentelen lét itteni, és túlvilági pályájára.

Kiújuló küzdelemről van szó. Az ördögnek csak itt, ezen a földön van esélye arra, hogy visszacsábítsa magához egykori, mellette növekedő, később Jézust választó lelkeit. A célja érdekében bedob mindenféle szellemi erőket, ötletet, és csábító a testnek kedves, az isteni, természetes örömmel erősen konkuráló kínálatot. Ez ellen pedig harcolni kell. Ezt te is nagyon jól tudod, aki ott ülsz a padban, a széken. Tapasztalod; saját bőrödön, saját lelkedben érzed, hogy a tiszta, a romlást elutasító nemes hitedet csak akkor tarthatod meg, ha vállalod a harcot.

Őrségben állsz, és ha magad mellé engeded Jézust, akkor az Ő fülével hallod meg az ellenség közeledését. Az Ő szemével látod meg a veszélyt. A katona akkor a leghatékonyabb, akkor számolhat a legkisebb veszteséggel, amikor megelőzi a támadást. Felderíti a veszély forrását, és leszereli az ellenséget.

Ugye, ameddig tisztán él benned az olvasott, vagy éppen itt hallott bibliai tanítás; amikor Jézus él benned, akkor könnyebben észleled a támadást? Ez természetes, hiszen, nem is te vagy az, aki figyel, hanem Isten Szentlelke. Különböző okok miatt (figyelmetlenség, bagatellizálás, hamis öntudat) azonban úgy indul meg az ellenség rohama, hogy nincs mód a megelőzésre. Azonnal az ütközet közepén találod magadat. Isten ellensége olyan rafináltan közelített meg, olyan álruhát öltött, annyira tökéletes volt az álcája, hogy elaludtál az őrségben. Rád szólt a benned lakó Szentlélek, de lecsitítottad. Újra szólt, de legyintettél rá, és megtörtént a baj. Össze-vissza vagdalkoztál, igyekeztél fedezéket találni, magad elé toltál másokat, és fájt, mert már nem is te szenvedtél, hanem azok, akik rád számítottak. A te éberségedre, a te felkészültségedre, a te erődre.

De történt valami! Honnan tudom? Onnan, hogy itt vagy! Erősítést kaptál. Isten irgalmának nevezzük azt, amikor megérkezik az erősítés. Mert Jézus akkor is harcol értünk, amikor mi már feladnánk. Amikor már majdnem foglyul ejt az ellenség, amikor bedöglik a mennyei hullámhosszra állított adó-vevőnk, amikor már nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy elhiggyük: tévedtünk, amikor Jézust választottuk. Ha a harc, a lelki agónia válságos pillanatában már csak arra van erőnk, hogy leadjuk az S.O.S jelet, megérkezik a felmentő sereg! Győz, fellángol az ajándékba kapott, bennünk parázsló, életet jelentő hit. A győzedelmes hit pedig különleges erővel nyúl az ismételten megértett, újra elfogadott, és ezredjére megköszönt örök élet után. Távolodni látszott, de nem került olyan messzire, hogy meg ne lehetne ragadni. Tedd ezt; „ragadd meg az örök életet"!

Ezt javasolja Jézus; most a kenyérben és a borban is. Valóban érte lehet nyúlni, a szánkba lehet helyezni, le lehet nyelni azt, amit a parancsnok, a király-Jézus azért rendelt el, hogy emlékezzünk arra: nem vagyunk egyedül a harcban! Az örök életet megragadó harcban sem! A hitünk megtartásáért, és az örök élet megragadásáért folytatott párbajaink során Jézus elénk áll, ha szemből támad az ellenfél. Mögénk kerül, ha onnan érne a baj, ha hátba támadnak. Figyelmeztet, segít, fedez, gyógyít. A nap végén pedig várja tőled a jelentést: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam". A legnagyobb örömed, jutalmad, áldásod és békességed pedig az, amikor magadénak tudhatod Jézus feleletét: „Jól van, jó és hű szolgám,... jöjj, és osztozz urad örömében!" Ámen