Istentisztelet 2015. november 22-én

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Mik 5,1-4/a

Textus: Mik 7,7

Szeretett Testvérek!

Múlt héten, a délelőtti, és a délutáni bibliaórán is Mikeás könyvével foglalkoztunk. Azokkal a prófétai üzenetekkel, amiket Isten, Mikeáson keresztül, három júdai király uralkodása idején, a félelmetes, Asszír Birodalom fenyegetésének árnyékában küldött azoknak, akiket nagyon szeretett. A választottainak.

Nyolc napja foglalkozunk azzal a Bibliában megírt, örök érvényű isteni akarattal, amit 2700 éve igyekszik megértetni az Úr a választottakkal. Velünk. A Jézus Krisztusban kiválasztott gyermekeivel.

A Mikeás könyvében visszalapozható üzenetek aktualitása oda vezethető vissza, hogy: az ember nem változik! Sem azok, akik azt hiszik, hogy pénzzel minden megvásárolható; még Isten is, de azok sem, akik a módosabb, „felső tízezer" kiadásait kétkezi munkájukkal, befizetett adójukkal fedezik.

Nem változik se'a szegény, se' a gazdag ember. Akinek vastag a pénztárcája, az azért feledkezik el Istenről, mert megerősödik az önbizalma, ezért egyre kevésbé hagyatkozik Istenre. A szűkölködő, elkeseredettségében „csalódik" az Úrban, és „már benne sem" bízik.

Ilyen körülmények között, Izráelben a politikai, és vallási vezetők sem találták a helyüket. Nem tudták, hogyan állíthatnák vissza a közösségi, és vallási rendet. (A kettő, egyébként, szinte elválaszthatatlanul összefonódott a választott nép körében.) A városok, falvak, de leginkább Jeruzsálem vezetői a bőrt is lenyúzták az emberekről. A papok elvégezték hagyományos tennivalóikat. „Szalagon" áldozták a juhokat, bikákat. Az (ál)próféták, igazi kijelentés híján összehordtak mindent annak érdekében, hogy megtarthassák tisztségüket, biztos megélhetést jelentő állásaikat.

A világi, felsőbb középosztály és gazdag réteg „megfizette" az Istent. A vallási vezetők behajtották azt, ami a megélhetésüket jelentette. Az őket ellátó földművesek és kisiparosok, napi megélhetésért küszködő kiskereskedők pedig éltek egyik napról a másikra.

Mikeás, a vidéki próféta szava késként hasít bele ebbe a langyos vallásgyakorlatba, amikor idézi a Tórát, azt, hogy mit kíván Isten a néptől: „Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben." (Mik 6,8) Mikeás felméri, hogy ezzel szemben mi folyik az országban, és felkiált: „Jaj nekem... Kivesztek az országból a hívek...". (Mik 7,1.2.)

Csütörtökön, a kora esti bibliaórán, ki tudja, hányadik alkalommal, megint „összeszámláltuk", hogy a 160-180 ezres Szegeden, körülbelül hányan járnak vasárnap templomba. Nem mintha ezzel felmérhetnénk, mekkora a tényleges, nem csak hagyományőrzésből, vagy ami még ennél is rosszabb, „szokásból" templomba járó hívek száma, de a lakosság számához képest mégis csak kapunk egy viszonyítási alapot. A négy református templomban megközelítőleg öt-hatszáz hívő jelenik meg. A többi, kisebb-nagyobb, protestáns templom, imaház látogatottsága - mondjuk -: megduplázza ezt a számot, de velünk együtt legyen: 2000. A katolikus (római, görög) és ortodox, vasárnapi hívek számát már csak saccolni tudom. Olyan 4-5 ezer körül lehet. Az már, összesen 7 ezer. Ha hozzáadom azokat, akik szeretnének eljutni a közösségi helyekre, de már nem tudnak, akkor 10 ezernél tarthatunk. Hány százaléka ez a 160-180 ezernek? Szeged lakosságának? 5-6 %-a? És, ami a legfontosabb, ebből - Mikeást idézve, Isten elvárását szem előtt tartva, magunkba fordulva (!) - hányan élnek a törvény szerint? Hányan törekednek a szeretetre? Hányan gyakorolják az alázatot Istennel szemben?

Mikeás kifakadt. Aztán az őt is sújtó isteni haragból megtalálta a menekülés útját. „De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem: meg is fog hallgatni Istenem!"

Mikeás ezzel kezdi: „De..."! Mit akar ezzel a de-vel? Az Istenre figyelő ember konokságával, nyakasságával kijelenti: Az Úrtól elfordult emberek már csak magukra, legfeljebb egymásra figyelnek, és így betegesen belterjes módszerekkel utánozzák, fertőzik, sorvasztják önmagukat, ezért, e miatt, azért is, én már csak az Úrra nézek, Őt várom, és tudom, hogy meg fog hallgatni engem!

A Szegeden, Magyarországon, Európában élő, Isten Törvényét Jézus magyarázatában ismerő keresztyénség már régen nem él az Új Szövetség szabályai szerint. Nem törekszik a szeretetre, csak eljátssza addig, amíg felhasználható, vagy amíg pénzt lát benne. Az alázat szó kiment a divatból, a helyett hogy az Istennel tartott kapcsolat alappilléreként védené a kiszáradásnak indult lelkeket.

A világi és vallási bűvészkedés sodrában¸ a nép, az istenadta nép véleményét megkérdőjelezve, meg tudunk-e maradni Isten akaratának keresésében? Tagjai vagyunk-e annak a kisebbségnek, amely mindenféle széliránynak ellenállva úgy kezdi hitvallását, mint Mikeás: „De én..."? Kisebbséget mondtam, mert arra jobban ráhangolódott a fülünk. A Biblia „maradéknak" nevezi az Istenhez minden körülmények között hű kisebbséget.

Mikeás -, a kora, politikai manőverezéseiben is, Isten mellett kitartó, óriási kisebbségben élő, igaz hívekre, a maradékra utalva borul le az Úr előtt: „Van-e olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi népe maradékának büntetését?"

Az Úrra nézel-e? A benned élő Jézus válaszát várod-e, mielőtt akárki mást megkérdezel? Van-e reménységed abban, hogy Isten megszabadít? Úgy, ahogyan Ő akarja. Igen, megszabadít éppen abból a helyzetből, éppen abban az állapotban, amiben a múlt hét óta, vagy jó ideje benne vagy? Ide is magaddal hoztad a templomba. Hiszed-e, hogy Isten meghallgatta a múlt vasárnapi, úrvacsora előtt mondott bűnvallásodat és könyörgésedet? Hiszed-e, hogy meghallgatta, annak ellenére, hogy - láthatóan - semmi nem változott? Ő már munkába állt. Pontosan az Ő terveinek megfelelően alakulnak a dolgaid. Ha felismered, ha elfogadod, békességed lesz, minden részletét illetően.

„De én az Urat várom...". Károli így fordította: „De én az Úrra nézek..." Mióta az eszemet tudtam, azóta láttam ezt a gondosan kihímzett, bekeretezett Igét a nagyszüleim szobájának falán. Tizenhat, ill. tizenöt évesek voltak, amikor véget ért az I. Világháború. Összeházasodtak, és onnantól kezdve az Úrra néztek. Végigélték a gazdasági válságot. Elvesztették első gyermeküket. De ők az Úrra néztek. Nagyapámat behívták katonának; orosz hadifogságba esett. Három évig. De ők az Úrra néztek. Nagymama itthon, Magyarországon, négy gyerekkel. Nagyapa, szemüveg nélkül, a fogolytábor szögesdrótján keresztül. Az ötvenes évek fekete, ávós autóit figyelve; 56-ban, az utcájukban álló orosz tank csövének irányát követve, mindig az Úrra néztek. Nagymamám, amíg járni tudott, minden reggel ott ült a debreceni Nagytemplom fél 8-kor kezdődő áhítatán. Nagyapám presbiterként adott tanácsot a lelkészeknek, de vasárnap délutánonként, tea mellett a püspöknek is. Ha megköszönték nekik, ha elküldték őket, ha megfenyegették, mindketten az Úr szabadítását várták, és minden időben, minden helyszínen tudták, hogy Isten meghallgatja őket.

Elhisszük-e, hogy Mikeásnak, ennek a ritkán olvasott „kis" prófétának a bizonyságtétele Isten szava? Azért van benne a Bibliában. Azért mérték, azért példa számunkra, akik több mint két és fél évezreddel később igyekszünk kihallani belőle Isten üzenetét.

Nos, része vagy-e Isten maradékának? „Azért is", „mégis", „annak ellenére is", sőt: „éppen azért" az Úrra nézel-e akkor, amikor fogyóban van a hívek száma? Az vagy-e, aki keresi az Úr akaratát, mert a szerint akar élni?

Megpróbáltad ugyan azt is; megpróbáltál úgy élni, ahogyan oly sokan ajánlják, de érezted, milyen erőltetett, kikényszerített „élet" az!

Egyre többször tetted fel magadnak a kérdést: Mit keresek én itt? Mit bámulok én órákig? Miért keresem azoknak az embereknek a társaságát? Miért fontosabb az ő véleményük, mint azé az Istené, aki soha nem csapott be? Miért hiszem el, amit ezek írnak, és miért nem hiszem azt, amit írottan adott elém Isten? Miért nem merem magamnak sem bevallani, hogy változtatni kellene azon, amiről az én Uram megmondta, hogy nem helyes? Miért félek attól, hogy összesúgnak mögöttem? Miért hallgatok inkább arra, aki a szám íze szerint beszél, mint arra, akit mellém, elém adott az Úr?

Mikeás arra tanítja meg a „mégis" Isten mellett döntő embereket, hogy ha bárhonnan is, de Reá néznek; ha bárki helyett is Őt várják, és ha bármit elfogadva is, de Benne reménykednek, akkor fogják megélni azt a saját életüket, amit nekik szánt Isten! Nem a társuknak, nem a barátjuknak, nem a példaképüknek és nem az utódaiknak, hanem: nekik! Neked! Neked van egy életed, amit az Úrra nézve kell odaillesztened azokhoz az élethelyzetekhez, amit megad-, adott esetben megenged neked megélni, végigélni az Isten.

Amikor Heródes (mert fogalma sem volt róla) megkérdezte a papjait és írástudóit, hol kell megszületnie Krisztusnak, ők Mikeás prófétát idézték: „Te pedig, Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt."

Nekünk már rá, Jézus Krisztusra kell tekintenünk. A mi Urunkra.

Őt megismerve, az ő szemével látva, az ő fülével hallva, az ő gondolatai szerint-, az ő szent Lelkével érzékelve szükséges megtalálni helyünket, az Istent nem kereső, az Istent félreértő, és az Istent rutinból imádó közegekben.

Ő, a mi kétszínűségeinkből, közönyünkből, szeretetlenségünkből megszabadító Jézus legyen, maradjon társunk az elkövetkező napokban is! Ámen.