Istentisztelet 2015. október 4-én

 

(Kereskényi Sándor)

 

Lekció: 1Kor 1,10-13

Textus: 1Kor 3,4-7

 

Szeretett Testvérek!

 

Olvassuk Pál apostol levelét, és olyan érzésünk van, mint amikor valaki a jelenlétünkben telefonál. Vendégségben vagyunk valakinél. Cseng a telefon. Házigazdánk elnézést kér, odasétál a készülékhez, felveszi, és beleszól. Aztán hallgat. Kérdez, hallgat, ő válaszol, hallgat, és így tovább, míg le nem rakja a kagylót. A vonal másik végén beszélő hangját nem hallottuk, de abból, amit, és ahogy a barátunk mondott, kikövetkeztetjük a párbeszéd tartalmát, sőt, a kettejük közötti kapcsolat hangulatára is ráérzünk. Olvassuk Pál apostol levelét, és kiderül, hogy ez már egy válasz. Több esetben csak következtetni tudunk arra, hogy mi lehetett a párbeszéd témája.

 

A sok, felmerült kérdés megválaszolása előtt az apostol azt a tartja a legfontosabbnak, hogy elejét vegye a korinthusi gyülekezetben kialakult pártoskodásnak. Ahol azt kéri: „igazodjatok egymáshoz", olyan kifejezést használ, amit mindenki, könnyedén megértett, és jól értett. Értette az orvos, a felcser, a borbély, akik kificamodott ízületeket illesztettek egybe. „igazodjatok egymáshoz" Értette a halász, aki újra összehurkolta a háló szakadását. Értette a kőműves, mert ő is ezt tartotta észben, amikor olyanra pattintotta a köveket, hogy azok pontosan illeszkedve erősítsék a falat, a kerítést. Értette a bíró és értették a vitás ügyeiket eléje hozó peres felek, akiknek az volt a célja, hogy közelítve egymás követeléseit, egyetértésre jussanak. „igazodjatok egymáshoz" - hallotta vissza a saját hangját az édesapa, az édesanya, mert így nevelték a gyerekeket. Parancsot teljesítettek a hosszú pajzsokkal falanxot állító katonák, amikor meghallották: „igazodjatok egymáshoz"!

 

Miért fogalmazta meg ezt az egyértelmű kérést Pál apostol? Mert hézag keletkezett a gyülekezet egységén. Megsérült Krisztus teste. Szakadás bontotta meg a testvéri egységet.

Hogyan? Úgy, hogy a sokféle kulturális, származási, és neveltetési közegből összeállt korinthusi keresztyének az evangélium átadóira, és nem az evangélium szerzőjére figyeltek.

 

Kik voltak Korinthusban Isten nagykövetei; akaratának, szeretetének meghirdetői? Így olvastuk a felsorolást, ezt diktálta levélbe az apostol: „... mindenki így beszél köztetek: Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé." Ez a megosztottság volt a viszály, a pártoskodás alapja. Mindenki „kedvencet" választott magának. Pál, Apollós, Kéfás, Krisztus.

Kezdjük a végén! Mi a baj azzal, ha valakinek Krisztus az első! Semmi. Az a helyes. Az a legjobb! Valami azonban gyanús ezen a listán. Pál, Apollós, Kéfás, Krisztus? Pál apostol alázatosabb volt annál, hogy egy sorba helyezze magát Jézus Krisztussal. Akkor, mit keres Jézus Krisztus neve a sor végén? (Ráadásul: a végén?)

Választ, a legrégebbi kéziratoktól várhatunk. Nem, magától a szövegtől, hanem a kézirat-másolási szokásoktól. Nekünk értelmetlennek, nehézkesnek tűnik, mégis tudnunk kell, hogy az ókori másolók nem zárták le a mondatokat, ritkán használtak központozást, de a szavakat sem választották el egymástól. Pál apostol hitvalló alázatát ismerve, azt hiszem, ő két mondatot diktált. Az első vége: „... mindenki így beszél köztetek: Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé." Pont. Következő mondat: „Én Krisztusé." A görög nyelvű levélben ugyanis nem ez van: „... én pedig Krisztusé", hanem csak ennyi: „Én Krisztusé."

 

Azért szerepel tehát a sor végén Krisztus, mert Pál apostol annak kíván hangot adni, hogy ő kihez tartozónak vallja magát. Ő Krisztusé. Ebben pedig igen erőteljesen az olvasók tudomására hozza, hogy ők, a korinthusiak sem lehetnek másé.

 

Ezzel elejét vette annak, hogy bárki is, akár ő, Pál apostol mellett kampányoljon. Kik lehettek azok, akik - Krisztus helyett - mellette, Pál mellett tették le a voksukat, amikor kijelentették: „... Én Pálé vagyok"? Feltehetően: a nem zsidó hívek. Azok, akik a zsidó törvények ismerete, gyakorlása nélkül döntöttek Jézus mellett. Ők, akik úgy gondolták, teljesen szabadok mindenféle előírás alól. Olyan szabadságra találtak Jézusban, ami minden megkötöttség alól felmenti őket. Teljes mértékben félreértelmezték Jézus megváltását. Elfelejtették, hogy Krisztust elfogadva is bűnre hajlamos emberek maradtak. Szabadságuk arra van, hogy - felismerve Jézus szándékát, Isten akaratát -, tudjanak immár nemet mondani arra, ami őket magukat rontja meg.

 

Kik lehettek a gyülekezeten belüli másik csoportosulás tagjai¸ azok, akik - megint csak: Krisztus helyett - Péter mellett kardoskodtak: „... én Kéfásé" vagyok? Kéfás a görög Péter /Petrosz/, héber megfelelője. Ezzel már „meg is találtuk" a korinthusi keresztyének körén belül elkülönült atyafiakat! Ők voltak a zsidókból lett Krisztus-követők. Nekik Pál apostol nem volt elég zsidó, mert, hát, ugye, igen nagy szeretettel fordult a pogányok felé. A derék, korinthusi izraeliták, Kéfás-pártiak benne, Péter apostolban találták meg azt, aki az ő szájuk íze szerint beszél Jézusról. A hagyományos, zsidó gondolkodás szerint, a törvények szerepét kihangsúlyozva. Elfogadták Jézust, megtért zsidók voltak ők, de nem engedtek az ősök törvénygyakorlatából, hitéleti aprólékosságából.

Ott van még a sorban Apollós. Kik lehettek azok, akik ezzel a kinyilatkoztatással különültek el a zsidó-keresztyénektől csakúgy, mint a pogányokból Jézust megismerő társaiktól: „... én Apollósé" vagyok? Egyáltalán, ki volt ez az Apollós? Lukács evangélista, aki szorgalmasan lejegyezte Pál apostol útjait, azt írja, hogy: „Efézusba érkezett egy Apollós nevű alexandriai származású zsidó férfi, aki ékesen szóló és az Írásokban jártas ember volt." Származási helyének, és a velük együtt megemlített jelzők kíséretében biztosak lehetünk benne, hogy Apollós, a kor műveltségi szintjének legmagasabb fokú birtokosai közé tartozott. Nem tudom mely egyetemeket, és miért tartják a mai legszélesebb körű tudás és értelem fellegvárainak. Kedvünk szerint kiválogathatunk belőlük - mondjuk -: harmincat. Azokat képzeletben „illesszük össze", és megkapjuk azt, amit abban az időben Alexandria jelentett! Onnan érkezett a keresztyénné lett zsidó tanító: Apollós. A korinthusiak közül azok választhatták „maguknak" Apollóst, akik az ő beszédét tartották méltónak ahhoz a szinthez, amire tanulmányaik során eljutottak. A korinthusi keresztyének értelmiségi-, de nem túl krisztusi rétegére gondolhatunk.

 

Pál apostol, az elkülönülők mindhárom csoportjának tagjaira rápirít. A levél betűin keresztül pedig: Isten.  Szentlélek Isten. És teszi ezt, azóta is. Mindenhol, ahol pártoskodást tapasztal.

Mi is behúzhatjuk a fejünket, mert igen-igen jellemző ránk a viszálykodás. Gyülekezeten belül kisebb csoportokba különülünk, és elkülönülünk a többi elkülönülttől, azért, mert azok elkülönültek.

 

„...Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé." Pálhoz tartozónak mondták magukat a nem zsidó keresztyének. Azok, akik Pál érkezése előtt nemigen törődtek Izráel Istenével. Apollóshoz tartozónak vallották magukat a helyi értelmiségiek. Azok, akik elvártak egy szintet azoktól, akivel szóba álltak. Kéfáshoz tartozónak gondolták magukat azok, akik ismerték az összes próféciát; igaz zsidókként hirdették.

 

Te kié vagy? Akárhogy is nevezed, de valamilyen formában „Pálé"? Az, vagy, aki - úgy, mint akkor, a nem zsidó korinthusiak - azt hiszed, a keresztyénséged mindenre felhatalmaz, és semmi okod arra, hogy ragaszkodj a régi, református hitünkből táplálkozó gyökerekhez? Kié vagy? Akárhogy is igyekszel, hogy elrejtsd, de mégiscsak: „Apollósé"? Az, vagy, aki - úgy, mint akkor a helyi szellemi elit tagjai - azt hiszed, hogy a megszerzett tudásod a többiek fölé emel? Kié vagy? Igyekszel bár, de mégiscsak „Kéfásé"? Az, vagy, aki - úgy, mint akkor a zsidó-keresztyének - azt hiszed, hogy te vagy a leghitelesebb gyülekezeti tag csak azért, mert ebben a városban születtél, ebben a gyülekezetben nőttél fel?

Isten szent Lelke ma azt mondja: nem számít, minek tartod magadat! Nem számít, hol születtél. Nem számít, hová jártál templomba. Nem számít kinél konfirmáltál. Az sem számít, hogy a konfirmációd után ki tudja hány évvel, kinek az igehirdetéseit hallgatva, a Bibliát hányszor olvasva érted el Krisztus követésének azt az állapotát, amiben ma délelőtt, itt vagy. Mert - most már a mai Igénket idézem -: „az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja."

 

Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg a korinthusiak egymáshoz igazodtak. Lehet, hogy azóta is ezen igyekeznek. Próbálják összeilleszteni azt a hitüket, amely mindegyikükben közös, hallották, megértették bárkitől is. Valószínűleg így van. Hiszen nem hiába tartotta jónak Isten, hogy ránk, utódokra hagyja ezt a korinthusi esetet. Ezzel pedig valami nagyon értékeset. Azt, hogy adjunk hálát azért, akit az Úr használt arra, hogy valamikor, abban a szép kis faluban, városban, abban a tanteremben, vagy templomban belénk ültesse az Isten iránti vágyakozást. Köszönjük meg azt, hogy mindig adott valakit, aki öntözte a szárba szökkent, máskor pedig hervadásnak indult hitünket.

 

De egyet soha, ne felejtsünk el! Mi Krisztuséi vagyunk. Nagyon drága árat fizetett azért, hogy ezt elmondhassam, hogy te elmondhasd: Én a Krisztusé vagyok. Oda vitte a keresztre az összes, már megbánt, megvallott, megbocsátott bűnödet, azokkal együtt, amelyektől éppen most próbálsz megszabadulni!

 

Hagyd itt őket! Menj el, és többé ne akard magadra venni egyiket sem! Örülj annak, hogy nem emberekre kell hagyatkoznod, nem emberekben kell-, még a legkiválóbban sem reménykedned, hogy megszabadít a félelemtől, aggodalomtól, inváziótól és önvádtól!

 

Neked, nekem Krisztusunk van. Az Ő tulajdonai vagyunk. Ő vigyáz ránk. Nem addig, amíg ellátunk, hanem addig, amíg csak Ő képes rá. Örökké. Ámen