Istentisztelet 2015. szeptember 27-én

(Kereskényi Sándor)

Lekció: 1Kir 19,3-10;15-18

Textus: 1Kir 19,10

Szeretetet Testvérek!

Mindenki tudja, milyen rossz az, amikor az ember egyedül érzi magát. Rengeteg oka lehet. A kis óvodás könnyes szemmel kapaszkodik édesanyja szoknyájába, de amikor otthagyja abban a nagy teremben, csupa idegen gyerek között, végtelen fájdalom önti el: „Egyedül maradtam". Az érettségiző, felvételiző fiatal kérdésekkel teli papírlapot lát maga előtt. Felkészítő tanára az épületen kívül, diáktársai két méterrel arrébb. A feladatokat elolvasása előtti első gondolat: „Egyedül maradtam". A válás után, a bíróság épületét elhagyó alperes lassan körülnéz, és - bár többen állnak körülötte -, azt sóhajtja: „Egyedül maradtam". Lehet, hogy két oldalról is belekarolnak a részvétnyilvánításokat megköszönő özvegybe, de egyikőjük sem érzi át a fájdalmat: „Egyedül maradtam".

Négy példát hoztam fel, de a vasárnapi igehallgatók legalább negyvenet tudnának még hozzátenni. Soknak tűnik ez a negyven; szükség lenne rá, hogy néhány szóval kiszínezzük a mondatot: „Egyedül maradtam". Ha már nem jut eszünkbe több példa, két kis betoldással megváltoztathatjuk a magányosság okát és az a fölött érzett sajnálkozást.

A kísérletezgetés során, merem állítani, hogy eljutnánk odáig is, ahol ma nyitottuk fel a Bibliát. Illés prófétának addig a mondatáig, hogy „Egyedül én maradtam meg...". „Egyedül maradtam" helyett: „Egyedül én maradtam meg...".

Érezzük a különbséget? Biztosan. A még jobb érthetőség kedvéért elmondom, hogy az utóbbi két héten, a csütörtök esti bibliaórákon Illés történetével foglalkoztunk. Aki nem jön el ezekre a tanulós/beszélgetés alkalmakra, de a bibliaolvasó kalauz ajánlását követve forgatja a Biblia lapjait, az is visszaidézheti magában, miként jutottunk el idáig. Addig, hogy Isten prófétája kijelenti: „Egyedül én maradtam meg..."

Illés kijelentést kap Istentől, amit át is ad Áháb királynak. E szerint, aszályra kell számítani az országban. Hosszú idő elteltével, a harmadik esztendőben, tehát, minimum másfél éves szárazság után, a próféta félelmet nem ismerve, újra beállít a természeti csapás miatt őt vádoló királyhoz, és kihívás elé állítja. Egészen pontosan nem is őt, hanem a felesége, Jezábel királynő által importált, idegen papokat. A kijelölt helyen, a Karmel hegyen, extatikus jelenetek közben, négyszázötven Baal próféta próbálja tűz nélkül lángra lobbantani áldozati máglyáját. Sikertelenségük után, Illés, Izráel Istenének helyrehozott oltárán leönteti vízzel az áldozati bikát, majd alaposan meglocsoltatja a fahasábokat. Imádkozik Isten dicsőségéért, és azért, hogy a nép térjen vissza az Úrhoz. Ahogy befejezi, az Úr tüze lecsap, és nemcsak az áldozatot emészti fel, de a kő oltárt, sőt a port is, a körülötte lévő árokban összegyűlt vízzel együtt. A nép bizonyságot tesz az Úr mellett. Illés lemészárolja az összes Baal prófétát, majd újra imádkozik, és megérkezik a várva várt eső. Jezábel királynő tombol. Megesküszik, hogy a papjai haláláért az életével fizet Illés. Illés pedig megijed, és elmegy. Legényét hátrahagyva összeroskad a pusztában, és elmondja Istennek, hogy neki most már elege van az egészből; vegye el az életét. Az Úr azonban tovább küldi. Ez úttal a Hóreb hegyig kell vándorolnia.

A barlangban, ahol megpihen, Isten kérdése téríti magához: „Mit csinálsz itt Illés?" Több se kell a prófétának, már mondja is: „Sokat buzgólkodtam az Úrért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni."

Ez mind igaz. Illés bátran, példamutató módon tett bizonyságot Isten mellett. Izráel fiai, vagyis az kettészakadt országrész északi területén élő honfitársai elkezdtek flörtölni az idegen istenségekkel. Jezábel királynő megölette az Úr prófétáit. Legalábbis nagyon sokat. Obadjáhú, a palota felügyelője százat rejtegetett és gondoskodott róluk. Illés nem tud róluk mert ott, a barlangban, Isten előtt határozottan kijelenti: „Egyedül én maradtam meg...". A későbbiekből kiderül, hogy van még hétezer ember, aki nem hajtott térdet az idegen istenség előtt, és nem csókolgatta a szobrát.

Illés tehát tévedett. Igaza volt, de azt hitte, hogy csak ő erőlködött az Úrért. Igaza volt, de engedett az ítélkező általánosítgatásnak, amikor Izráel fiainak egészét azzal vádolta, hogy elhagyták az Istennel kötött szövetséget. Igaza volt Illésnek, de úgy állított fel egy tételt, hogy azt hitte, ő mindent tud, amikor sajnálkozva beszámol a próféták legyilkolásáról. Igaza volt, de... Ez a „de" azt jelenti, hogy Illésben, csak féligazságok birtokában született meg az önsajnálat édességével fűszerezett Isten előtti jelentés: „Egyedül én maradtam meg...".

A mondat befejezése megállja a helyét: tényleg meg akarták ölni. Jézábel királynő országos körözést adott ki ellene. Tényleg Isten szolgájaként üldözték, keresték halálra.

Isten szolgája azonban elragadtatta magát. Nem csak ő buzgólkodott az Úrért. Rajta kívül volt még legalább száz próféta. Nem ő volt az egyetlen, aki megmaradt az Úr szövetségében. Rajta kívül még voltak hétezren, akik nem imádták a Baal bálványt.

A sok, drámai, sőt, tragikus élethelyzetben, bennünk felgyülemlő, nagyon is érthető, keserű kijelentésen kívül - „Egyedül maradtam" -, ott bújkál körülöttünk, ugrásra készen ez a kísértés is: „Egyedül én maradtam meg...". Amikor úrrá lesz rajtunk ez az önámítás; amikor a sajnálkozás mellett kicsit büszkélkedünk is ezzel a hősies magánnyal, akkor Isten észhez térít minket.

Mit tett Illéssel? Elvonult előtte. Olyan természeti jelenségek kíséretében, amikkel szemben Illés tehetetlen volt. Sziklákat tördelő szél, földrengés és tűz kísérte. Aztán „halk és szelíd hang hallatszott". Illés ekkor mert kilépni a barlangból. Újra meghallotta a kérdést: „Mit csinálsz itt Illés?". És, mintha mi sem történt volna, Illés szóról szóra ugyanazt válaszolta, amit az előbb. A végén megint hangsúlyozva: „Egyedül én maradtam meg...".

Isten pedig feladatot ad neki. Nem is akármilyet. Két királyt (egy damaszkuszit és egy izráelit) kell „beiktatnia", és ki kell jelölnie saját utódját. E közben tudja meg Illés azt is, hogy nincs egyedül. Nem maradt egyedül. Rajta kívül is vannak próféták, és olyan emberek, akik - csakúgy, mint ő -, komolyan veszik a parancsolatot; nincsenek más isteneik az Úron kívül. És akik ezt komolyan veszik, ha egymásról nem is tudnak, arról tudniuk kell, hogy Isten velük van. Megmutatja a hatalmát, majd halk és szelíd hangon megérinti őket. Mert ez a hang nem hallatszik. Ezt csak azok érzékelik, akik ráhangolják magukat Istenre. Akik várnak tőle valamit. Amik mindent tőle várnak.

Mikor sajnáltad meg magadat utoljára: „Egyedül én maradtam meg..."? Mikor dicsekedtél magadban utoljára: „Egyedül én maradtam meg..."?

Akkor, amikor azt hitted a családban, egyedül te követed igazán az Urat? Akkor, amikor rád szakadt minden, és senki nem segített? Akkor, amikor kimondani nem merted, de magadban biztos voltál benne, hogy csak te érted igazán a Bibliát; Isten akaratát? Akkor, amikor elkönyvelted, hogy még az igazak között is te vagy a legigazabb? A bűnösök között te követted el a legkevesebb vétket? Amikor azt hitted, hogy pótolhatatlan vagy? Mikor, hányszor kísértett meg az önmagadtól eltelt gondolat: „Egyedül én maradtam meg..."?

Ez az igencsak eseménydús történetbe ágyazott, Isten hűséges szolgájának, Illésnek szájából elhangzott kijelentés legyen és maradjon időtálló figyelmeztetés a számunkra!

Aztán, ha lelepleztük magunkat, és sikerül bűnbánatra jutnunk, mondjuk ki, mondd ki még egyszer „Egyedül én maradtam meg...". És meghallod az örömhírt: Nincs igazad! - mondja az Úr. Attól a pillanattól kezdve nem vagy egyedül, hogy megértetted, miért kellett érted, helyetted, és miattad meghalnia Jézusnak! Abban a pillanatban, ahogy ezt magadra érvényesnek és örök életre vezető útmutatónak tartottad, megkaptad a Szentlélek keresztségét. Azóta pedig semmiben nem maradtál egyedül! Mert Ő, Jézus, veled van. Minden nap'.

Úgy, mint másokkal. Ezrekkel. Milliókkal. Mindenkivel, akik nem választottak helyette valami istenséget, istenített tárgyat, ideológiát, eszmét, amire azt mondják: Most már ennek szentelem az életemet! Nem a megváltó Jézusnak, hanem „ennek"! Innentől kezdve, teljesen mindegy, mi az az „ennek"! A mellett, tényleg egyedül maradnak!

Jézus, a vére által kötött szent, új szövetséget. Aki ennek részese, azt onnan lehet felismerni, hogy feladatot kap az Úrtól. Úgy, mint Illés. Feladatot arra, hogy enni adjon annak, aki tényleg éhezik, mert nem tud élelemhez jutni. Inni adjon annak, aki tényleg szomjazik, mert nem tud érte nyúlni a pohárnak. Fogadja be azt a jövevényt, aki keresett, de máshol nem talált menedéket. Ruhát adjon arra, aki azért mezítelen, mert nincs neki, mert senkitől sem kapott. Menjen el a beteghez, aki vágyik arra, amit ő tud adni neki. Látogassa meg azt, aki börtönbe van zárva, és senki nem megy el hozzá. (Mt 25,34-36)

Illés története a mi történetünk. A bátor, de menekülő; őszinte, hitbuzgó de ezért, titokban dicséretet váró híveké.

Van azonban egy Istenünk. Egy Istenünk van az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben. Ő az, aki megérti minden esendőségünket. Ő az, aki megbízást ad a kesergésünk helyett. Ő az, aki most, ebben a pillanatban is arról biztosít minket, hogy azért halt meg értünk, hogy nekünk, az ő akaratát kereső, a tőle eltanult szeretetről felismerhető életünk legyen ezen a földön, és folytatódjon Vele, az Örökkévalóságban! Ámen