Istentisztelet 2016. január 17-én

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Ézs 30,19-26

Textus: Ézs 30,21

Szeretett Testvérek!

Az Egyház működésében, korai időszakától kezdve találunk két olyan végletes csoportot, melyeknek igazságait nem szabad figyelmen kívül hagynunk, de, mielőtt egyetértenénk velük, alaposan meg kell vizsgálnunk; vajon, kizárólag Istenre figyelnek-e, vagy önmaguk hitvallásainak csapdájába esnek?

Ők: a rajongók, és a fundamentalisták. A vasárnapi igehirdetésnek nem feladata, hogy ezeket az irányzatokat elemezze, és még kevésbé az, hogy ítéletet alkosson felettük. Ha ezt tennénk, akkor a még nem kiforrott hit végleteinek azon a két (vagy egyik, vagy másik) szintjén találnánk magunkat, ahonnan egykor mi is útnak eredtünk Jézus követésében. Rajongó, vagy szemellenzős korszakunkban. Az egykor, az egyik véglet mellett elkötelezett, nemrég elhunyt, isteni bölcsességgel és alázattal megáldott református lelkipásztor, már idősebb éveiben, tiszteletet kiváltó őszinteséggel megírta, hogyan tudta átlépni korábbi önmagát, és hogyan nyíltak meg előtte a még tisztábban látás szent ajtajai.

Erre, ilyen továbblépésre hív minket, minden egyes istentiszteleten Jézus, aki szent Lelkének itt-létével hozzásegít minket ahhoz, hogy kilépjünk a magunk köré eszkábált, mindeddig elégségesnek talált keretekből.

Ebben segít ma minket Isten, úgy, hogy kiteríti előttünk a két és fél évezreddel ezelőtt leírt prófécia, 2016-ban is hatályos rendeletét: „Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra le ne térjetek!" Ézsaiás arra utal, hogy a fogságot elviselő nemzet tagjai érthetően fogják meghallani Isten akaratát. Azt, amit tanítóik elmagyaráznak nekik. Egyértelmű lesz számukra, mit tart Isten tisztátalannak, és felfogják az Úr gondviselésének a jeleit. Rövidebben: képesek lesznek megkülönböztetni a jót, a rossztól. Aztán jön a csodálatos ráadás: „az Úr bekötözi népe sérülését, és meggyógyítja a rajta ejtett sebet."

Amikor ez sikerül; ha egy nemzet, a nemzetet alkotó család, a család tagja, az egyén, „se jobbra, se balra" nem tér le az Úrtól, neki - áldásul - adott útról, akkor, Isten kitisztítja, fertőtleníti, bekötözi és helyreállítja a tév-úton kapott sérüléseit és sebeit. Meggyógyítja.

Miért szükséges ez a beavatkozás? Nézzük!            A kilyukadt fog, ugye, begyullad? Nem csak a szája fáj az embernek, hanem az egész teste szenved. Képtelen lesz arra, amit a fájdalom nélkül zavartalanul szokott elvégezni. Amikor az Istentől életet kapott egyén „kilyukad", „begyullad", az nem csak a közvetlen környezetének, a családnak fáj, hanem - a sok, lyukas élettől, kilyukadt, sérült családtól - az egész nép szenved. Megbetegszik a nemzet. Az Isten kegyelméből élő közösségek (házasság, család, gyülekezet, cég, iskola, ország) egyetlen személye, egyetlen tagja sem mondhatja: „Az én életem, azt csinálok vele, amit akarok!" Nem teheted, nem tehetem, mert óhatatlanul befolyásoljuk a család, a kisebb közösségeink, sőt, az egész nemzet életmenetét, menetelését, testi-lelki előbbre jutását. A Jézustól tanult, kapott úton, amit Isten ellensége szorgalmasan, fáradhatatlanul, különféle mellékutakkal kecsegtető iránymutatásokkal tábláz ki.

Ezért írta akkor; azért mondatta el ma, itt, a Szentlélek; ezért, a szünet nélkül ügyeletben lévő isteni szeretet miatt hangzik el addig, amíg ez a világ létezik: „Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra le ne térjetek!"

Hogy' lehet ezt véghezvinni? Miképpen lehet felismerni és elkerülni a „letérőket"?  Találunk egészen konkrét figyelmeztető póznákat a Bibliában. Például: „Az erőszakos ember rászedi felebarátját, és nem a jó úton vezeti." (Péld 16,29) Az erősebb egyéniség (volt már a közeletekben), ha visszaél az adottságával, félrevezeti a gyengébbet. Hová? Nos, ha a jó út az Isten felé vezető út; akkor a rossz, út, az erőszakos embernek az útja az ellenkező irányba tart. Agitáló szavakkal, rámenős magatartással, tolakodó módon, a saját igazához keresve bibliai szakaszokat, Isten ellensége felé tuszkolja azt, aki enged neki. A pokol felé. Az hol van? Találóan fogalmazta meg az író-lelkész (Farkas József): „... össze vagyunk zárva egymással egy csomóba, egy családba, egy nemzetbe, egy emberiségbe. A pokol itt van közöttünk, egymásnak ajándékozzuk a poklot... türelmetlenségünkkel, erőszakoskodásunkkal."

Lehet ez ellen védekezni? Aki csak annyit tesz, hogy nem engedi magát átadni az erőszak nyílt, vagy burkolt hatásának, látványának (Miért is nézzük végig a tragikus eseményeket sugárzó tudósításokat?...), az már megálljt parancsolt magának az Isten útjáról letérő elágazás előtt. Aki elkerüli azt a beszélgetést, amiről már előre tudja, hogy felkavarja, az a helyes úton akar maradni. Az az ember már megengedte, hogy „a hallott és befogadott" Ige átvegye felette az irányítást: „... se jobbra, se balra le ne térjetek!"

Rendben. Sikerült ellenállni a kísértésnek. Tapasztalhattátok már ezt a felemelő érzést: „Sikerült! Most erős voltam!" A jó úton maradva, kifújhatjuk magunkat. És most, hogyan tovább?

Sürgető kérdés, mert a Kísértő nem adja fel. El akarja hitetni velünk; lehet, hogy egy kisebb ütközetet megnyertünk, de a háború még nem ért véget! Igaza van. Tisztában vagyunk azzal, hogy életünk végéig (és főleg a legvégén...) még pergőtüzet bocsát ránk az, akinek nem tetszik az az Út, az az Igazság, és az az Élet, amit választottunk. Az friss győzelem miatti megkönnyebbülés ellenére, kimerít minket az állandó készenlét. Az éberség fárasztó. Kimerítő. Lemerítő. Meglehet, hogy nem tudunk kellőképpen feltöltekezni a következő összecsapásra, és akkor - jobbra vagy balra - letérünk arról az útról, amin, legutóbb is, oly' nehezen maradtunk meg.

Vannak újratölthető elemek. Az autó akkumulátorát is fel lehet tölteni. Bizonyos idő elteltével azonban, az újratölthető elem nem használható tovább. A gépjármű akkumulátorát nem lehet újra feltölteni. Ki kell cserélni.

A Jézust követő ember életében, csakúgy, mint a fogságba került zsidók esetében, minden jó szándék mellett, pislákolni kezd az Isten dolgai iránti figyelem. Lemerülünk. Nem tudjuk magunkat újratölteni. Számomra a hitelese keresztyének azok, akik ezt bevallják. Azt, hogy letértek Isten útjáról. Azért mondják el, mert tudják, mi történt velük; szeretnének is visszakapaszkodni oda, ahonnan lecsúsztak, de már nincs erejük. A jobboldali, vagy baloldali letérőn járva: kimerültek. Lemerültek. Olyan szellemi gizgazba keveredtek, amiben már nem ismerik fel, hogy ki szól hozzájuk.

Így jártak a zsidók. Mi volt a megoldás? Ki volt a megoldás? Nem ők, nem a vezetőik, még csak nem is a prófétáik. Maga, az őket még akkor, abban az állapotban is nagyon szerető Isten. Tudta róluk, látta rajtuk, hogy a hitüket nem lehet javítgatni, újratekercselni. Új készülékre van szükségük. Ezt mondta hát: „Olyan szívet adok nekik, amellyel megismernek engem, hogy én vagyok az Úr." (Jer 24,7)

Veled megjáratta már Isten ezt az utat? A különféle próbák útjait, amikben eljutottál odáig, a legtovább, az egyetlen segítség forrásáig, Jézusig? Addig, hogy bevallottad neki, sem a bibliaolvasás, sem a vasárnapi igehirdetés meghallgatása, sem a hitvallások citálása, de már az imáid sem segítenek. Nem is tudod, mire van szükséged ahhoz, hogy felismerd, mi az Ő akarata. Amiért inkább belenyugvással, mint örömmel imádkozod: „legyen meg a te akaratod". Eljutottál már odáig, hogy vadonatúj szívet adott neked Isten, amivel nem csak újra meg tudtad különböztetni az Ő hangját a magukat uraknak vallók hitetésétől, hanem vissza is kerültél a jó útra?

Péter apostol példája jut eszembe. Megtagadta Jézust. Háromszor. Megbánta. Kisírta magából a fájdalmat. Ahhoz azonban, hogy megmaradjon a tanítványi közösségben, vagyis azt tegye, amit neki szánt a Mester, amit vele akart elvégeztetni, az ő-, és nem más életében; az ő kezével, lábával, szájával, ahhoz még három kérdésre volt szükség. „Szeretsz-e engem?" A feltámadt Jézus ezt kérdezte meg tőle - háromszor.

Tőled hányszor kérdezte? Tőlem annyi alkalommal, ahányszor megtagadtam. Amikor jobbra, vagy balra tértem le az útról. Amikor aztán megálltam, mert egyre jobban fájt előre menni, visszafelé pedig összecsaptak mögöttem a tövises bokrok, de a selymes virágok is, rájöttem, hogy letértem az útról. Nem találtam vissza. Megvallottam Istennek. Ingoványossá vált alattam a talaj, de hangzott a mentő kérdés: „Szeretsz-e engem?". Én pedig, ha nem is ugyanazokkal a szavakkal, mint Péter, de olyan őszintén, mint ő válaszoltam: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged." Azt is tudod, mikor tértem le az útról; azt is tudod, miként kerültem idáig. Te mindent tudsz. És a „mindenben" még mindig, mindenek ellenére az is benne van, hogy: szeretlek téged.

Miért is beszélek magamról? Hiszen ti is átéltétek ezt, azokban az őszinte pillanataitokban, amikor kimerültetek az úton járásban; lemerültetek a hűség gyakorlása közben, és jobbról, vagy balról hívogató hangoknak engedve letértetek a biztonságos útról.

Isten ma mindannyiunkat ide emelt vissza. A szent asztal közelébe. Azt a néhány lépést, ami idáig vezet, csak azok tegyék meg, akik képmutatás nélkül hiszik, hogy önmaguk, társuk, családjuk, egyházuk, nemzetük, a világ számára egyetlen járható út létezik: Jézus Krisztus. Ő, aki a neki tetsző módon mutatkozik be annak, akivel Ő akar találkozni, bárhol, bármilyen helyszínen, bármelyik földrészen, ezen e világon.               Áldja meg közösségünket, áldja meg az asztalhoz térőket és helyükön maradókat, áldja meg azokat, akik elmennek, áldja meg otthonainkat, ahová a bennünk élő Urat visszük magunkkal. „Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra le ne térjetek!" Ámen