Istentisztelet 2016. január 3-án

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Zsid 11,6-10

Textus: Zsid 11,6

Szeretett Testvérek!

Az utóbbi napokban több olyan emberrel volt alkalmam találkozni, levelet, üzenetet váltani, akik nem lelkészként, hanem - egyszerűen - barátjukként, rokonukként, hivatásomat nem ismerő idegenekként osztották meg velem gondolataikat, és én, velük, az enyéimet. Azt mondanám, mindegy, hol váltottunk szót; ebédlő-asztal mellett, az utcán, forralt bort kortyolgatva, a Tisza-parton, utazás közben, a hajléktalan szálló előtt, a számítógép képernyőjén, vagy a templom előterében: kivétel nélkül, mindegyikőjük Istent kereső ember volt. Még akkor is, ha nem tudták mire, jobban mondva: KI-re van szükségük? Ők vannak a legbizonytalanabb helyzetben. Azok, akik keresik Istent, de nem tudják, hogy Ő az, akit meg kell találniuk. Fut az életük. Nem depressziósak, nem életunt emberek őt. Még azt is megsejtetik, hogy van célja az életüknek. De nem tudják, mi az. Tisztességesen végzik azt, amihez értenek, de, hogy mindennek mi értelme van, azt őszintén szeretnék, ha valaki megmondaná nekik.

Olyan ez a típusú, jó szándékú felebarátunk, mint az az idős bácsi, aki zavartan keresgélte a helyjegyét a vonaton. A türelmes kalauz végigvárta, ahogy a régi vágású úr megtapogatta a zakója, majd a nadrágja, a kabátja zsebeit. Együtt nézték meg a tárcáját. Sehol, semmi. A kalauz mosolyogva a vállára tette a kezét. Lehajolt hozzá, és lassan tagoltan mondta: „Biztosan meg lesz az a jegy, majd később visszajövök!" A bácsi ijedten nézett rá: „Nem az az én bajom, hogy nincs meg a jegy, hanem, hogy nem tudom, hová megyek."

Megesik ez, a derék, hívő reformátussal is. Lépdelünk előre a rendelt utunkon. „Utazunk" a család, a gyülekezetünk, a házasságunk, az országunk vonatán. Isten, naponta többször is ránk kérdez: Tudjuk, hová akarunk eljutni? Mert, néha nem úgy nézünk, ki, mint akik tudatában vannak annak, hová tartanak, ki vár rájuk, milyen örömre számíthatnak az érkezéskor. Az utastársak, bizonyos viselkedésünk alapján megkérdőjelezhetik, hogy vajon jó „vonatra" szálltunk-e fel? Mert aki tudja, hová megy, az annak megfelelően „utazik". Nem akar szégyent hozni arra, aki a végállomáson fogadja. „... aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van..."

Hiszed-e Istent? Igen? Jól teszed. Akkor kedves vagy előtte. Akkor kedves az ő szemében az, ahogyan megéled a felé vezető utat. Ha elbizonytalanodsz, ha úgy rémlik, hogy valami nem kedves Isten előtt, akkor azonnal húzd meg a vészféket, és pattanj le arról a vonatról! Rossz vágányról induló szerelvényre szálltál. Meglehet, hogy az átszállásnál voltál figyelmetlen. Esetleg helytelen útbaigazítást kaptál; az elromlott kijelző fényeinek hittél.

Van tehát, aki utazik, de maga sem tudja, hová kellene megérkeznie. Elfelejtette, hová váltott jegyet. Emlékeztetni kell rá. Ha te vagy, köszönd meg az Úrnak, hogy van, aki emlékeztet rá! Én is meg szoktam köszönni neki, nekik.

Kedvelem, és féltem azt az Istent kereső testvért, aki, bár tudja, hová utazik, de háttal ül a menetiránynak. Mindig visszatekint. A megtett út mögötte álló részére. Azokra a „régi, szép napokra". Ezzel pedig leminősíti azokat az „új" napokat, azokat a kilátásokat, melyek az előtte álló útra vonatkoznak. Még kimondani is nehéz, de csak azt találja jónak, amit az Isten régen tett vele, az egyházával, és úgy általában, mindenkivel.

Szerető figyelmeztetésnek veszem a Szentlélek Istentől azt, amikor ráébredek, hogy a hívő életem, a gyülekezetünk, Református Egyházunk akkor teszi ki magát a legnagyobb veszélynek, amikor többet tekint a múltba, mint a jövőbe. Lehet emlékezni, évfordulókat ünnepelni, fejet hajtani elődeink előtt. De mindennek csak akkor van értelme, ha erőt merítünk, és a jövőre néző, nekünk, ezekben az években irányt kijelölő feladatokat ismerünk fel abból, ami volt! Amit előkészítettek, vagy éppen: elrontottak az elődeink.

Jézus, a Tíz Igét (Tízparancsolatot) idézve hétszer mondta ott, a Hegyen: „megmondatott a régieknek". Emlékeztek, hogy folytatta? Igen: „én pedig azt mondom nektek". Egészen pontosan elmondta, hogy túlmagyarázták, túl-okoskodták azt, amit Isten annyira tisztán, egyértelműen adott oda Mózesnek, rajta keresztül pedig az egész „alkotmányt" kapott népnek.

A Reformációból kinőtt, az Isten Kijelentéséhez visszaformálódó közösségek legnagyobb kísértése az, hogy többet idézik a tényleg, igazán nagy, és komoly, összefoglaló munkákat írt tudósokat, teológusokat, mint Jézus Krisztust. Ezzel pedig igen nagy esélyt ácsolgatunk önnön magunknak ahhoz, hogy elhajoljunk az Írástól, a Bibliától, Isten Kijelentésének megingathatatlan épületétől, és megint csak az emberi magyarázatok irányába, az Isten Szavát erősítgető állványozás felé dőljünk, dülöngéljünk.

Aki nem Jézus szemével tekint a felmerülő; előttünk-, és nem mögöttünk álló kérdésekre, az nem látja, talán nem is akarja meglátni, mit szán neki Isten. Aki meghatottan, a múltnak integet, az nem arra néz, amerre Isten viszi! Tiszteli az elődöket (helyesen!); értékeli, milyen szépséggel ragyognak a múlt egén, de nem veszi észre azt, amit a jelenben kell elvégezni.

Eszembe jut a klasszikus példa. Sherlock Holmes, és tudós segítője Watson doktor nem érték el úticéljukat, és az erdő szélén kellett éjszakázniuk. Sherlock Holmes egyszer felriadt és megbökte társát: Watson, mit lát? Az kinyitotta a szemét és felnézett: A csillagokat. És mit mondanak magának a csillagok? Hát, kozmológiai szempontból azt, hogy részei vagyunk a felmérhetetlen világmindenségnek. Teológiailag azt, hogy mindezt, a mi hatalmas Istenünk hozta létre. Meteorológiai tanulmányaim szerint: holnap tiszta napunk lesz. Pillanatnyi lelkiállapotom szerint a csillagok azt üzenik: aludnunk kellene. Nos, nekem pedig azt mondják, mondta a híres detektív, hogy: Ellopták a sátrunkat a fejünk felől.

Az élő egyház tagjai fejet hajtanak az elődök előtt, de nem azon tűnődnek, mi volt egykor, miből éltünk „valaha", hanem azt kérdezik Istentől: Most mi a teendőnk?

Kínai lelkésztársunk mesélte nekünk a külföldi egyetemen, hogyan akart Mao Ce Tung végezni a kínai keresztyénséggel. Bebörtönözésüket követően, szétszórta őket az országban, gondolván, hogy ha nem találkoznak egymással, elerőtlenedik a hitük. Az ítéletük része volt az is, hogy a börtön utáni szétszórtságban, kényszermunkaként, a nők, évekig szemétgyűjtésre, a férfiak sírásásra voltak kirendelve. Mi lett belőle? A keresztyén nők, kukaürítés közben minden otthonba bekopogtathattak. A férfiak pedig azokkal találkoztak a temetőkben, akik, gyászukban a legnyitottabbak voltak Isten vigasztalására. Kínai barátunk szerint, ha a szemétszedők és sírásók nem látták volna meg a lehetőséget, Mao Ce Tung győzött volna. Mert, ahogyan a gyenge szem korlátozza a látást, az erőtlen hit is akadályt állít az evangélium terjesztésének szolgálata elé.   Vagyis: ha Isten felültetett a vonatra, előre nézz, arra, amerre Ő van, ahol Ő vár! „... aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van...". Volt is, és lesz is, de ami a jelenben fontos, az az, hogy Ő van!

Akkor a gyülekezet, az Istent kereső és szerető ember csak a jelenre összpontosítson? Részint, igen, mert meg kell látnia az időszerű teendőit. De ez nem elég. Nem elég látni. „... aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van...", és mindjárt tegyük hozzá azt, amit az apostollal íratott le Isten szent Lelke: „hitben járunk, nem látásban". (2Kor 5,7)

A gyülekezetben, és gyülekezeten kívül, látnod kell, mit bíz rád Isten! A puszta látás, az érzékelés azonban elaltathat. Azzal, hogy a víz felett tartod az orrodat, még nem úszol, még nem haladsz előre! Az S.O.S. megoldások: „Csak most segítsen meg az Úr!", a „beázott", kissé elmállott hitedet hagyják száradni, de ennyinél többet szán neked Isten. Nem élheted fel a megtalált hited tőkéjét. Befektetésre kaptad. Jézus igen élesen; a féltő szeretet határozottságával tanítja: „akinek van, annak adatik, de akinek nincs, attól még az is elvétetik, amiről azt gondolja, hogy az övé." (Lk 8,18) A rossz gazdát, a „ráérünk arra még" mentalitást, az egyén, de akár a nemzet, de még egy földrész esetében is így bünteti az Úr. Akinek van Istent kereső, Istenbe vetett bizodalma, „... annak adatik, de akinek nincs, attól még az is elvétetik, amiről azt gondolja, hogy az övé."

Az Istent kereső ember, az Istent kereső Egyház hálát ad a múltért, felismeri a jelenben, most adott szolgálatot, de azt is úgy végzi el, hogy a jövőbe tekint. A háziasszony nem azért cipekedik hazafelé a piacról, mert ahhoz van kedve. Az ebédet elfogyasztó család arcát látja maga előtt. A jelenben szolgál azért, ami: lesz! Még csak nem is a jeles, de „jó" diák nem azért marad fenn éjszaka, mert nem talál magának más programot. Azt az érdemjegyet látja maga előtt, ami elég lesz annak az annyira óhajtott papírnak a megszerzéséhez. A jelenben hajt a jövőben megszerzendő cél felé. A Honvéd téri gyülekezet, tizenöt év után nem csak nekem és a családomnak adott parókiát, hanem mindazoknak a lelkészeknek, akik utánunk állnak be az itteni szolgálatba. Isten áldja meg azokat, akik a hit látásával és szeretetével, a múltban, az akkori jelen időszakában már látták a jövőben elérhető célt. Volt, aki úgy halt meg, hogy nem ismert minket, az első beköltözőket. Jövőbelátásukkal nem is minket kerestek, hanem Isten dicsőségét.

Hiszem, hogy elnyerték, hiszen a már idézett, a bejáratnál kezetekbe kapott, és kimenetelünkkor kivetített Ige így fejeződik be: „... aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik." Vagy, nem így olvassátok a kis cédulán, és a legújabb fordítású Bibliában? Nem. Ott így kezdődik: „aki az Istenhez járul". Ez jó hír! Aki már csak közeledik az Úrhoz, aki már csak egyetlen lépést is megtett felé, és hiszi, hogy Ő van, jutalmat kap. Jézust. Az ÉLET-et. Ámen