Istentisztelet 2016. március 13-án

(Dr. Kereskényi Sándor)

Böjt V. vasárnapján

Lekció: Mt 21,23-27

Textus: Mt 21,24/a

Szeretett Testvérek!

Rövid, de szikrázó párbeszédnek lehetünk a tanúi, valahányszor halljuk, elolvassuk ezt az evangéliumi pengeváltást. A jobb megértés kedvéért, vissza kell idéznünk az előző nap eseményeit.

Jézus, aznap úgy vonult be a városba, mint a megnyert ütközetek, városokat felszabadító királyai. Szamárháton. Úgy is fogadták. Mint két évszázaddal korábban, a Makkabeus háború győztesét, Simont. Pálmaágakkal. A tömeg őrjöngött. Legalább harminc éve várták ezt a napot. Azóta, hogy meghalt a rómaiakat kiszolgáló Nagy Heródes. Akkor, a galileai Júdás, és kis serege, Szefóriszban feltörte a királyi fegyverraktárakat. Kifosztották a gazdagokat, felgyújtották a Rómához hű zsidó arisztokraták házait, majd visszavonultak a hegyekbe, és gerillaháborúba kezdtek. Vezérük nem csak Dávid trónját kívánta visszaszerezni, hanem, egyenesen, messiásnak kiáltotta ki magát. Csakúgy, mint néhány évvel korábban, apja, Ezékiás. Két év múlva, Quirinius szenátor, (a karácsonyi történetben róla ír Lukács, Cirénius néven), a Birodalom szíriai helytartója elrendeli a lakosság vagyonának összeírását. Miért? Az adóbehajtás végett. Ez vérig sértette a zsidó hazafiakat. Adót annak fizettek, akié a föld. Izráel földje Istené. A római császár nem formálhat rá jogot. Sem a földre, sem Isten népére. Ráadásul az akkori főpap, Jóázár a megszállók mellé állt. A felkelők végezni akartak vele. A rómaiak ellenben nem tűrték ezt a számukra kicsinyes, helyi vitát. A főpapot leváltották, a felkelés vezetőjét, Júdást, kétezer(!) társával együtt keresztre feszítették. A tűz azonban nem hunyt ki. A zsidók tovább fojtatták a harcot. Római katona soha nem érezhette magát biztonságban, sem az utakon, sem a városok utcáin. Izráel messiási váradalomban égett.

A Messiás pedig megérkezett. Jézus, a jeruzsálemi templomőrség, és a római rendfenntartó erők népharagot elkerülő tehetetlensége előtt, szamárcsikó hátán, ujjongó tömeg közepén, királyként vonul a Templomhoz. A zsidó elöljárók titkosrendőrei minden lépését követik. A római osztagok katonái teljes felszerelésben, oldalukon rövid lándzsával, övükben a félelmetes karddal, a gladiusszal, kezükben hajítódárdával, pajzsaik mögül figyelik a bármelyik percben népfelkelésbe válható gyülekezést.

Jézus megáll, és a lépcsős folyosók egyikén keresztül belép a Móríja hegyén felépült templomkomplexus első terére, a Pogányok udvarába. Mögötte a Királycsarnok, a kétszintes gyűlésterem, a zsidók „Parlamentje", a Szanhedrin tanácsterme. Körülötte oszlopcsarnok, az udvaron pénzváltók és az áldozati állatokat kínáló árusok hada. Tömeg.

A pénzváltók, meglehetősen nagy árrést használva váltották át a különböző valutákat sékelre; arra az egyedüli pénznemre, amelyben meg lehetett fizetni a templomadót. Ez, és az áldozati állatok vására, a volt és a jelenlegi főpapok, Annás, és veje, Kajafás üzlete volt. Embereik megvizsgálták a messzi földről érkező zsidók áldozatra szánt állatait. Azon voltak, hogy hibát találjanak bennük, majd azonnal „igyekeztek megoldani a szegény zarándokok problémáját", és felajánlották az ottani, - természetesen: hibátlan - állatok valamelyikét. Az áruk többszörösen meghaladta a piaci értéket, de a kiszolgáltatott helyzetben lévő zarándok kénytelen volt megfizetni az összeget. Jézus ezért nevezte rablók barlangjának a szent helyen folytatott üzletmenetet.

Az őt követő ellenségei és csendőrei szeme láttára szétkergeti az állatokat, felborítja a pénzváltók asztalkáit. Magyarázat nincs rá; csak csodálkozhatunk azon, miért nem tartóztatták le azonnal. A kereskedők az állataik után rohangáltak; a járókelők igyekeztek annyi pénzt felkapkodni, amennyit bírtak. Teljes lehetett a zűrzavar.

Jézus pedig? Nem, nem használja ki a felfordulást! Tovább megy, és elkezd azokkal a vakokkal és bénákkal foglalkozni, akiket odavisznek hozzá. Meggyógyítja őket. Utána kisétál a városból, és a közeli faluban, Betániában tölti az éjszakát.

Biztosan az egész város róla beszélt. A templomszolgák jelentik az esetet a papoknak. Mármint azoknak, akik nem nézték végig az egészet. A római századosok jelentést diktálnak. A vámszedők a veszteséget számolják, a tolvajok már sütik a nem várt pecsenyét, elássák a pénzérméket.

Másnap reggel is ez a beszédtéma. De mi ez? Egyre nagyobb tömeg kísér valakit. Hát ez Jézus, és a tanítványai! Hogy' mert megint bejönni a városba? Nem is akárhová. Megint a templomba tart. Tanítani kezd. Na, ebből elég! A főpapok és a nép vénei legyőzik a Jézust hallgató tömegtől való félelmüket, félbeszakítják a tanítást, és még mindig az előző nap hatása alatt, felindultan nekiesnek a Názáretinek: „Milyen hatalommal teszed ezeket, és ki adta neked ezt a hatalmat?" A kérdés lényege: „Mit képzelsz te magadról? Honnan veszed a bátorságot ahhoz, hogy eljátszd itt nekünk a Messiást, és valami utolsó botránykeverőként felborítsd a Templom szent rendjét? Két választ várnak. Mind a kettő megfelelne nekik. Ha Jézus Istenre hivatkozik, azonnal lefogatják, mert hazudik: a Messiás nem rendetlenkedne a Templom-udvaron. Ha azt válaszolja, senki nem adott neki felhatalmazást, ő maga találta ki, akkor egyszerű, magamutogató rendzavaróként állítják bíróság elé.

Itt jön a fordulat! Jézus üzletet ajánl: „Én is kérdezek tőletek valamit, és ha megfeleltek rá, én is megmondom nektek, milyen hatalommal teszem ezeket. Honnan való volt János keresztsége: mennyből vagy emberektől?" Óriási a csend. Mindenki rájuk figyel. A vallási elöljárók nagy bajban vannak. Ha azt válaszolják, hogy Keresztelő János Istentől kapott megbízatást, akkor azt is el kell ismerniük, hogy Jézus Messiás. Keresztelő János ezt hirdette. Ha viszont ki merik mondani, hogy János csak valami emberi mozgalom élére állt, akkor a templomban lévő tömeg széttépi őket, hiszen Jánost prófétának tartják. Összedugják a fejüket, susmognak valamit, aztán szégyenszemre kijelentik: „Nem tudjuk." Így aztán Jézus sem válaszol nekik.

Igazán mozgalmas történet, ugye? Na, de ha itt, most befejezzük, akkor hiába jöttünk a templomba. Elismerően bólogathatunk: Milyen jól átjárt az eszükön Jézus! Milyen meggondolatlanok voltak ezek a főpapok, vezetők! A saját csapdájukba estek. Jól van, imádkozzunk, énekeljünk, aztán lemehetünk beszélgetni, utána meg irány haza! De nem ezért jöttünk ide. Nem egy tanulságos történetet szeretnénk magunkkal vinni, hanem a zárójelentésünket! A közöttünk lévő, és bennünk élő, gyülekezetben megszólító Szentlélek Isten zárójelentését. Amit nem a magukat egészségeseknek tartóknak, hanem az Őt felkereső, megbetegedett lelkűeknek szán az Úr. Ami, ha elkérjük tőle, és át is vesszük, mindig tartalmazza, a diagnózist, az állapotleírásunkat, és a javasolt gyógymódot.

Nyissuk csak ki! Azt írja Jézus, hogy: „Én is kérdezek tőletek valamit...". Bármilyen furcsa: ez az állapotleírás! Jézus kijelentése. Kérdezni akar. Minket. Engem és téged. Jó Jézust hallgatni. Nagyon jó. Jó tőle választ várni. Jó tőle kérni. De, mi az, hogy: kérdez? Ez kellemetlen. Igen nehéz helyzetbe hoz. Különös állapotba kerül az ember.

Amikor az őt vallatóknak feltette azt a viszontkérdést, hogy mit gondolnak Keresztelő Jánosról, gyakorlatilag arra várt feleletet, hogy: Ti mit gondoltok, ki vagyok én? Mert ha azt mondjátok, hogy János a mennyből kapott megbízást, akkor tudjátok, hogy én vagyok a Messiás. Engem vártatok. Rám kell, hogy hallgassatok. Ha azt mondjátok, János valami fellelkesedett önjelölt, akkor rólam is azt gondoljátok.

„Én is kérdezek tőletek valamit..." - szól hozzánk Jézus, ma, itt, a Honvéd téri templomban. Kérdezi tőled, vasárnap fél tizenegy után Jézus. Mit gondolsz, ki Ő? Ki neked Jézus? A testté lett Isten; földi és eljövendő életed Ura, vagy a papok és az egyházi vezetők által kitalált figura, akinek a segítségével erkölcsi nívót lehet állítani a világ számára? Gondold meg, mit válaszolsz! Nem kell mellébeszélned; egyedül te fogod hallani. Ki neked Jézus? Az a testi formát felvett Isten, aki meghalt helyetted, miattad, és érted, hogy elkerüld Isten ítéletét, vagy egy igen bölcs zsidó rabbi, akinek a mondásait néha fel lehet használni?

Ki neked Jézus? Az, akitől először kérsz tanácsot, vagy az, akit meghallgatsz, mert kíváncsi vagy az Ő véleményére is? A szívedben, gondolataidban élő Úr, akire feltétel nélkül hallgatsz, vagy a kis bálványod, akit bezársz a templomba, a Bibliádba, és akkor, azt idézed tőle, ami kiszolgálja a saját világlátásodat?

Ki neked Jézus az elkövetkező, nemzeti ünnepen? A történelem Ura, aki nem a „nép vágya", hanem a saját igazsága szerint hozza meg döntéseit, vagy az a tetszés szerint előkapható istenség, akinek az a dolga, hogy azt áldja meg, amit elé raknak?

„Én is kérdezek tőletek valamit..." - felel vissza Jézus mindenkinek, aki csapdába akarja csalni, aki szeretné, ha nem kavarná fel az életét annál jobban, ami még elfogadható, megemészthető, lenyelhető, hétfőn már elfeledhető.

Böjt ötödik vasárnapján Jézus kérdezett tőlünk valamit. Tőlünk, a gyülekezettől. A gyülekezetben tőlem, és tőled. Választ vár. Böjti választ. A húsvéti örömre tisztuló lélek válaszát. Az egyetlen választ.

Isten áldja meg a ma élő Keresztelő Jánosokat, akik segítenek minket abban, hogy őszintén tudjunk felelni. A Nagyhét előtti utolsó hét napon azokra figyeljünk hát, akik senki másban és semmi másban nem keresik a szabadságot, csak annak a Jézusnak a tanításában, aki a királyok Királyaként érkezett Jeruzsálembe-, érkezett a világba-, érkezett a szívünkbe! Ámen.