Istentisztelet 2016. március 6-án

Igehirdető: Seres Annamária (V. éves teológia-lelkész szakos hallgató)

Lekció: Máté Evangéliuma, 18,1-9.

Textus: Máté Evangéliuma 18,3.

Szeretettel köszöntöm a szegedi honvéd téri gyülekezetet mindannyiunk nevében, öröm számunkra itt lenni és együtt ünnepelni a Biblia Vasárnapján!

A mai Igében egy jól ismert kép tárulkozik elék, egyben egy megahtározó momentuma a Jézus-tanításank. Amikor tanítványok odamennek hozzá és megkérdezik, hogy ki a nagyobb a mennyek országában?  És erre Jézus első körben nem válaszol, csak egy kisgyereket hív oda magához és azt mondja tanítványainak ezzel, hogy  ti is legyetek ilyenek, mint a kisgyerekek...

Azt mondják, hogy az emberi életnek két ilyen gyermeki szakasza van, az első a születéskor, amikor szüleink gondoskodására szorulunk, amíg megtanulunk járni, bezsélni.  Az időskort pedig a második gyerekkornak mondják. Olvastam minap egy cikket, ami arról szólt, hogy már nyitottak olyan óvodát, amelyiknek egy  idősek otthona ad helyet, és az idősek és gyerekek csodálatos összhangra találtak. Ez a két generáció élvezi egymás társaságát. Szóval van remény újra megtalálni magunkban a gyerket.

A Máté evangéliuma az általa összesen 3x használt ekklézia (= egyház, vagy szűkebb értelemben gyülekezet) kifejezésből, 2x itt használja a 18. fejezetben. Ez pedig jelzés a számunkra, hogy itt a gyülekezeti életről akar minket tanítani, hogyan viszonyuljanak a közösségen belül a tagok egymáshoz a szeretet nagy parancsa alapján. Ez a történet bemutatja a gyülekezeten belül az új mércét, ami egy olyan világban kell megvalósuljon, ahol egyesek kisebbek mások büszkébbek, nagyobbak, gőgösebbek. De azt is megérthetjük ebből a szakaszból, hogy a mennyek országa és a gyülekezeti élet milyen szervesen összekapcsolódik. Hisz a gyülekezet az a hely, ahol  már itt a földön megtapasztalhatjuk, hogy a mennyek országa már elkezdődött.

A tanítványok, amikor itt felteszik Jézusnak a kérdést, akkor már egy jó ideje követhették őt, egyes evangéliumok szerin három, míg másik szerint egy évet tanított Jézus, ezalatt annyi mindent megtapasztalhatak együtt, láthatták ahogy betegeket gyógyít stb. De hiába hallották Jézus haláláról szóló beszédét már másodszor, nem értették meg azt, és azzal vannak elfoglalva, hogy vágyálmaikat dédelgessék. Úton Jeruzsálem felé azt remélték, hogy most bizonyára Jézus nagy pompával bevonul és majd ott elfoglalva mindent gyakorolja hatalmát és beül a királyi székbe. Mert  a zsidók ebben az időben kétféle Messiást vártak: egy ároni Messiást, aki majd helyreállítja a kultuszt és az istentiszteletet, valamint egy dávidi, politikai Messiást, aki politikai hatalommá is bir, és a rómia elnyomás alól menti fel és emlei fel a kiválasztott népet. A tanítványok pedig várták ezt a fellépését Jézusnak, a jeruzsálemi úttól pont ezt remélték, és persze emberi módon, jó előre számítottak a Jézus felemelkedéséből saját maguk felemelkedésére, legalább egy miniszteri posztra, ott a királyi széke körül. Ezért is a kérdés: ki a nagyobb közülünk?

Hiszen látták Jézus felemelkedését, amint egy vándorprédikátorból népi hős válik, persze hogy számításukban a Jézus sikerének gyümölcseit anyagi módon ők is le akarták szüretelni. Ezért fordulnak oda Jézushoz a kéréssel, hogy „állítsd hát fel közöttünk a rangsort."

És itt jogosan tesszök fel mi is a kérdést, hogy vajon mi indította erre a tanítványokat? Tényleg és valóban Isten országában elfoglalt helyükre voltak kíváncsiak a tanítványok, vagy inkább a földi királyságban megálmodott helyükre és befolyásukra voltak kíváncsiak, amint beköszönt Isten új világa?

Rangsor, alá- fölé rendeltség, egy sorszám, egy pozíció. Mindenhol napjainkban valamiféle rangsorolással találkozunk, státusszimlumokkal, nem szükséges részletezni, mert mindannyian érzékeljük mennyire átszövik ezek a cimkék az életünket.

De elképzeltem, hogy ma a 21. sz milyen beszélgetésekben hogyan foglalkozunk mi is ezzel, hogy mi lehet vajon Istennél és Jézusnál minket, embereket illetően a rangsor? És vajon mikor illik ránk a tanitványok magatartása, hogy mi is feltesszük ezt a kérdést? Ki a legnagyobb, hogy mi is rangsoroljuk magunkat?

Aztán elkezdtem figyleni a saját beszélgetéseimet, hogyan hallgattam a másikat. Amikor a másik sikereit hallgatva, nincs meg a bizalom, csak azt gondoljuk, ha valaki a munkahelyén sikereket ért el, akkor ott nem is nagyok az elvárások...Amikor hallgatva a másikat sok beszélgetésben csak annyi fogalmazódik meg bennünk, hogy milyen jó, hogy ez nem velem történt, vagy amikor azt gondoljuk hát vannak akiknek még az én helyzetemtől is rosszabb adatott. Vagy mikor tudtunk őszinte kíváncsisággal figyelni a másikra és kritika helyett azt megfogalmazni, hogy vajon mit tanulhatok tőle? Mert nem úgy hallgatjuk egymást, mint a kicsinyek, alázattal, hogy nahát ez az ember szenved, de mégis kitart, hogy olyan megpróbáltatások érték, amit olyan nagy hittel állt ki, hogy ebből én is tanulhatnék valmait. Hány beszélgetésünk szól még mindig csak magunkról, még a gyülekezeten belül is? Sajanos keresztyének között is ilyen rangsorolások történnek, nyiltan, vagy kimondatlanul. Amikor eldöntjük, hogy ki az aki helyesen, vagy helytelenük áll meg a hit dolgaiban. Hányszor gondoladban fölérendeljük magunkat a másik baján, a másik személyiségén.

Amikor Jézus és tanítványai úton vannak Jeruzsálem felé, akkor tudja, hogy számára ez a kereszthez vezető út, a saját halálához visz. Míg a tanítványok azzal vannak körülötte elfoglalva, hogy ki a legnagyobb, ki érdemli meg jobban a gazdagságot, a csillogást, az elismerést. Jézus pontosan tudja, hogy vesztébe halad mégis van türelme arra, hogy alázattal helyretegye a félreértéseket szeretett tanítványaiban. És az ő helytelenül feltett kérdésükben értjük meg mégis a mondnaivalóját ennek az evangéliumi jelenetnek: ez a rész a gyermeklelkűségről pont azt akarja megmutatni és megtanítani számunkra, hogy Isten országa és a gyülekezeti lét, az egymás felé való odafordulás mennyire összekapcsolódnak. Hogy hogyan?

Úgy hogy amikor a kérdést felteszik a tanítványok, Jézus magához hív egy kisgyermeket:  Jézus a magához hívott gyermeket ellenpéldájává teszi a tanitványok nagyravágyó álmainak. Nem abban válik ellenpéldává, hogy közben a tanítványokat megalázza, hanem a rászorultságát és naivitását állítja e kisgyermekben eléjük.

Valamiféle íratlan szabály, hogy minél rászorultabb, elesettebb valaki, annál nagyobb tud lenni a szeretet, a mennyei áldás megtapasztalása rajta keresztül, ami kiárad belőle. Hát ennek a példája a kisgyermek, akit magához hív Jézus.

Ha magatokat meg nem változtatjátok és olyanok nem lesztek mint  a kisgyermek, nem mehettek be Isten országába.

Ez kemény beszéd és nyilván sokkolta a tanítványokat! Mert milyenek is a gyerekek?

1.                          Bizalmasak: szüleikhez, a flenőttekhez bizalommal fordulnak oda, hisz tőlük függ létezésük. Figyelmesek, kiváncsiak és mindenek előtt a szüleik szavában vég nélkül bizakódóak.

2.                          Alázatosak, naivak. Ez jól kitűnik a latin nativitas (születés) naivitas (áratlanság, gyermeteg jóhiszeműség) rokon szavakban.

Emiatt a gyermeki jóhiszeműség miatt kell a tanitványoknak is alázatossá és hozzájuk hasonlóvá válniuk, hogy ismét bizalommal tudjanak a mennyei Édeasatyhoz kiáltani, hogy „Abbá, Atyám."

Jézus jól ismeri a gyerkeket. És a legfontosabb dolgokban a gyerekek Jézus kora óta nem változtak, hiába azóta minden modern pedagógiai szemlélet. Ezzel szemben mi, felnőttek...Mi? Mi felnőttek változtunk meg nagyon, de nagyon gyerekkorunk óta. Ezért is kihívás Jézusnak ez a tanítása, elfelejtettük, milyen gyereknek lenni,  kacagó, bizakodó, kíváncsi gyermeknek lenni. Aki bizalommal várja a holnap meglepetéseit, és azt hogy szüleitől mit tanulhat, de ugyanakkor alázatosak és jóhiszeműek.

Erről szól a következő történet: Kínában játszódik a történet, hogy egy elemi osztályos kisfiúnak először kellett az osztályba érkeznie, mivel ő volt a napos és még a cserépkályhába be kellett gyújtania, hogy az osztályterem felmelegedjen mire megérkeznek a többiek a tanórákra. Mivel olyan korán ment még volt ideje hazaszaladnia hogy megreggelizzen, csakhogy otthon elaludt. Nagy zajra ébredt, kiderült hogy földrengés rázta meg a térséget és közben észrevette, hogy az iskolából is elkésett. Rohant hát vissza és látta hogy milyen pusztítást eredményezett a földrengés és látta az emebreket kétségbeesetten rohangálni az összedőlt iskolaépület körül. De a fiú átverekedte magát a tömegen és ő is elkezdte megkeresni a saját osztálytermét és osztálytársait a romok alatt. Ezt észrevették a felnőttek, a tűzoltók és neki köszönhetően találták meg a törmelékek alatt az osztálytársait azon a helyen, ahova ő rohant.

Persze mindeki álmélkodott, hogy milyen csodálatos, milyen bátor kisfiú, és mikor megkérdezték tőle, hogy honnan volt ehhez bátorsága, akkor tudjátok mit válaszolt? Azt, hogy nem valami hősi indíttatásra indult ő el megkeresni a társait, hanem mert ő volt a napos, neki ez volt aznap a feladata!

Azt hiszem erről állíthatja Márai Sándor Füveskönyvében, hogy: „Egyetlen mozdulata az alázatnka nagyobb hőstett, mint minden mohó produkció, melyet az emberek megtapsolnak. Gondolj erre, míg nem késő."

Hisz Jézus Krisztusban mi is Atyánknak mondhatjuk Istent, Isten gyermekeiként pedig szabadok vagyunk, de szabadságunk nem lehet oka a másik megfeddésére és lealacsonyítására. A tanítványok kérdése, a Krisztusban lét, önmagunkra tekint, ezért kell megalázkodnunk. Mert az hogy én mivé válok a mennyek országában, hogy én ott „kicsoda lehetek" az attól függ, hogy veled, hogy egymással hogyan bánunk, mindig a másik személy felé lesz megahtározó az, hogy én hogyan vagyok Isten gyermeke is egyben. Mert a mennyek országát nem a jövőbe helyezi, hanem ide, közénk a jelenbe, a gyülekezetbe, amit egymáson keresztül már megtapasztalhatunk részelteiben. Jézus paradox válaszában, hogy aki a nagy akar lenni köztetek, az alázza meg magát, ebben nem a mennyek országának titkos állapotáról árul el számunkra valamit, hanem csak rávezet az útra, amivel a mennyek országa bekövetkezik, megtapasztalható.

Kedves gyülekezet, Jézus azt mondja, hogy aki egy ilyen kisgyereket befogad közületek, az engem fogad be. Isten úgy avatkozik be életünkbe, hogy sokszor ilyen kicsinyeket küld mellénk, ilyen megalázkodni képes emebreket, akiken keresztül megtapasztalhatjuk az Ő nagyságát, akik segitségünkre vannak, mellénk állnak a bajban.

Hiszen alázatosságban is Tőle kaptunk példát, Tőle, aki számunkra, miattunk alázatossá vált, amikor megüresítette önmagát és emberré lett Jézus, és Jézusban Isten maga.

Jézus ezen a kisgyereken keresztül meg akarja tanítani nekünk, hogy ne túltervezzünk, ne a  logikára és az önerőre építsünk, hanem egymásra figyeljünk és ne már egyből a haszonra a mennyei magaslatokra gondoljunk, először tanuljunk meg itt a földön együtt élni, megalázkodni, hisz csak az fog felmagasztaltat sikertől csillogó tekintetünket, melyet az ég felé emelünk ebben a történetben, Jézus ide a földre fordítja, hogy gyermeki tekintettel egymásra figyeljünk. Gyermektekintetek, amik minden szemfényvesztés ellenére reménnyel, Istenbe vetett bizalommal vannak tele ezt mutathatjuk meg egymásnak és ezt láthatjuk meg a másikban Isten gyermekeiként. Egymással megélt tapasztalataink így válnak csodákká, melyekben utak nyílnak egymáshoz ember és ember között, akik ugyancsak a Jézus nevében a Szentírásban kapott Isten szaván igazodnak el, hiszen Bilblia vasárnapja van, és jó tudni, tapasztalni, hogy Isten igéjét olvasó emberek hogyan merik rábízni életüket és ott megérezzük, hogy valóban Isten cselekszik. ahogy mi is eljöttünk ide, egymást nem ismerve, de a Szentírásban adott kijelentésen igazodva tapasztalhatjuk, milyen csodálatos dolog Istent magyasztalni.

Amikor a másik felé fordulunk akkor kellene ott lennie a bennünk élő gyereknek. Abban hogy bizalommal és alázattal fordulunk oda egymáshoz, gyermeki tekintettel. Hogy alázatosságunkkal legyünk naggyá és maradjunk meg egymás szemében embernek, teremtménynek, egyenlőnek Isten gyermekeiként! Ámen