Fény a rácsokon (7)

1957-ben egy koncepciós perben ítélték 14 évi börtönre Csiha Kálmánt. Forradalmunkra emlékezve ezt az írást olvashatjuk folytatásban! (hetente kerül új rész a honlapra. A legközelebbi frissítés december 14-én.)

XVIII.

A folyosón meztelenre vetkőztetnek. Motozás. Utána új szobába tesznek. Most a ferencrendi szerzetes társakkal, a sérves, magát mindenütt feltaláló Gavris bácsival (talán adószedő, jegyző vagy valami hasonló volt), a kommunista Karappal (akit azért fogtak le, mert át akart szökni Jugoszláviába) és a fiatal, határozott Salamon Lászlóval vagyok, aki egy utcai fénykép folytán belekerült a magyarországi Fehér Könyvbe, itthon észrevették, lefogták, és elhozták az esküvője előtt. Karap 25 évre elítélt. A folyosón most nitolják a lábára valamiért a láncos bilincset. Behallatszik a kiabálása: "Ti vagytok a kommunisták? Láncot vertek: rám? Szégyelljétek magatokat! Én vagyok az igazi kommunista!" (Kiszabadulásunk után nem találta helyét, sokat ivott, korán meghalt. Kedves, sokat szenvedett feleségének a mi gyülekezetünk is vitt segélyt.)

Az ajtón belül megértjük egymást. Összetartozunk. Karap, a kommunista és Salamon, a magyar forradalom résztvevője jó barátok. A cigaretta hozza őket össze. A cigaretta, ami nincs, és amire szert kell tenni. Néha sétálni visznek a börtönudvarra. Téglafallal elkerített rekeszekből áll, ahol körbe-körbe járunk. A közjogiakat is itt sétáltatják. Nekik joguk van csomaghoz, cigarettához, s így a sétaudvaron egy-egy eldobott cigarettavég található. Karap és Salamon pillanatok alatt felszedik őket. Másnap visszük ki a giblát a vécére, vagy a közjogiak vécéje előtt visznek néha mosdani. Ez nagy alkalom. Egy pillantás alatt fel lehet mérni a guggolós vécét, hogy hol van egy eldobott papír. Ezt kell ügyesen elrejteni, s a cellában meg lehet sodorni a kibontott cigarettavégek dohányát. Néha kemény a papír, hát meg kell kicsit rágni vagy nyálazni csak, még akkor is, ha gyanúsan piszkos, és vígan száll a füst ki az ablakon felfelé. Mert az ablak be van deszkázva, hogy ne lehessen ki-be látni, csak tölcsérszerűen, felfelé van hagyva egy nyílás rajta, hogy valami levegő és fény bejöjjön.

De a vécében található papír másra is jó. Ha van mivel, lehet reá levelet írni. A "descurcaret" (ezt csak románul lehet jól megérteni) Gavris bácsi közli, hogy neki van tintája, ellopta, amikor kérvényt írt (fellebbezik, és a pere még folyik, lehet, hogy közjogis lesz), és ha szerzünk papírt és levelet írunk, ő kijuttatja. Viszik a tárgyalásra (sérve, tehát sérvkötője is van, abba teszi) mikor elmegy a felesége mellett, a kezébe csúsztatja és az majd el fogja juttatni a címre. Különös vállalkozás. Gavris bácsi gyanús egzisztencia. És a mese a tintával (újragyúrt szappanban őrzi), lehet, csak be akar ugratni. Lehet, arra kíváncsiak, hogy mit írunk haza. Ezért izolare (elkülönítő) jár büntetéssel. De hátha mégis? És Emese nemsokára szülni fog. A ferencrendiek óvatosak. Ők nem írnak. Nincs családjuk. Nekünk sikerül lopni egy papírzsákcafatot. Írunk. Gavris bácsi tárgyalásra megy. Sikerül. Új tárgyalás, új levél. Gavris bácsi összetörten, sápadtan érkezik: az összegöngyölt levélcsomag spárgája kibomlott. Amikor vitték a lépcsőn, lehullt. Vége. Neki is baja lesz. A feleségének írt arról, hogy a börtönorvoson keresztül hogyan juttassanak neki vitamint és orvosságot. Egymásra nézünk. Igaz? Nem igaz? És most mi lesz?

Hat év múlva Emese elmondja, hogy Kolozsváron szült. A többi anyához nagy virágcsokorral jöttek a férjek. Végtelenül egyedül érezte magát és siratott. Akkor nyújtottak be az ablakon egy papírzsákcafatot:

Szívedre már
ha bú szitál
s a kétség könnye mar,
én Kedvesem,
Szerelmesem,
Imádkozzál hamar.

Ha ember nem
lesz is velem,
de Isten nem hagy el,
sietve jő,
imánkra ő
még mindig megfelel.

Ha szent keze
úgy végeze,
keresztem hordozom.
A súly alatt,
mi rám szakadt,
én nem panaszkodom.

Ő tudja: mér
hull könny s a vér,
és tudja, mit akar.
Nem késik Ő,
s a perc ha jő,
megszabadít hamar.

Köszönöm, Gavris bácsi. A felesége elvitte a levelet.

XIX.

"Nem mondjátok meg az igazat, hazudtok mindent, az Istent, a mennyországot, a poklot!" - dühöngött Bartos őrnagy. Megkövülten álltam előtte a szekuritátén, ahová visszavitetett. Egyszerűen nem tudtam szólni. Az Úr Jézus jutott eszembe, aki Pilátus előtt hallgatott.

Ki írt levelet? Mit írt? Mit csináltunk a szobatársakkal? Kenyérbélből sakkot készítettünk, és erre rájöttek. Nem ez érdekli. Hallgatok. Őr, sötét szemüveg, szekuritátés cella.

Másnap: "Érti, tiszteletes úr? Viselkedjék jól, és akkor jobb sorsa lesz!" "Kérem - mondom -, az én sorsomat már elintézték. Elítéltek 10 év szigorított börtönre, levél, látogatás nincs, még azt sem fogom megtudni, fiam született-é vagy lányom." "Meg fogja tudni, tiszteletes úr, csak viselkedjen jól, érti?" "Kérem - mondom -, én ezentúl jól fogok viselkedni: megígérem, nem fogok többet kenyérbélből sakkot csinálni." "Nem erről van szó, érti, tiszteletes úr?" "Nem értem, őrnagy úr." "Na, gondolkozzék holnapig."

Felháborodva térek vissza. Újra és újra végiggondolom a történteket. Naiv vagyok. Még most sem tudom elképzelni, hogy ez az ember egy lelkipásztornak fel merje ajánlani a besúgói státust.

Csak két nap múlva hívat: "Gondolkozott, tiszteletes úr? Mert én sokat gondolkoztam, és szeretnék segíteni magán. Én el fogom intézni, hogy kapjon levelet, csomagot, sőt beszélhessen is a feleségével. És látni fogja a gyermekét, ha akarja. Csak viselkedjék jól, érti, tiszteletes úr?" "Kérem, őrnagy úr, már megmondtam: nem csinálok többet sakkot. De ha a fogolytársaimnak nem jár levél, csomag és beszélgető, nekem sem kell. Kérem, hogy vitessen vissza a börtönbe." "Gondolja meg, tiszteletes úr, tíz év alatt segítség nélkül úgy meghalhat az ember, hogy sohasem látja a gyermekét. Én most mindenesetre egyelőre itt tartom magát, mert segíteni akarok."

Ismét a szekuritátés cella, most egy szobatárssal. Most értem meg Kantot: mi a categoricus imperativus. A lelkek belső parancsa, ami ellen ha vétkezik, belepusztul az ember. Amikor az élet sem számít, csak a becsület.

"Miért van lefogva?" - kérdi a szobatársam. (Kolléga lett volna, ha az őrnagyra hallgatok.) "Már el vagyok ítélve" - mondom. "Miért hozták vissza a börtönből?" "Nem tudom - mondom idegesen. - Csak azt tudom, hogy valamire erőszakolni akarnak és a cellák tele vannak besúgóval. Ha engem innen holnap reggelig nem visznek vissza a börtönbe, éhségsztrájkot fogok bejelenteni és ki fogom kiabálni, hogy tudja itt meg mindenki, hogy vigyázzanak a besúgókra. Lehet, hogy belepusztulok, de olyan botrányt csinálok, hogy megkeserülik, akik idehoztak."

Félóra sem telik bele, kihallgatásra viszik a társamat. Utána nemsokára engemet. "Gondolkodott, tiszteletes úr?" "Igen - mondom. - Engem elítéltek 10 év nehéz börtönre. Nekem jogom van azt úgy letölteni, mint akárki másnak. Ehhez én ragaszkodom. (Ez az utolsó jogminimum.) Kérem, hogy azonnal vigyenek vissza a börtönbe, ellenkező esetben éhségsztrájkot jelentek be." - Az őrnagy tettetett csodálkozással néz rám: "De hát mit gondol, tiszteletes úr, hogy mit akarunk csinálni magával? Mi csak segíteni akartunk, de ha nem kell, holnap visszavitetjük." - Megszabadultam. De nem olyan egyszerűen.

CSIHA KÁLMÁN: FÉNY A RÁCSOKON (BÖRTÖNÉVEK VALLOMÁSA)
Az elektronikus kiadást gondozta: Szundy László
KIADJA AZ ERDÉLYI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET KOLOZSVÁR 1993