Isten halott?

Isten halott?

Vagy csak haldoklik?
Szüksége van-e vallásra az Y-generációnak?

Ha azt mondom: Nietzsche, a legtöbben azt válaszolják, hogy Übermensch, meg hogy Isten halott, némelyeknek talán a nihilizmus vagy a hatalom akarása is beugrik. A hívószavak ismerete azonban messze nem azonos a tudással, pláne a megértéssel. Aki csak a Woody Allen-filmekből ismeri a filozófus nevét, nem igazán értheti, miről is beszélt ez a furcsa, nagybajuszú ember, aki nélkül – még ha nem olvastuk is a műveit – ma nem ugyanezek az emberek lennénk.

Március 5-én, vasárnap este 18 órától, Hegyvidéki Szalonos esti istentiszteletünk keretében Nietzschéről és az ő gondolatairól mesél dr. Horváth Géza egyetemi tanár, gyülekezetünk presbitere, aki a filozófus munkásságának szakértő kutatója. Szeretettel várunk minden érdeklődőt.

Nem hallottatok arról a bolondról, aki világos nappal lámpát gyújtva futkosott piacszerte és folyton ezt kiáltotta: „Istent keresem! Istent keresem!“ — Minthogy éppen akkortájt sokan állongtak ott, akik nem hittek az istenben, nagy hahota támadt. Vájjon elveszett! — mondá az egyik. Eltévedt gyermekmódra? — kérdő a másik. Vagy elbújt, tőlünk félvén? Hajóra szállott, kivándorolt? — így rikoltottak és kacagtak összevissza. A bolond közéjük ugrott és átfúrta őket tekintetével. „Hogy hová lett az isten?” — sikoltá. — „Mindjárt megmondom nektek! Mi öltük meg — ti, meg én! Megannyian gyilkosai vagyunk! De hogy vittük ezt véghez? Hogy ihattuk ki a tengert? Ki adta nekünk a szivacsot, hogy az egész látóhatárt eltörüljük? Mit tettünk, amidőn ezt a főidet elüldöztük napjától! Hová mozog most? Hová mozgunk mi? El minden naptól? Nem zuhanunk-e folyton? S hátrafelé, oldalvást, előre, minden irányban? Van-e még „fent” és van-e még „lent”? Nem bolyongunk-e, mint egy végtelen semmin át? Nem lehel-e ránk az üres tér? Nem lett-e hűvösebb? Nem jön-e ránk folyton éjszaka s egyre több éjszaka? Nem kell-e délelőtt lámpást gyújtani? Nem halljuk-e a sírásók zaját, kik az istent temetik? Az isten meghalt! S mi öltük meg! Hogyan vigasztalódunk, mi fő-főgyilkosok? A legszentebb és leghatalmasabb, ami kincse a világnak eleddig volt, elvérzett kezeink alatt — ki törli le rólunk ezt a vért? Miféle víztől tisztulhatnánk? Mily engesztelő ünnepeket, mily szentjátékokat fog kelleni kitalálnunk? Vájjon e tett szertelensége nem túl nagy-e számunkra? Nem kell-e magunknak is istenekké lennünk, hogy hozzáillőknek találtassunk? Nem volt ennél nagyobb — s bárki születik utánunk, e tettért különb történelembe tartozik, mint aminő volt eddig minden történelem!“ — Ezzel elhallgatott a bolond és ismét ránézett hallgatóira: ők is hallgattak és megütközve néztek rá. Végre földre dobta lámpását, hogy darabokra tört és elaludt. „Túl korán jövök” — mondá azután. „Ez a roppant esemény még úton vándorol — még nem ért el az emberek füleihez. Villámnak, dörgésnek idő kell, a csillag fényének idő kell, a tettnek idő kell, ha már meg is tétetett, hogy lássák, hallják. Ez a tett nekik még mindig távolabb van, mint a legtávolibb csillagok — pedig mégis megtették már!“ Beszélik azt is, hogy a bolond aznap még behatolt mindenféle templomokba, ott rázendített a maga Requiem aeternam-jára. Amikor kivezették és felelősségre vonták, mindig csak azt válaszolta: „Hát mik ezek a templomok még, ha nem isten kriptái és síremlékei?“
(részlet Nietzsche: Vidám tudomány című könyvéből)

Csatolt állományok