Vidáman indultam egy augusztusi hétfő délután idősebb testvéreimmel a református egyházzenei táborba. Gyermekkorom óta a templomi énekkar tagja voltam, s nővéreim jókedve rámragadt, szokásomtól eltérően nem féltem az idegenektől. Tahiban, a Sion hegyén állt az üdülő, s ahogy vittük felfelé a csomagjainkat a régi köves, sudár fák szegélyezte úton, szembejött egy fiú. 12 éves voltam, de a szívem megdobbant, máris „szerelmes” lettem. A magas, fekete szemű és hajú, barátságosan köszönő fiú kedvesen üdvözölt bennünket, s beszélgetett testvéreimmel. Elhelyezkedtünk a szobánkban, - már nem is emlékszem igazán, kik voltak a szobatársaim, de mintha családtagok lennénk, zökkenőmentesen osztoztunk az ágyakon. Akkor még külön volt egy-két nagy szoba a lányoknak, s a fiúknak, s a vezetőségi tagok lakhattak csak kétágyas szobákban. A vacsoránál hűvös volt, az ebédlő nyitott falai között lengedezett a szél, ültünk a négyszemélyes asztaloknál, mint egy vendéglőben, kiszolgáltak bennünket, s lestem a fiút, az útról, hol ül, kivel beszélget. Vacsora után összejöttünk egy teremben, voltunk vagy hatvanan, s belemerültem a bemutatások zűrzavarába, többen már lelkesen énekeltek harmóniumkísérettel, a régi ismerősök beszélgettek, én is hamar összebarátkoztam a korombeli lányokkal. Áhítat következett, s aztán mindenki elmondta, honnan jött, hányadszor van itt, és milyen szólamot énekel. A vezetőség lelkészekből, kántorokból állt, s a hangulat oldott, derűs, egy jó hét ígéretével teljes volt. Este még sokáig beszélgettünk a szobatársakkal, későn aludtunk el.

Kedden kezdődött a „munka”, kis csoportokba osztva bibliaórán vettünk részt, ahol közösen beszélgettünk egy érdekes témáról. Utána az énekismereti „órán” új énekeket tanultunk, s jött a kóruspróba. Kis csoportokban ebédig szólampróbák zajlottak. Ebéd után 5-ig szabadok lehettünk, - habár volt lehetőség orgonagyakorlásra is a közeli templomban - kirándulgattunk, néztük a Dunát, vagy ping-pongoztunk, de a legtöbben az üdülőben maradtak, s énekeltek, zenéltek, szállt a hegedű, furulya hangja, Bach, Buxtehude, Schütz és más régi zeneszerzők harmóniái zengtek messzire a fák között…

Délután előadás következett: minden nap más érdekes témáról hallottunk ismertetőket, zeneszerzők, festőművészek, előadóművészek, orvosok, lelkészek jöttek, s bővítették tudásunkat.

Vacsora előtt a közös énekpróbán a délelőtt tanult darabokat négy szólamban összepróbáltuk, a karmesterek csiszolgatták a szebbnél szebb egyházzenei műveket. Az esti áhítat után folytatódott a kötetlen együttlét, társasjátékok, kártyák is előkerültek, de el nem maradhatott a megunhatatlan többszólamú kis zenekari kíséretes éneklés, melyet a képzettebb, kottából első látásra énekelni tudó társaink közvetítettek, olyan volt, mintha a mennyben jártam volna...

Ez így ment a héten minden napon, örültünk, hogy egyre szebben szólnak a darabok, s készültünk a szombati, vasárnapi szolgálatokra. Aki vezényelni szeretett volna, kipróbálhatta, s így sokan rákaptak a karvezetés örömére, s választották később a kántori hivatást, kórusvezetést. Sokat nevettünk, lelkileg épültünk e hét alatt, mindenki feltöltődött, erősödött hitében.

Pénteken vetélkedőt rendeztek nekünk, részben a héten hallott előadások, részben Bibilia-ismereti és énekeskönyvi tudásunk erősítése céljából.

Délután közös kirándulásra indultunk, nagyot túráztunk.

Szombaton a leányfalusi idősek otthonában adtuk elő műsorunkat, versek, szólóénekek, hangszeres darabok is tarkították a programot. Nagyon várták már az ott élők, e minden évben elkövetkező „koncertünket”.

Vasárnap délelőtt a 10 órás istentiszteleten a tahitótfalusi templomban énekeltük a már szinte kotta nélkül tudott repertoárunkat, s este átkelve a Dunán, romantikus hangulatban, a kis szigeten, a Pócsmegyeren lévő templomban szolgáltunk az esti áhítaton. Itt terített asztal, rengeteg gyümölcs, sütemény várt ránk…

Hazafelé az úton felszabadultan kánonoztunk, beszélgettünk…

Vacsora után, tábortűz, majd közös játék következett. A székeket átrendeztük, körbe ültünk, s egyik játék követte a másikat, rengeteg poén, nevetés közben hajnalig mulattunk.

Reggel jött a csomagolás szomorúsága, s ebéd után búcsúztunk. Címeket cseréltünk, megígértük, hogy jövőre ismét találkozunk…

Ezek a zenei hetek későbbi életem során elmulaszthatatlan programjaimmá váltak. Az ott megismert lelkészek, kántorok, örök útmutatást adtak, példájuk, gondolataik, Isten felé mutató életük, az ott megtanult, máig el nem feledett Istent dicsérő énekek ma is velem élnek. Egy évben egy fiatal lelkész jött közénk, s hétvégén magnóra vette a tanultakat, s attól kezdve hangszalagon is magunkkal vihettük a héten tanult zenei anyagot.

Ma már 47 éves vagyok. Az üdülőt folyamatosan újították, szépítették, ma már mindenki két ágyas szobákban alhat, bővült a hely, az ebédlő zárt falakat kapott, már nem fáztunk reggel, este, s generációk váltották egymást, jöttek a gyerekeink is.

Minden egyes évben, a búcsúzásnál elhangzott: ez a kis csapat most van itt utoljára együtt, jövőre mások lesznek itt, lesz aki újonnan jön, lesz aki már nem tud jönni…

Az ott fiatalon megismert testvérek közül ma már vannak ismert zeneművészek, művészettörténészek, iskolaigazgatók, fő egyházi méltóságok, zenetanárok, s csendesen szolgáló kántorok, lelkészek, megbízható egyháztagok.

Sokan elmentek már a minden élők útján. Akik még emlékezünk rájuk személyesen, próbáljuk ébren tartani emléküket, az általuk írt darabokat tanuljuk Tahiban, - mivel ők, akkoriban szerénységből, nem saját műveiket énekeltették velünk - , s ezen keresztül adjuk át szellemiségüket a fiataloknak, akik már nem ismerhették őket: Gárdonyi Zoltán, Csomasz Tóth Kálmán, Osváth Viktor, s öt éve elhunyt, még nagyon hiányzó, nagyon szeretett testvérünk, Máté János örökségét.

Ma délután zenés áhítat keretében emlékezünk Máté János orgonaművészre, kántorra, gimnáziumi tanárra, teológiai professzorra, egyházzenészre, templomi orgonák szakértőjére, a református kántorképzők vezetőjére és zenetanárára.

Utolsó műve is felcsendül: „Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az Ő szent nevét, Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről. Aki megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életed koporsótól. Kegyelemmel és irgalommal koronáz meg téged. Aki a Felséges Úrnak lakozik oltalmában és e nagy hatalmasságnak nyugoszik árnyékában, az ilyen nyilván mondhatja: Isten az én Kővárom, Ő életemnek oltalma és csak Őbenne bízom. Nem bűneink szerint cselekszik velünk és nem fizet nekünk a mi álnokságaink szerint. Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz olyan könyörülő az Úr az Őt félők iránt. Mert Ő tudja formáltatásunkat, Megemlékezik róla, hogy por vagyunk. Áldjátok az Urat minden Ő teremtményei, az Ő uralkodásának minden helyén, áldjátok az Urat, Áldjátok az Urat!”

Végül a szolgáló kórusok közösen elénekelik kánonját, mely élete összefoglalása is lehetne: „Én és az én házam az Úrnak szolgálunk”.

Ő ezt tette, hiszem, hogy hite, szeretete átsugárzik művein az utókor számára is, s munkássága nem volt hiábavaló az Úrban.

Oros Eszter

2003-03-02.