A fenti szöveget egy keserű szájízű napon alkottam, aznap, amikor megkaptam a hírt a következő temetésről. A hónapban a harmadikról. Tudom, hogy a három nem olyan ijesztően nagy szám. Ám a bejelentés az egyik szolgálati helyem igencsak megfogyatkozott, átlagéletkort tekintve nagyszülőkorú gyülekezetéből érkezett. Épp miután elolvastam a Parókia Portálján a „Miért hagyják el az egyházat ma az emberek?"c.  előadást. Nem örültem annak, hogy felfedeztem két újabb távozási irányt. Két olyat, amely errefelé igen „népszerű" és mégis hiányzik az írásból.

·    Miért hagyják el az egyházat itt, vidéken az emberek? Mert meghalnak.

Tudjuk, hogy főként idősek tartják fent a vidéki egyházközségek nagy százalékát. Olyan helyeket, ahol a templom műemlék - púp a háton -, gazdaságtalan a parókia fűtésrendszere. Olyan helyeken, ahol az átlagnyugdíj 36.000 forint körüli. Olyan helyeken, ahol a lelkipásztor folytonosan úton van, mert nem egy, kettő vagy három községet gondoz, hanem kilencet. Esetleg - micsoda megalománia - még többet. Az idősek ragaszkodnak a falujukhoz, a gyülekezetükhöz, Krisztusukhoz, és vágyják az istentiszteletet, a látogatást. Úgy, mint a városiak. Csak az anyagi lehetőségeik szerényebbek, képtelenek a teljes lelkészi állás fenntartására, noha igényük volna rá.
Olyanok számomra ezek az egyházközségek - és itt hangsúlyoznám: közösségekről írok -, mint a magukra maradt idős anyák, akikről az önálló gyülekezetté felnőtt, saját lábukra állt leányok megfeledkeztek...
Jöhet a riposzt:
Hol vannak ezeknek az idős gyülekezeti tagoknak a gyermekei? A középkorúak, a keresőképesek, a „derékhad"? Ott, ahol a munka, a megélhetés, az óvoda, az iskola: a városokban.

·    És itt a második vidéki távozási irány: a város. Például Budapest.

Akárcsak az előző ok ez is független a faluban végzett igehirdetés és lelki szolgálat minőségétől.  A falusi lét - és most nem a nagyvárosok környékén lévő agglomerációs községekre utalok - jelenleg a mazochizmus egy nagyon speciális formája. Akadozó orvosi ellátást, autó nélkül katasztrofális közlekedést, fizetés nélküli, vagy bizonytalan mennyiségű, netán csak időszaki keresetet adó munkahelyek tömkelegét kínálja a kalandvágyóknak egészséges és szemet gyönyörködtető környezetben. Sajnos kevesen rendelkeznek efféle lelki beállítottsággal, és inkább elköltöznek.

Én pedig hiába prédikálok - reményeim szerint, minden képességemet és készségemet felhasználva - Krisztus központúan, teológiai mélységekkel teljesen, hiába keresek munkatársakat, a gyülekezet nőttön fogy, hisz sem a temetőben nyugvókat, sem az a városba költözötteket el nem érhetem.  

a szerző lelkipásztor, Látrány-Felsőmocsolád