________________________________________________________________________

 

AZOK TEHÁT, MIUTÁN ÚTNAK BOCSÁTOTTÁK ŐKET, ELMENTEK ANTIÓKIÁBA, ÖSSZEGYŰJTÖTTÉK A HÍVEK SEREGÉT, ÉS ÁTADTÁK A LEVELET. ÉS MIKOR ELOVASTÁK, ÖRVENDEZTEK AZ INTÉSNEK. JÚDÁS ÉS SZILÁSZ PEDIG, AKIK MAGUK IS PRÓFÉTÁK VOLTAK, SOK BESZÉDDEL INTETTÉK ÉS ERŐSÍTETTÉK AZ ATYAFIAKAT. MIUTÁN PEDIG BIZONYOS IDŐT ELTÖLTÖTTEK, VISSZABOCSÁTOTTÁK ŐKET AZ ATYAFIAK, BÉKESSÉGES KÜLDŐIKHEZ. NÉHÁNY NAP MÚLVA ÍGY SZÓLT PÁL BARNABÁSNAK: MENJÜNK VISSZA, LÁTOGASSUK MEG ATYAFIAINKAT MINDEN VÁROSBAN, AMELYBEN HIRDETTÜK AZ ÚR IGÉJÉT, ÉS LÁSSUK HOGYAN VANNAK. ÉS BARNABÁS AZT AKARTA, HOGY VEGYÉK MAGUK MELLÉ JÁNOST, AKIT MÁRKNAK HÍVNAK. PÁL AZONBAN AZT TARTOTTA JÓNAK, HOGY NE VEGYÉK MAGUK MELLÉ AZT, AKI ELSZAKADT TŐLÜK PAMFILIÁTÓL FOGVA ÉS NEM MENT VELÜK A MUNKÁRA. EMIATT ÉLES SZÓVÁLTÁS TÁMADT KÖZÖTTÜK ÉS ELSZAKADTAK EGYMÁSTÓL. BARNABÁS MAGA MELLÉ VETTE MÁRKOT ÉS ELHAJÓZOTT CIPRUSBA. PÁL PEDIG SZILÁST VÁLASZTOTTA MAGA MELLÉ, S MIUTÁN AZ ATYAFIAK AZ ÚR KEGYELMÉRE BÍZTÁK ŐT, ÚTNAK INDULT. BEJÁRTA SZÍRIÁT ÉS CZILICIÁT, ERŐSÍTVE A GYÜLEKEZETEKET.

__________________________________________________________________________

 

Sok éve, írtam egy mesét, azoknak az ifjaknak, akiket táborba gyűjtöttem. Aztán ez a mese külön útra kelt, könyv lett belőle, s ki tudja hányan olvasták azt a hat tilalmat-intelmet, amit megfogalmaztam benne. Többször kiadták, elfogyott. Nekem is épp csak mutatóba maradt…

Pedig tilalmakról szól! A számomra fontossá lett dolgokat fogalmaztam meg ezekben, hogy akik soha nem hallottak a tízparancsolatról, azoknak adjak valamiféle lelki támasztékot. Ha valaki azt kérné, mondjam el kívülről a hat tilalmat, bajban lennék… De nem is az a fontos, hogy kívülről fújjam, hanem hogy éljem azt, amit megértettem… Erről szól az egész mese.

 

A vasárnapi gyermekistentiszteleten, szerettem volna megértetni a gyerekekkel, mit jelent Isten kiválasztása, ígérete, áldása, és miből is következik jogos elfordulása választottjaitól. Jeremiás prófétáról volt szó, kitől követein keresztül azt kérdezi Júda királya, mikor fél az ellenségtől: „Vajon tesz-e velünk csodát az Úr, mint azelőtt?” A próféta Isten ítéletet közvetíti. Jogosan? Elébük tettem egy zsákocskát, tele ajándékfélével (csoki, matrica, lufi…) és azt mondtam nekik: aki elmondja a múlt vasárnapi aranymondást, az kérhet ebből. Senki sem emlékezett rá. Érvényes az ígéret? Rajtam múlik, hogy senki sem kap belőle? Fontos volt az az üzenet? Ha én jövő vasárnap újra ide teszem ezt a nektek készített ajándék lehetőséget, lesz, aki kap belőle? A gyerekek annyiszor ismételték, ahányszor addig sosem, és akadt olyan is, aki kézfejére írta golyóstollal ezt a mondatot, hogy emlékezzen, hogy ne felejtse el.

 

AZOK TEHÁT, MIUTÁN ÚTNAK BOCSÁTOTTÁK ŐKET, ELMENTEK ANTIÓKIÁBA, ÖSSZEGYŰJTÖTTÉK A HÍVEK SEREGÉT, ÉS ÁTADTÁK A LEVELET. ÉS MIKOR ELOVASTÁK, ÖRVENDEZTEK AZ INTÉSNEK. JÚDÁS ÉS SZILÁSZ PEDIG, AKIK MAGUK IS PRÓFÉTÁK VOLTAK, SOK BESZÉDDEL INTETTÉK ÉS ERŐSÍTETTÉK AZ ATYAFIAKAT.

 

Az apostolok tanácskozása, a Krisztus általi egybetartozás és egyetértés jóféle íze, nyilván mindegyikük számára feledhetetlen, emlékezetes maradt. Nem tudjuk mi mindenről esett szó köztük a visszafelé vezető úton, mely több napig tartott, Jeruzsálem és Antiókia között. Nincs följegyezve, miről beszélgettek ők négyen, Pál, Barnabás, Szilás és Júdás. Bizonyára az foglalkoztatta őket, maga a kérdés, és az egyetértés által nyert felelet, mely a levélbe került.

Akikhez Antiókiába érkeztek, tudták, miért indultak útnak. Bizonyára imádságos várakozásban voltak jövetelükig, mert így van írva ÖRVENDEZTEK AZ INTÉSNEK…Hisz amúgy nem igen vágyik az ember, intésre… De ők, a pogányokból lett keresztények, akik épp meglelték az éltető hovatartozást, szükségét érzik annak, hogy keretként ölelje körül őket ami fontos…

 

Nemrég hallottam, valakikről, akikkel régebben egybetartoztam, kik később nem találták helyüket a reformátusok között, s új közösséget kerestek (Hit gyülekezete), immár azt is elhagyták, most az „Újszövetség gyülekezethez” tartoznak. Ez idáig én nem hallottam róla. Távozásuk pontos okát nem tudom, magából a lépésből csupán az derül ki, hogy ott sem találták helyüket… Vajon ott vannak végre, ahol lenniük kell?

 

Mitől érezzük helyünkön magunkat itt, vagy amott? Jelen maradásunk feltétele, hogy jól érezzük magunkat? Mire nem szabad, aki keretet választ, és mire nem szabad a kereten kívül élő? Szabadok vagyunk a kerettel határolt kegyességre? Szükségesnek tartjuk a keretek lelki gazdái, elöljárói által ajánlott-diktált feltételeket? Van, akinek az intését nem csak elfogadjuk, hanem örülünk neki? Pál apostol levelei tele vannak, az épp formálódó, keresztény közösségeket óva intő, figyelmeztetéssel… Jó ha tudjuk, egyetértést munkáló „helye van Krisztusban az intésnek…” Mely mint a pásztor botja, terel egyfelé minket…

 

MIUTÁN PEDIG BIZONYOS IDŐT ELTÖLTÖTTEK, VISSZABOCSÁTOTTÁK ŐKET AZ ATYAFIAK, BÉKESSÉGES KÜLDŐIKHEZ. NÉHÁNY NAP MÚLVA ÍGY SZÓLT PÁL BARNABÁSNAK: MENJÜNK VISSZA, LÁTOGASSUK MEG ATYAFIAINKAT MINDEN VÁROSBAN, AMELYBEN HIRDETTÜK AZ ÚR IGÉJÉT, ÉS LÁSSUK HOGYAN VANNAK.

 

Pál indíttatást érez arra, hogy meglátogassa azokat a városokat, melyekben HIRDETTE AZ ÚR ÍGÉJÉT, ahol ennek nyomán gyülekezetek alakultak, ahol ugyanúgy, mint itt, ezernyi kérdés vetődött fel az ATYAFIAK között. Így mondja: LÁSSUK, HOGYAN VANNAK…

 

Vajon nekünk mennyire fontos, hogy kapcsolatban maradjunk azokkal, akikkel Isten színe előtt állva találkoztunk? Mostanában többször nehezítette szívemet, hogy nem keresem őket eleget, nem imádkozom értük eleget… Pedig erre rendelt minket Isten, minden krisztuskövetőt, s megáldaná, újra meg újra, ha az egybetartozást élnénk, és a reménységet lépnénk: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek titeket, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon.” Ján.15:16.              

 

ÉS BARNABÁS AZT AKARTA, HOGY VEGYÉK MAGUK MELLÉ JÁNOST, AKIT MÁRKNAK HÍVNAK. PÁL AZONBAN, AZT TARTOTTA JÓNAK, HOGY NE VEGYÉK MAGUK MELLÉ AZT, AKI ELSZAKADT TŐLÜK PAMFILIÁTÓL FOGVA ÉS NEM MENT VELÜK A MUNKÁRA. EMIATT ÉLES SZÓVÁLTÁS TÁMADT KÖZÖTTÜK ÉS ELSZAKADTAK EGYMÁSTÓL.

 

Barnabás szeretné, ha unokaöccsét, Jánost, akit Márknak is hívnak, magukkal vinnék erre az útra. PÁL AZONBAN, AZT TARTOTTA JÓNAK, HOGY NE VEGYÉK MAGUK MELLÉ…

Mást gondolnak, nem értenek egyet. Pálnak bizonyára az jut eszébe, hogy amikor legutóbb

együtt indultak, nem maradt végig velük, elvált tőlük Pamfiliánál, visszament Jeruzsálembe…

Lehet, hogy Barnabás éppen ezért szeretné, ha most új lehetőséget kapna? Nyilván erről próbálja Pált meggyőzni, de képtelenek megegyezni, egyetérteni.

 

A három intés közül, vajon melyikre lenne itt szükség? Lehet bálvánnyá amit én tartok jónak, amit én gondolok? Vakká tehet a múltbéli tapasztalás? Mindkettő a maga igazával van tele, ezért nem születik egyetértés. Vajon mikor villant eszébe Pálnak, hogy egykor ő is kapott új lehetőséget, és épp Barnabás volt az, aki melléállt? Úgy, mint most, János-Márk mellé…

Mennyire nem értettek egyet? ÉLES SZÓVÁLTÁS TÁMADT KÖZÖTTÜK …A régi fordítás

sem fogalmaz enyhébben akkori szóváltásukra nézve: „Meghasonlás támadt köztük…”

Mit tartunk jónak? Elég, ha valamit jónak tartunk? És ha a felőlem, meg a másik felől jónak, hasznosnak, igaznak gondolt ütközik? Van köze e vitának a szerepekhez, önigazsághoz?

Talán szabad így fogalmaznom, botrányos viselkedés egy közösség élén. Engedi Pál, hogy Ura meggyőzze? Ad időt Pálnak Barnabás? Nem, igaza tudatában távozik. ELSZAKADTAK EGYMÁSTÓL… És mi? Tudunk teret és időt adni, jogosnak gondolt igazunk mérésére?

 

Márkkal mindenképpen jó dolog történik. Az egyik apostol okkal érezteti vele méltatlanságát, a másik épp ugyanakkor, meri remélni felőle a többet. Az kérdés kinek van igaza, Pálnak, vagy Barnabásnak? Aki megfelelő mennyiségű esztendőre tekint vissza, annak elegendő tapasztalata van arra nézve, ahogy elmaradhatnak mellőlünk emberek, vagy épp mi leszünk képtelenek az együttműködésre. Valami olyan dolog miatt, ami szemünkben olyan súlyúvá növekedett, hogy Isten kegyelme nélkül, képtelenekké lettünk az együttműködésre.

 

ADY ENDRE  

           KI LÁTOTT ENGEM?

 

Volt nálamnál már haragosabb Élet?
Haragudtam-e vagy csak hitem tévedt?

 

Szívem vajjon nem szent harang verője?
Vagyok csakugyan dühök keverője?

 

Kit mutatok s mit kutató szemeknek?
Nem csalom-e azokat, kik szeretnek?

 

Szeretem-e azokat, kiknek mondom?
Méltán gerjeszt haragot büszke gondom?

 

Ennen dühöm nem csak piros káprázat?
Azok forrók, kik közelemben fáznak?

 

Szabad-e engem hidegen megértni?
Szabad közönnyel előlem kitérni?

 

Gerjedt lelkemnek ki látta valóját?
Ki lát, szívem, sebes és örök jóság?

 

Istenülő vágyaimba ki látott?
Óh, vak szívű és hideg szemű barátok…

 

Sajnos lehet nekünk egymás hitét és bizalmát oltogatni, avagy kioltódni. Nemrég odajött hozzám egy érsekcsanádi középiskolás leányzó, és azt kérte, legyen újra ifjúsági délután, mert hiányzik. Bólintottam, rajtam nem múlik, szóljon a többieknek, kész vagyok közéjük menni… Ám aznap délután, mikor megérkeztem, az hír fogadott: Nem tud jönni, ő, aki kérte, közbejött valami, ami miatt Pestre kellett utaznia, igaz, már hazaért, de fáradt… Nem haragudtam, inkább végtelenül elszomorított. Vajon mit mondanék neki, ha új lehetőséget kérne?

 

BARNABÁS MAGA MELLÉ VETTE MÁRKOT ÉS ELHAJÓZOTT CIPRUSBA. PÁL PEDIG SZILÁST VÁLASZTOTTA MAGA MELLÉ, S MIUTÁN AZ ATYAFIAK AZ ÚR KEGYELMÉRE BÍZTÁK ŐT, ÚTNAK INDULT. BEJÁRTA SZÍRIÁT ÉS CZILICIÁT, ERŐSÍTVE A GYÜLEKEZETEKET.

 

Mind a ketten más társat választottak missziós útjukhoz. Mi miatt nem tudnak megegyezni? Miért adják fel a közös utat? Semmivé lett, ami összekötötte őket? De hisz ugyanannak a Krisztusnak elkötelezett szolgái! Olyan jó, hogy kiderül később, hogy bár ők ELSZAKADTAK akkor EGYMÁSTÓL, és más társat választottak, és kétfele mentek, de mert ugyanazért indultak mindkét úton, mindkét helyen találkozhattak a rajtunk könyörülni tudó Krisztussal…

Hogyan indult el Pál? Miféle batyuval indította őt a gyülekezet? MIUTÁN AZ ATYAFIAK AZ ÚR KEGYELMÉRE BÍZTÁK ŐT, ÚTNAK INDULT… Erősíthette azokat a gyülekezeteket…

Pál apostol Kolossébeliekhez írt leveléből kiderül (4:10), hogy időközben semmivé lehetett, törlődhetett az, ami őt Márktól elválasztotta. Mit ír felőle: „Köszönt titeket… Márk, Barnabás unokaöccse, aki felől parancsot vettetek: ha hozzátok megy, fogadjátok szívesen.” Nemcsak atyafivá lett szemében Márk, hanem őt küldi maga helyett, amikor nem tud menni…

 

Készek vagyunk mást gondolni, meg lehet minket szabadítani attól, amit rosszul gondolunk, ami megbontja a krisztusi egységet, az összetartozást? Nyáron készítettem egy emberkét az I. Korintus 13. mondandójához. Kértem a gyerekeket, adjanak nevet ennek az emberkének, aki aranydobozból készült, és nyitható hátul, s mi meg-megnézhettük mi tölti, mi van benne. Sőt, akkor is a szívébe kukkanthattunk, mikor éppen szomorkodott, vagy más egyéb baj volt vele. Megengedte, hogy lássuk a baj okát, hogy örülni, befogadni tudjon…

 

Jázmin unokám, mikor itt volt náluk, megismerkedett vele. És észrevette, hogy kinyitható a doboz, és olykor talált a szívébe rejtve valamit, ami megörvendeztette. Tegnap telefonált az édesanyja, és elmondta hogyan emlegette otthon az emberkét: „szeretné látni az aranyszívű boldog embert…” Milyen különös, hisz az emberkének épp a szíve nincs aranyból… Akkor miért? Ő együtt mondja, amit lát, tud, érez: Aranyszívű boldog ember… A megigazítható szív nyílik, tárul, a másoknak szóló ajándékok befogadására, hordozására, odaadására…

 

 TÚRMEZEI ERZSÉBET

             A BIRODALMAM

 

Lélek, én lelkem, hogyha ismernélek!
Ha bejárhatnám a határidat!
- Neki indulok s olyan szövevényes...
a folyamain nincsenek hidak. -
Ha ismernélek, s tudnám, mihez kezdjek!
Mélységeidből titkok integetnek.

Lélek, én lelkem, mért vagy nyughatatlan?
Megfélemlítőn zúgsz, morajlasz folyvást.
S én idegenül önbirodalmamban,
remegve tartom kezemben a kormányt.
Koldus királyod, mit tegyek veled?
Merre keressek segítő kezet?

Lélek, én lelkem, hol van az a Mester,
Ki téged ismer, minden titkodat?
Aki zúgó folyamaidon által
hidat fénylő szivárványból vonat...
Ó, jöjjön, akár zúgó harsonával,
akár simogatóan, csendesen:
én koronámat lábához teszem.

 

Nincs igaz köztünk egy se, mindannyian Isten megigazító kegyelmére szorulunk. Tudjuk, s mégis, adott pillanatban a magunk megfelelőbb volta szerint igazítanánk helyére a másikat. Nincs, aki ne lenne kísérthető, s önmagunk valakiségéért küzdünk, ha nem Krisztus az Úr…

Pálék szembefordulásából szakítás következik… De nem a gyülekezet szakad! Ők AZ ÚR KEGYELMÉRE bízzák Pált. Meg kéne értenünk, miért érdemes az egyetérteni nem tudókért imádkozni. Mert így lehetünk egyek. Akik Isten jelenlétét mindennél jobban áhítják, azok találkoznak Vele, és akkor találkoznak önmagukkal, és egymással is. Kezünk fejére kéne írni, mint a gyerekeknek, hogy ne feledjük: Kegyelemből…hit által…Isten ajándéka ez…(Ef.2:8.)