Az egyháznak kezdettől kezdve szembe kellett néznie a hatalommal, mely hol ellenségesen, hol közömbösen, hol pedig barátságosan fordult az egyre növekvő új vallási csoporthoz. De hogyan tekintett a hatalomra a különböző történelmi és politikai helyzetekben maga az egyház?

3.1 A Diognétosz-levél

Egy magát Mathétésznak, azaz Tanítványnak nevező ember levelét 200 körül írta egy számunkra ismeretlen, a kereszténység iránt érdeklődő Diognétosz nevű címzettnek. A levél sokszor idézett 5. fejezete így ír a keresztényekről (5.1-17):

A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől. Sehol nincsenek olyan városok, melyekben mint sajátjukban laknának, nincs külön nyelvük sem, melyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző életmódjuk. Nem gondolkodás és bölcselkedés révén jöttek rá a tanításra, nem is kíváncsi emberek eszmefuttatásai által, nem is emberi tételeket vallanak, mint mások. Görög és barbár városokban egyformán laknak, kinek mi jutott osztályrészül étkezés és öltözködés tekintetében[,] alkalmazkodnak azon vidék szokásaihoz, s az élet egyéb területén mutatkozik a közösségi életük alkotmánya különösnek és elismerten meglepődnek. Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. Mint mindenki más, házasodnak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztal, melyhez letelepednek, de nem közös az ágy. Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek. A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket. Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket. Félreismerik őket, elítélik őket; halálra adják őket, de életre támadnak. Szegények, és sokakat gazdagítanak; mindenben szűkölködnek, és mindenben bővelkednek. Gyalázzák őket, és a gyalázatban megdicsőülnek; káromolják őket, és megigazulnak. Szidják őket, és ők áldást mondanak. Megalázzák őket, és ők tiszteletet tanúsítanak. Jótevők, akiket gonosztevőkként büntetnek; amikor megkínozzák őket, örvendenek, mint akik életre támadtak. A zsidók küzdenek ellenük, mint tőlük idegenek ellen, a görögök üldözik őket; de akik gyűlölik őket, nem tudják megmondani a gyűlöletük okát.

Nyilván némileg eszményített jellemzése ez a keresztényeknek, akik külsőleg semmiben nem különböztek polgártársaiktól. Mégis sok igazságot tartalmazhat, ha a megvetettek, üldözöttek, félreismertek, szűkölködők, gyalázottak, megkínzottak közössége ekkorra már olyan erővel rendelkezett, amivel birodalomszerte számolni kellett, s amely egy évszázad múltán megadásra késztette a győzhetetlen Római birodalmat. Mindezt erőszak és politikai hatalom nélkül. A levélből világosan kiderül, a Krisztus-követők sikerének oka világnézetük és életmódjuk.

A hatalom, erőszak elutasítása az első keresztény nemzedékek számára nem volt kérdés. Ezért is választották jelképüknek épp Megváltójuk gyalázatos kivégzési eszközét. A levél később ezt írja, miért küldte Isten Jézust (7.3-9):

Talán félelem keltésére, rettenet keltésére, zsarnokságra küldte volna, mint egyesek gondolnák? Egyáltalán nem; hanem szeretettel és szelídséggel küldte, mint király küldte a királyfit, emberként küldte az emberekhez, megváltóként küldte, hogy meggyőzzön, ne pedig kényszerítsen; Istenben ugyanis nincs erőszak. Azért küldte, hogy hívjon, nem azért, hogy büntessen; úgy küldte, mint aki szeret, nem úgy, mint aki ítél. El fogja küldeni bíróként is, s eljövetelének ki állhat ellent? Nem látod, vadállatok elé dobják őket, hogy megtagadják az Urat, s nem győznek fölöttük? Nem látod, minél többet kínoznak meg közülük, a többiek száma annál inkább növekszik? Nem emberi műnek látszik ez; ez Isten ereje, az ő jelenlétének bizonysága. 17

A levél szerint a keresztények Istene erőszakhoz, önkényhez nem nyúl, ezért követői lemondtak a politikai hatalomról. Isten iránti hűségük jeleként az üldöztetést is vállalják. Ám mindez nem jelenti az adott államhatalom feltétlen elfogadását. Jézus királyként, megváltóként, úrként érkezett, s ezzel minden földi hatalmat relativizál. Ha uralkodók királynak (baszileusz), megváltónak (szótér), úrnak (küriosz) nevezik is magukat, hatalmuk viszonylagos, és eltörpül Krisztus, az egyetlen Megváltó és Úr hatalma mellett. Ez valóban nem emberi mű, hanem az evangélium, Isten hatalomról lemondó ereje.

A kereszt evangéliuma kihívást intézett a hatalmas Római birodalom ellen, és három évszázad alatt térdre kényszerítette. Ám a hatalom elutasítása csak addig tartott, míg a kereszténység üldözött volt, politikai hatalom híján. Mintegy száz esztendővel a Diognétosz-levél után, a kereszténység államvallássá válásával ez gyorsan és gyökeresen megváltozott – a birodalom visszavágott.

3.2 Nagy Konstantin

A konstantini fordulatot előidéző híres eseményről így számol be Szókratész egyháztörténete (440 körül). Maxentius zsarnokságáról hallva Konstantin azon töpreng, hogyan győzheti le ellenfelét.
Eszébe jutott, hogy Diocletianus környezetének, akik a görög isteneket tisztelték, ebből semmi hasznuk sem származott. Úgy találta, hogy apja, Constantius, aki elfordult a görög vallástól, sokkal boldogabb életet élt. Miközben tehát kétségek közepette menetelt a katonákkal, történt, hogy valami csodálatos és szinte leírhatatlan látomás jelent meg előtte. Amikor a nap körülbelül delelőből az alkonyat felé hajlott, kereszt alakú fényoszlopot látott az égen, amiben ezeket a szavakat olvasta: Ebben győzöl! A megpillantott jel ámulattal vegyes félelemmel töltötte el a császárt. Alig hitt a szemének, ezért a jelenlevőket is megkérdezte, hogy vajon ők is gyönyörködtek-e ugyanebben a látványban. Amikor pedig ezek is egybehangzóan nyilatkoztak, a császár felbátorodott az isteni és csodálatos tüneményen. Leszállt az éj, és álmában Krisztust látta, aki azt mondta neki, készítsen jelvényt a látott mintájára, és ezt használja biztos győzelmi jelül az ellenséggel szemben. Ennek a jóslatnak az indítására elkészítette a kereszt alakú győzelmi jelvényt, amit máig is őriznek a császári palotában. Még nagyobb kedvvel fogott hozzá, hogy cselekedjék. Róma előtt, az ún. mulviusi híd környékén csapott össze az ellenséggel és győzött, Maxentius pedig a folyóba fulladt. 18 (2.12-14)

A kereszténység „győzelmi jelvénye” valóban „kereszt alakú”, ám tartalma a felismerhetetlenségig eltorzult. Jézus egyik fő üzenete az volt, hogy a pogányokat legyőzendő a zsidó elvárásokkal dacolva a Messiás nem áll Isten népe hadainak élére, hanem a szenvedést és halált vállalva magával a gonosszal küzd meg. Konstantinnal ez visszájára fordul, s az állam hatalmi eszközeit most már a kereszténység céljaira használja. A kereszt, a szégyenletes megaláztatás és kínhalál eszköze, a hatalom és erőszak elutasításának jelképe az államhatalommá vált kereszténység kezében a fegyveres győzelem, a katonai dicsőség jele lesz. Ami eddig elképzelhetetlen volt, a megvert és megölt Vallásalapító követői kacérkodni kezdenek a politikai hatalommal. De ezen nem szabadna csodálkoznunk, hisz mint annyi esetben, a politika most is csak hatalmi céljainak megfelelően használta a vallást. Ezért azonban drága árat fizetett: Konstantin elnököl az első egyetemes zsinaton, és annak döntéseit nagy mértékben befolyásolja. A hatalom az egyházat is korrumpálta: Ha az üldözöttek evangéliuma megdöntötte a birodalmat, most a birodalom hatalmi politikája döntötte meg az evangéliumot. A politika azóta is beleszól az egyház ügyeibe.

3.3 Reformáció

A reformációt elsősorban teológiai megújulási mozgalomnak szoktuk tekinteni, noha az nem elhanyagolható jelentőségű volt kora és az utókor politikájára sem. A reformáció nagyon is tudatában volt politikai súlyának, és a politika kérdésének számos képviselője több írást is szentelt.

A reformátorok igen kényes helyzetben voltak. Feltett szándékuk az egyház megújítása volt, s mivel az egyházszervezet kérdésében a központosított pápai hatalom elutasításával és a helyi, nemzeti egyházszervezetek függetlenségével meglehetősen radikális álláspontot képviseltek, védekezniük kellett az anarchia vádjával szemben. Borotvaélen táncoltak, és sikerük jórészt egyensúlyozó képességüktől függött. A kényes helyzetben állást kellett foglalniuk az egyháznak a felsőbb hatalomhoz való viszonyának kérdésében. A két legbefolyásosabb reformátor gondolatait fogom a kérdésről röviden áttekinteni az alábbiakban, mielőtt az úgynevezett radikális reformáció egyik pacifista alakjára térnék.

Luther több írásában is foglalkozott a világi felsőbbséggel, legbehatóbban 1523-ban íródott A világi felsőbbségről (Von weltlicher Obrigkeit. Wie weit man ihr Gehorsam schuldig sei) című tanulmányában. A mű megértéséhez fontos tudni, hogy az 1520-as évek elején a reformáció politikai üzenetét meglovagoló és az egyház és a feudális rend ellen irányuló lázongásokban, főként pedig az 1524-25-ös parasztfelkelésben kicsúcsosodó radikális reformáció Lutherék dolgát Németország-szerte igen nehezítette.

Luther ezen írásában fejtette ki legrészletesebben, amit később kétbirodalom-tannak (Zwei-Reiche-Lehre) nevezett a teológia. Az ember vagy hit által Isten országához/birodalmához tartozik, vagy nem hisz, s így a világ birodalmához. Mindkét birodalomnak megvannak az eszközei. Isten birodalma az igehirdetés és a sákramentumok segítségével a hitet munkálja, míg az állam a kard által a hitetlenek, a gonoszok ellen a hívőket megvédi, és békét teremt. A megigazulás által a hívő ember Isten országában él, ahol nincs szüksége a világi hatalom eszközeire (azaz a kardra), minthogy hitéből magától értetődően jó cselekedetek következnek. A keresztények azonban felebaráti szeretetből alávetik magukat a világi hatalomnak és eszközeinek, noha ez nem lenne kötelességük.

De milyen mértékben kell a hívőknek az állam életében, a politikában tevékenyen részt vállalniuk? Luther szerint Isten országában a Hegyi beszéd és a szeretet parancsa érvényes, az emberek nem ítélkezhetnek egymás felett. Ugyanakkor a világban élő keresztényeknek, akik annak nem polgárai, a kardot kell használniuk a gonosz és az igazságtalanság megbüntetésére. „Egy keresztény se használjon kardot a maga és ügyei érdekében, ám más megsegítésére kell és lehet is kardot használnia, hogy a gonoszságot eltávolítsa, és az igazságot megvédje. 19 ” Luther számol gonosz és alkalmatlan uralkodókkal, sőt: „Ha nagy ritkán egy fejedelem értelmes, igazságos vagy keresztény, az az egyik legnagyobb csodája és leggyönyörűségesebb jele az adott országra kiáradó isteni kegyelemnek. 20 ” A zsarnokok és istentelen uralkodók ellen Luther az erőszakmentes ellenállást tartja helyesnek. 21 Luther a későbbiekben nem tudta ezt a nézetét következetesen képviselni, és arra az álláspontra helyezkedett, hogy a keresztények mindkét birodalomnak a polgárai. 22

Kálvin 1559-es Institutió-ja 23 IV. könyve xx. fejezete elején ugyan nem említi Luthert, hozzá hasonlóan azonban ő is különbséget tesz kétféle hatalom között, ha nem is annyira élesen, mint német harcostársa. Az egyik a belső kormányzás, azaz a Szentlélek-Isten uralma a keresztény ember felett, a másik pedig a polgári kormányzás (IV.xx.1). Az utóbbinak szenteli az egész fejezetet. A xx.9-ben ezt írja:
Most már futólag azt kell megmutatnunk ezen a helyen, hogy Isten igéje a felsőbbségeknek micsoda kötelességet szab eléjük és miben áll az. Hogy pedig az a törvénynek mindkét táblájára kiterjed, ha a Szentírás nem tanítaná, a világi íróktól kellene azt megtanulnunk. Mert a felsőbbségek tisztéről, a törvényhozásról és a közálladalomról senki úgy nem értekezett, hogy művét ne a valláson és az istentiszteleten kezdette volna. És így mindannyian megvallották, hogy semmi kormányzati formát sikeresen be nem lehet hozni, ha csak első sorban a vallásosságra nem fordítanak gondot és hogy balgatagok azok a törvények, amelyek Isten jogát figyelmen kivül [sic] hagyván, csupán az emberekről gondoskodnak. Mivel tehát az összes bölcsészeknél a vallás áll az első helyen és ezt az összes nemzetek közmegegyezése mindig megtartotta, a keresztyén fejedelmek és felsőbbségek szégyeljék [sic] tunyaságukat, ha erre a legnagyobb gondot nem fordítják. És már megmutattuk, hogy ezt a feladatot Isten különösképpen rájuk bízta, amint méltó is, hogy a legnagyobb buzgalommal védjék és oltalmazzák annak tisztességét, akinek helytartói és akinek jótéteménye folytán uralkodnak. A Szentírásban a szent királyok is főleg azért dicsértetnek, mivel Istennek megrontott, vagy felforgatott tiszteletét helyreállították, vagy a vallásnak gondját viselték, hogy alattuk tisztán és sértetlenül virágozzék.

A 10-11. bekezdésben Kálvin az államhatalom erőszakhoz való jogát bizonyítja, bibliai példákkal is alátámasztva álláspontját, a 12. bekezdésben pedig a háború szükségességét. A 24. bekezdés megállapítja, hogy az alkalmatlan uralkodóknak is engedelmességgel tartozunk. A 25. bekezdés a gonosz uralkodókról szól. Kálvin szerint „annak bizonyításával, hogy az istentelen király Isten haragja a földön, nem kell soká fáradnunk, mivel véleményem szerint senki sincs, aki ennek ellent mondana.” Még tehát a gonosz hatalom is az isteni rend megnyilvánulása, ezért „tisztelettel, sőt vallásos kegyelettel tartozunk a a [sic] legszélső határig minden előljárónknak, [sic] akárminők is azok” (xx.29). Ám ezt a nézetet a következő bekezdésben némileg módosítja, amikor a zsarnokságról írva kijelenti, hogy Isten
majd az ő szolgái közül támaszt nyilvános bosszúállókat és parancsolatával látja el őket, hogy megtorlást vegyenek a bünös [sic] uralkodásért és hogy az igazságtalan módon elnyomott népet a nyomorult balsorsból kiemeljék, majd pedig a más terveket szövő és mást tervező embereknek dühét fordítja rájuk. (xx.30)
Ezt igazoló bibliai példák következnek, majd az egész fejezetet a felsőbb hatalom iránti engedelmesség szükségének hangsúlyozása zár (xx.31-32).

A reformáció balszárnyán álló anabaptisták nem tettek különbséget jó és rossz világi hatalom között, mindkettő vallási illetékességét egyaránt elutasították. Az elutasítás módjában azonban volt különbség. A legtöbb anabaptista a fegyveres eszközöktől sem riadt vissza. Voltak azonban, akik az erőszak minden formájától tartózkodtak. A mennoniták névadója, a németalföldi Menno Simon (1496-1561) Krisztus keresztje 24  című művében először Krisztus szolgáiról beszél, akiknek igehirdetését hallva olvasói elindultak Krisztus követésén.

Ők teljes valójában megmutatták nektek a megvetett keskeny utat; hirdették a keresztet, és hangsúlyozták ezen istenes épület szenvedését és árát, és buzdítottak titeket erre. Mert ez sosem lehet másként, ahogy jól tudjátok, mint hogy mindenki, aki hallja és követi a jó ajtót, Krisztus Jézust, és belép rajta, és Krisztus fényében megy az örök élet felé, először teljes szívével meg kell tagadnia magát és mindazt, ami ő maga. Minden nyomorúságban, gyalázatban és bajban magára kell vennie teljes súlyával a keresztet, és követnie kell az elutasított, kivetett, vérző és megfeszített Krisztust, ahogy ő maga mondta: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen engem.” Igen, mindaz, aki nem kész a kereszt és nyomorúság életének felvételére, és meggyűlölni apját és anyját, fiát, lányát, férjét és feleségét, házát, földjét, pénzét, vagyonát és életét, nem lehet Krisztus tanítványa.

Krisztus követésének ára itt a napnál is világosabb. Menno nem sokkal később arról beszél, hogy az igaz kegyességet mindig üldözték, Krisztus követőinek tehát fel kell vértezniük magukat minden megpróbáltatásra az Efezus 6-ból ismert lelki fegyverzettel. Akik őket üldözik, még ha szájukkal Istent is dicsérik, nem ismerik őt, sem Krisztust, hanem hitetlen, testies, vak, megkeményedett, hazug, bálványimádó, rosszindulatú, bosszúvágyó, kegyetlen és gyilkos indulatú emberek.
Íme, mily gőgösen és rosszindulatúan, minden félelem és tisztelet nélkül Isten birodalmát és a Szentlélek hivatalát képviselik. Elűzik isteni dicsősége trónjáról Krisztus Jézust, minden fejedelem és hatalom fejét, akié minden hatalom mennyen és földön. És vaskardjukkal saját vak döntéseik és testi vágyaik szerint ítélik a kiválasztott, istenfélő, kegyes szíveket, akiket Isten megvilágosított Jézus Krisztus által, akiket semmilyen kard nem ítélhet, mert lelkiek, és teljes lelkükkel Istenért és szent Igéjéért égnek, ha az életükbe kerül is.

Ó-, majd újszövetségi példákból, legvégül pedig Jézus szenvedéseiből bizonyítja, hogy nem lehet más a sorsunk, mint Mesterünknek: fel kell vennünk a keresztet, és hordoznunk kell azt. Itt ismét idézi a Mk 8:34-et. Krisztus keresztjét és követőit nemcsak a törökök és pápisták üldözik kegyetlenül, hanem azok is, „akik először sokat hirdették a hitet, hogy az Isten ajándéka, és hogy azt nem karddal lehet kikényszeríteni, hanem az Igével az emberek szívébe, mivel az a szív önkéntes egyetértése.” Majd így folytatja:

Ám a tanult emberek az utóbbi időben mellőzték ezt a tanítást, és – nekem úgy tűnik – könyveikből eltávolították, mert újabban testies tanításukhoz, uraikhoz, fejedelmeikhez, városaikhoz és országaikhoz vonzanak. Az ellenkezőjét hirdetik annak, amit korábban hirdettek, ahogy világos az írásaikból. Felbujtó írásaikkal és prédikációikkal sok kegyes lelket kiszolgáltatnak hóhéraiknak, akik Isten világos szava által meghazudtolják, megintik és megdorgálják őket, és az evangélium igaz alapját kifejtik nekik...

Az erőszak elutasításának még egyértelműbben hangot ad:

Nem ismerünk és használunk más kardot, mint amit maga Krisztus hozott le a mennyből, s amelyet az apostolok hatalommal és Lélekkel használtak; amely az Úr szájából származik, a Lélek kardja, amely „élesebb minden kétélű kardnál.” Nem más karddal, hanem ezzel akarjuk az ördög uralmát elpusztítani, minden gonoszságot megróni, a megigazulást hirdetni, az apát a fia, a fiút az apja, az anyát a lánya, a lányt az anyja ellen fordítani.

Mindez azonban nem jelenti az államnak mint intézménynek az elutasítását:
Ismét csak nem igaz, hogy elutasítjuk a hatóságokat mindabban, amiben Isten rendelte őket. Értsetek meg engem: a törvényes dolgokban, mint amilyen az adók megfizetése stb. Ám hogy uralkodjanak és parancsoljanak a lelkiismeretünkön, ahogy nekik tetszik Krisztus Lelkével szemben, ezzel nem értünk egyet, hanem inkább feláldozzuk vagyonunkat és életünket, semmint szándékosan vétkezzünk Jézus Krisztus és szent szava ellen, akárkinek a kedvéért, legyen az császár vagy király.
Ha visszagondolunk a két reformátorra, írásában Luther nem idézi a Mk 8:34-et (vagy a párhuzamos verseket Mátétól vagy Lukácstól), bár biztosak lehetünk benne, hogy az számára nem volt mellékes. Mégis meglepő, hogy noha Luther a theologia crucis, a kereszt teológiájának szenvedélyes teológusa, a kereszt hatalmat elutasító vonatkozásairól nem hallunk. Az Institutió-ban Kálvin háromszor utal Jézus mondatára. A III.xv.8-ban (a megigazulásról) a Lk 9.23-ra, a III.vii.2-ben (a keresztény életről). A III.viii-at „A kereszt szenvedéséről, mely egyik része önmegtagadásunknak” kérdésének szenteli. Rögtön az elején (viii.1) utal a Mt 16:24-re, és buzdítja olvasóit, hogy Mesterükhöz és Megváltójukhoz híven hordozzák a keresztet. Krisztus keresztje mint ami az üldöztetés és szenvedés, valamint az erőszakról való lemondás vállalása mégis Mennónál a leghangsúlyosabb. Menno emellett Krisztus szuverenitását már-már kálvini mértékben húzza alá.
Mindebből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, az azonban kétségtelen, hogy Menno számára Krisztus követése nemcsak az erőszak, hanem a világi hatalom igénybe vételének, a hatóságokkal való együttműködésnek radikálisabb elutasítását is jelentette, mint Luther vagy Kálvin számára. Mind Menno fogalmazása, mind a tény, hogy egy viszonylag rövid írásában kétszer is idézi Jézus ezen szavait, ezt támasztja alá. Ez nyilván összefügg a fentebb már említett körülménnyel, hogy tudniillik a reformátorok küldetésüknek az egyház és társadalom megreformálását tartották. Ez igen kényes feladatot rótt rájuk: a változtatás érdekében radikálisoknak kellett lenniük, ugyanakkor a reformok foganatosításához politikai-társadalmi támogatottsággal kellett rendelkezniük. Így egész működésükre, különösen bizonyos kérdésekben vallott nézeteikre (pl. egyházi tekintély, világi hatalom) jellemző e két szempontnak való megfelelés vágya, vagy a két szempont közti ügyes taktikázás, esetleg bizonytalanság. Menno radikalizmusa (ahogy a mennonizmus korlátozott sikere) viszont az átfogóbb társadalmi látás és szélesebb támogatottság hiányáról árulkodik.

A világi hatalom tekintetében tehát a reformátorok konzervatívok, rendpártiak voltak. Ez minden bizonnyal nagyobb mértékben áll Lutherre és a fejedelemségek és királyságok oltalmában megerősödő nemzeti lutheránus egyházakra, mint Kálvinra és a szervezeti felépítésében is függetlenebb kálvinista felekezetekre. (Ez alól talán egyedüli kivétel a magyar reformátusság.)

Az is látható, hogy az állam és egyház illetékességének kettéválasztásával Luther megteremtette a hatalom dualizmusát, ami a Luthert követő egyházak terhes örökségének bizonyult. Menno politikai-társadalmi-kulturális dualizmusával szintén nem adott megnyugtató kérdést a kereszténység és hatalom dilemmájára, aminek egyik következménye, hogy a mai amerikai mennoniták már nem utasítják el a politikai-társadalmi szerepvállalást. Ez minden bizonnyal Kálvin amerikai hatásának is betudható. Kálvin teológiailag azért vonzó, mert mindent Isten uralma alá rendelt, a lutheri és anabaptista dualizmust egyaránt elutasította, és a corpus Christianum eszméjének igyekezett érvényt szerezni. 25

Hogy Luthernek a kétbirodalom-tannal és Kálvinnak az Institutio IV.xx. fejezetével valóban célja volt-e az állam és egyház szétválasztása, nem célom eldönteni. Akár így, akár úgy, tény, hogy a felvilágosodás és az azt követő szekularizáció elérte azt, ami a reformátoroknak legfeljebb korlátozott mértékben, az anabaptistáknak pedig kimondott célja volt. A reformáció második és azt követő nemzedékeinek története a hitviták köntösében jelentkező egyházi hatalmi harcok jegyében telt, amihez az adott egyházak a világi hatalom segítségét is nem egyszer igénybe vették. A reformációt közvetlenül követő protestáns egyháztörténelem nem kis mértékben megerősíti Lord Acton tételét, hogy a hatalom korrumpál: a protestáns ortodoxia idején a reformáció egyházai mind tanításuk, mind politikai irányultságuk-elkötelezettségük tekintetében is eltértek a reformáció látásától és célkitűzéseitől. Ettől legfeljebb csak az egyház és állam szétválasztását következetesen valló, s az üldözések elől jobbára az Újvilágba kivándorló protestáns csoportok voltak mentesek.

Végezetül pedig az állami és egyházi hatalom kérdésében a nyugati társadalomban az idő – a felvilágosodás hathatós segítségével – a reformáció balszárnyát annyiban mindenképpen igazolta, hogy az államhatalom vallási ügyekben való teljes elutasítása és az állam és egyház szétválasztása, valamint a szabad vallásgyakorlás megvalósult. A mennoniták céljaival pedig a háború és erőszak értelmetlenségét és pusztítását látó társadalom mintha egyre nagyobb mértékben tudna azonosulni.

3.4 Kommunista fordulat Magyarországon

Több mint másfél ezer évvel Konstantin és mintegy négyszáz esztendővel a reformátorok után a háború utáni kommunista hatalom jelentős szerepet szánt politikai céljai elérésére a Református Egyháznak. Az államhatalom döntött az egyházi iskolák államosításáról és Ravasz László püspök lemondatásáról. Az igen kényes politikai helyzetben az egyház néhány vezetője a korábban Magyarországon kétszer is járt Karl Barthnak, a hitleri Németország önkénye ellen szót emelő s a század talán legmeghatározóbb teológusának a tanácsát kérte. Ő a történelmi pillanat súlyáról ezt írta egy 1948. május 23-án kelt nyílt levélben:

[A Református Egyház] kettős terhet hordoz: először azáltal, hogy a múltban az állammal és az állam képviselte társadalommal szembeni szabadságát nem őrizte meg úgy tudása szerint, hogy a mai állammal szemben egyértelműen a múltbeli magatartására hivatkozhatna. […]

A maguk részéről Önök a szükségszerűség tudatától áthatva az egyház szabadságáért ma komolyabban, meghatározóbban és radikálisabban készek síkra szállni, mint ez a múltban történt. Önök gyülekezeteik evangélizációjának és újjáépítésének sürgős feladata előtt állnak, amelynek a Szentírás helyesebb ismeretén és az Urunk Jézus Krisztusba mint egyháza egyedüli Fejébe vetett megújult hitén kell nyugodnia. Ezen szabadságuk gyakorlásában az új állam épp oly csekély segítséget nyújthat, mint a régi. Ám semmi szín alatt sem hagyhatják, hogy az állam zavarja és akadályozza Önöket szabadságuk ezen gyakorlásában. […]

Ha mindebben jól értettem Önöket, akkor az az út, amelynek a kezdetén állnak, igen keskeny, igen nehéz és veszélyekkel teli, ám egyszersmind igen ígéretes út. Hogy miként fognak azon járni, nemcsak a saját egyházuk jövőjére nézve lesz meghatározó, hanem az összes többi keleti és nyugati egyház számára példaadó jelentőségű lesz. 26

Ám az egyház elszalasztotta a történelmi lehetőséget: nem a keresztet, hanem a hatalommal való együttműködést választotta. Három évvel később Bereczky Albert püspök nemcsak kínos helyzetbe hozta a kommunizmust és kapitalizmust egyaránt bíráló Barthot, hanem az államhatalom kiszolgálásának igazolására kérte. Mire Barth ezt válaszolta egy 1951. szeptember 16-án kelt levélben:
Azt mondja [...], hogy Magyarországon az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának döntéseit „a Szentírás mértékének fogjuk alávetni, és alapos teológiai vizsgálat tárgyává fogjuk tenni”. Rendben, tegyék csak! De kérem, kedves Püspök úr, ne mulasszák el, hogy először azt a tulajdonképpeni történetfilozófiát, amely azzal fenyeget, hogy Önöknél kanonikus rangra emelkedik – mielőtt azt Magyarországon és nekünk a Nyugaton hirdetnék –, ugyanazon eljárásnak alávetni. Nem tudnám, hova tettem az eszem, és az Önnel szembeni felelősségemet mulasztanám el, ha nem mondanám meg Önnek: valami hibádzik az Önök egész egyházpolitikájának teológiai alapfeltevéseivel. [...]
Látja, kedves Püspök úr, ismét csak 1936-os első magyarországi utazásomra kell gondolnom, amikor nem győztem csodálni, hogy a reformátusok milyen mértékben képesek a szent koronában, a Trianon elleni és a csehek és románok elleni jogos harcért, a keresztény „nyugat” élharcosaiként vállalt történelmi küldetésükben (!) minden további nélkül causa Dei et ecclesiae 27 látni. Azt kérdezem magamtól: A református Magyarországon soha nem történik más, mint hogy Önök mindig ilyen százszázalékos összhangban együttműködnek az éppen uralkodó rendszerrel? 28

Barth leveleiben alig található nyoma a reformátorok óvatosságának. Ez érthető is. Ő a szekuláris Európa gyermeke: az állam és egyház szétválasztása Németországban és Európa nagy részén már megtörtént. De nem a szocialista Magyarországon.

3.5 2010: A választások után

Ezzel elérkeztünk a mába, és most már rövid leszek, hisz e történet magáért beszél. Nyolc évig olyan kormányunk volt, amely nem rokonszenvezett a kereszténységgel, s amelyet a történelmi egyházak is némi távolságtartással szemléltek. Az új kormány egyik pártja kereszténydemokrata, a miniszterelnök református, templomos ember. Meg vagyok győződve, hogy az új kormány jobban fogja szolgálni az ország és egyház érdekeit, mint elődje, ami, valljuk be, nem lesz nagy művészet.

Mindeközben azonban nem feledhetjük, a kormány is csak egy politikai erő: erőssége és hiányosságai már most láthatók. Az új kormány az egyházakkal együtt akar működni, de eszközei és céljai politikai eszközök és célok, nem a kereszt és nem Isten uralma, akárhogy is csomagolják. És épp ez jelenti a fenyegetést vagy a kihívást számunkra: Milyen áron vagyunk hajlandók együttműködni? Az új politikai helyzetben milyen bibliai-teológiai elveket tartunk szem előtt? Ezen és ehhez hasonló kérdéseket annál is inkább mérlegelnünk kell, mert olykor könnyebb Krisztus követését a nyílt fenyegetéssel szemben, mint a hatalomból részesedve vagy a hatalommal együttműködve vállalni.