– Most pedig mondd el, mit tudsz te Jézusról.
– Én feszítettem keresztre.
Lloyd C. Douglas
Ahol te is ott vagy
A tragikus satöbbik, avagy hogyan járhatok közben másokért?
És mégis kikért?
“Minden imádságot ennek a fohásznak kell megelőzni: Hadd szóljon hozzád az, aki valójában vagyok, s hadd szóljunk ahhoz, aki valójában vagy.”
C. S. Lewis
Mindig érdeklődéssel nézem a sokgyermekes családok működését, az erőfeszítést, a kreatív ötleteket arra, hogyan szervezzék meg a lehető legjobban, legegészségesebben az életet, mindenkit figyelembe véve. Többször láttam már, hogy a szülők a gyerekek számára próbálnak némi egyéni időt biztosítani, amikor a testvérektől függetlenül lehetnek együtt velük. Ezek a külön időtöltések, ha jól sikerülnek, egyáltalán nem gyengítik a közösséget, ellenkezőleg, az innen származó energiák, élmények és örömök hozzáadnak a családi kapcsolatokhoz.
Az Istennel kettesben eltöltött idő menedék tud lenni, akár még a kapcsolati viharokból is lehet kilégzés. De azt, ami itt történik, nem zárhatjuk el hermetikusan mindattól, ami a többi emberrel összeköt.
Korábban már írtam, a lelki belső szoba elég tágas, elfér benne az egész világom. A világom pedig nem csak tárgyakból áll, nem csak én töltöm meg, elég nagy részét adják azok az emberek, akik körülvesznek, akikkel együtt töltöm a időmet, akár örülök ennek, akár nem.
A közbenjárás elég kemény szó lett, erősen koppan, ha kimondjuk. Mint egy katonai parancs, úgy csontosodott bele a kegyességünkbe. Ijesztő volt, amikor észrevettem magamon, hogyan is imádkozom másokért: levezetésként, mint amikor a futó a versenye után tesz néhány kört negyedgőzzel. „Háladás – pipa, problémáim, félelmeim – pipa, őszinte tanácskérés – megvolt, igazán fontos ügyek, személyek – pipa, jöhet az ámen... ja nem, még imádkoznom kell a kötelező köröket: barátok, munkatársak, vezetők, egyház, állam, királyok, világ satöbbi. Na most az ámen!“
Életem legtragikusabb satöbbije, ami valójában csak tünet. Beszél arról, hogy mennyire énközpontú is vagyok, figyelmeztet, hogy bizony, ezen még elég sokat kell dolgoznom. De még inkább beszél arról, hogy a közbenjárás nevű parancs teherré vált. Pedig eredetileg másról szól. Azért parancs, mert eszköz, mert lehetőség. Nem véletlenül annyira hangsúlyos, hogy van egy eszközünk, amivel élnünk is kell.
Másokért imádkozni, másokat Isten elé vinni a keresztény közösség egyik legfontosabb feladata, valódi gyülekezeti szolgálat. Ezt egészíti ki az, amikor egyéni imádságunkba, Istennel való párbeszédünkbe is beemelünk másokat. Figyeljünk csak kicsit Pálra: „...szüntelenül hálát adok értetek, amikor megemlékezem rólatok imádságaimban és kérem, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt; és világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok, milyen reménységre hívott el titeket, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön.”
(Efezus 1, 16–19.)
Az apostol kötődik az efézusiakhoz, fontosak neki, az értük való fohász nem csak a napi rutin része. Félti őket, mint egy olyan közösséget, amelyik része az életének, akiket ismer, akiket szeret. És, hogy tegyen valamit értük tőlük távol, imádkozik is értük.
Pár hónapja láttam egy érdekes amerikai keresztény filmet, War Room (Imával nyert csaták) a címe. A történet leglényegesebb eleme, hogy a főszereplő, aki egy komoly családi válságba került édesanya, megismerkedik egy idős keresztény asszonnyal, aki megmutatja a saját imaszobáját, egy átalakított gardróbot, ahol nem ruhák vannak, hanem egy szék és a falon papírok bibliai igékkel és az imádságokról való feljegyzésekkel. Továbbgondoltam a dolgot.
Nem muszájból, hanem mert az életemhez tartoznak, az Isten elé pedig az életemet hozom, tehát őket is. Ők is jönnek velem, csak másként, hiszen úgysem tudom leválasztani magamról azokat, akikkel kapcsolatban vagyok. Ott vannak a hálaadásomban, érintem őket a bűnvallásnál, van akivel kapcsolatban a küzdelmeimet kell kiemelni. És van, akit különösképpen is hordoznom kell, újra és újra, imádságban. Mert ezt tudom megtenni érte.
Amikor imádkozom, az nem semmittevés, valódi cselekvés. Megszólítom Istent, ő szól hozzám az igéből, változtat rajtam. Valakit Isten elé vinni imádságban –valódi cselekvés, olyankor teszek is valamit érte.
A teológiára gyerekkori barátommal együtt kerültünk. Szülővárosunkban a gyülekezeten belül működött egy idősebb asszonyokból álló imakör, akik féltő figyelemmel kísértek minket. Egyszer szóltak, hogy hírt kaptak egy idős testvértől, akinek el kellett költöznie Észtországba a gyermekéhez. Idős volt, rossz fizikai állapotban, és nem beszélte a helyi nyelvet: nem tudott túl sokat tenni az övéiért. Ezért levelet írt az imakörös asszonyoknak, hogy mondjanak embereket, akikért imádkozhatna. Mi is bekerültünk az imádságába. Nem tudom annak az asszonynak a nevét, soha nem is találkoztunk, de biztos vagyok benne, hogy az ő imádságai nagyban hozzájárultak ahhoz, ahol most vagyok. Nem pótcselekvés volt a számára az imádság, hanem valódi cselekvés. Ismeretlenül is az élete részeivé lettünk.
Tudok tenni a családtagjaimért, tudok tenni a barátaimért, a belső szoba magányában is, van, hogy kiegészítve a konkrét cselekedeteimet, van, hogy egyedül az imádság marad. Olyan is van, hogy imádság közben érzek rá a következő lépésekre, annyi minden történhet. Van helye az imádságomban a nekem fontosaknak, a rám bízottaknak és azoknak, akikre engem bíztak. Mert életem részei ők.
Azonban az életem része az ellenségem is. Ez az ellenség szó annyira távoli, könnyű is kimondani, éppen ezért érdemes konkretizálni, ráközelíteni a saját helyzetemre. Mindenki szabadon folytathatja: az a munkatársam, aki folyamatosan fúr a hátam mögött. A főnököm, aki igazságtalanul bánik velem. A gyermekem, aki évek óta felém sem néz, az apám, aki pokollá tette az életemet. A volt párom, aki megcsalt és ezért kellett felbontani az eljegyzést, aki után nem tudtam új kapcsolatot kezdeményezni. A volt férjem, aki elárult, kisemmizett, romokban hagyott. Tudnánk még folytatni. Így sokkal élesebb az egész. Őket is meg kell említeni? Igen. Nekünk, Krisztust követő embereknek az ellenségeinkkel is jót kell tenni, ha pedig ez így van, akkor ez az imádságra is érvényes.
Ez egyáltalán nem könnyű, nem működik rutinból, rá kellett jönnöm, hogy ez inkább egy folyamat. De Isten tudja, mit ajánl, valójában ez a legjobb, amit meg tudok tenni – az én számomra is. Nekem is jó lesz, ha beemelem a nehéz embereket, a sérelmeimet a védett csendbe. Ugyanis az imádság során más nézőpontból kezdem el nézni a köztünk lévő kapcsolatot, a másik fél életét. Isten mellett, vele párbeszédben gyengülhetnek az amúgy is keserű és bármilyen gyógyulást akadályozó érzéseink. Phillip Yancey írja Imádság című könyvében:
Ilyenkor mögé tudok nézni a másik ember gonoszágának, fel lehet göngyölíteni, vissza lehet követni azt. Megláthatom az agresszív, durva ember mögött a sérült szenvedőt. Az elzárkózó, kemény, érinthetetlen ember mögött a fájdalmas sebeket hordozót. Ha ez megtörténik, közlebb kerülök hozzá. Ez lehet, azt jelenti, hogy el tudom engedni a sok éve magamban hordozott haragot, ami engem mérgezett, engem keserített. Esetleg könnyebb lesz így valamit tenni érte. Ha tudom, így elindíthatom a valódi változást kettőnk között. Az imádságomból így nőhet ki egy látás, ami aztán konkrét – krisztusi – cselekedeteket szül, áldást, életváltozást a másiknak. Tudni fogok megfelelően viszonyulni. És így tényleg tehetek valamit azokért, akikkel nem tudok azonosulni, akik távol állnak tőlem.
Kell, hogy a nagycsaládokban is legyen lehetőség arra, hogy az anya és az apa, akár együtt, akár külön-külön, de biztosítsanak egyéni időtöltést, saját élményeket a gyerekeiknek. Ezzel nem gyengül a család, ezzel erősödnek a kötelékek, ha bölcsen, nem kivételezve szervezik meg a felnőttek. Amikor a belső szobánkban imádkozunk, amikor kettesben vagyunk a mennyei Atyánkkal, valójában ő is ezt teszi velünk, és ezért ad lehetőséget arra, hogy beemeljünk másokat is. Azért történik, hogy gyógyuljunk. Hogy ami jó és erős, az legyen még jobb és még erősebb. Ami rossz, ami nem működik, amiben sebeket szereztünk, sebeket kaptunk, azzal pedig tudjunk mit kezdeni. Az egyik legjobb kiindulópontja kapcsolataink gyógyulásának és egészségesen tartásának az, ha ott, a belső szobában is szóba kerülnek azok, akik amúgy is – így vagy úgy – az életünk részei.
Bella Péter