Az Istenhez térés íve

Mi a megtérés és mi nem? Kibékíthető-e az iszlám a keresztyénséggel? Mikor jó az igehirdetés? – A többi közt ezekre a kérdésekre kaptunk választ Németh Pál református lelkésztől, iszlámkutatótól, akit pályájáról, a lelkészi hivatásról és az iszlámról alkotott képéről faggattunk.

„Az emberélet ívet ír le, ez pedig nem más, mint az Isten felé fordulás íve. Ez nem azt jelenti, hogy mindennap meg kellene térni, de azt igen, hogy napról napra egyre közelebb kerülünk Istenhez” – vallja Németh Pál. A református lelkésszel a budapesti Ráday Gyűjtemény műemlékkönyvtárában beszélgettünk nemrégiben.
Manapság gyakran hallani: minden út egy irányba visz, Németh Pál szerint azonban csak egy ilyen út van: Jézus Krisztus. Pedig nem mondhatnánk, hogy szűk látókörű ember, éppen ellenkezőleg: alighanem az egyetlen református lelkész hazánkban, aki beszél arabul, élt muszlimok között és jól ismeri az iszlám vallást is. Csaknem négy évtizede már annak, hogy elkedzte tanulmányait az ELTE sémi filológia és arab szakán, mialatt arab nyelvet és irodalmat, valamint iszlám vallásjogot és filozófiát hallgatott a damaszkuszi egyetemen. Eredetileg nem akart iszlámkutató lenni, de tudásszomját nehezen lehetett csillapítani, erre még az egyházat kordában tartani akaró pártállami rendszer sem volt képes. Karrierre azonban nem vágyott ilyen viszonyok közt, tanulni viszont mindig szívesen és szigorú önfegyelemmel tanult. „A hetvenes évek elején kezdtem a teológiát. A szocialista társadalom akkoriban nem hagyta jóvá, hogy egy lelkész messzire menjen a gyülekezetépítésben. Be volt szorítva az egyház, de tudtam, hogy olvasni, tanulni mindig lehet." Ám azt is csak bizonyos korlátok között lehetett. „Lelkészhiány volt, és a diákok nagy része segédlelkészként gyülekezetekben töltötte az utolsó két évfolyamot, ezért gyakran elmaradtak az óráink" – emlékszik vissza. A teológián megpályázott külföldiösztöndíj-kérelmét el sem fogadták, noha végig színjeles volt. „Rossz véleménnyel voltam az akkori egyházkormányzatról, és Bajusz Ferenc dékán elmondta, hogy nem akarják, hogy ezt terjesszem is.”

Macska–egér harc
„Az arab nyelv tanulásához Pákozdy professzor és Döbrőssy Lajos bácsi hozták meg a kedvemet. Czeglédy Károly, az ELTE arab tanszékének akkori vezetője – eredetileg szintén református lelkész – engedélyt adott, hogy vendéghallgatóként bejárjak az órákra.” Ott is jelentkezett ösztöndíjra, ezúttal államira. Érdekes adalékot szolgáltat a korról a pályázatelbírálás módja – meséli. „Az Oktatási Minisztérium főosztályvezetője nem értette, hogyan gondoltam református lelkész létemre, hogy beadom a pályázatomat, és azt sem, miért nem az egyháznál próbálkozom. Mondtam neki, hogy a kiírás szerint az ösztöndíj-lehetőség minden magyar állampolgárnak szól, és a feltételeket is teljesítettem.
Végül berendeltek az Állami Egyházügyi Hivatalba, mondanom sem kell, kicsire zsugorodott a gyomrom, borzasztó ideges voltam. A beszélgetés úgy kezdődött, hogy a főosztályvezető megkérdezte tőlem: Tudja, mit jelent egy református lelkész életében, ha mi jó néven veszünk tőle valamit? Mondtam, hogy igen, el tudom képzelni. – Na, hát, akkor mi jó néven vennénk, ha itt és most írásban lemondana erről az ösztöndíjról. Azzal érvelt, hogy egy lelkésznek semmi haszna abból, hogy arabul tanuljon. Én meg azzal, hogy a református lelkészek mindig is tudós papok voltak, akik máshoz is értettek, nemcsak a teológiához. Mindenáron alá akart velem íratni egy nyilatkozatot. Másfél óra huzavona után kezdtem elunni a dolgot, megkérdeztem, hogy beszélhetek-e a felettesével. Beleegyezett, pár perc múlva már az államtitkár fogadott. Valamivel el volt foglalva, nem is nagyon törődött velem, csak annyit mondott: Utánanéztünk magának, mindenkije pap, tiszta képlet, jó tanulást. Ennyi volt. Eldöntötték, hogy kiengednek, de azért alá akarták velem íratni, hogy magamtól mondok le az ösztöndíjról! Játszottak velem, mint macska az egérrel. Ez volt benne a megalázó. És ha valaki nem volt határozott, nem elvszerűen gondolkodott, az valahol lépre ment.”

Europid Közel-Kelet
A fiatal református lelkész egy évet töltött Szíria fővárosában. Akkor még láthatta a világörökség kincseit, amelyek ma már romokban állnak az Iszlám Állam pusztítása miatt. „Damaszkuszban tapasztaltam, hogy az iszlám világban éppúgy van szekularizmus, azaz szembefordulás a vallásossággal, mint a keresztény Európában. Az arab nacionalizmus az a mozgalom, amely a vallás eltüntetésére törekszik, pontosabban a vallás zárójelbe kerül az arab nemzeti érdek mögött. A kormánypárt egyik szlogenje az volt: a vallás Istené, a haza mindenkié, ezért nem szabad senkit vallási alapon megkülönböztetni. Gyakran előfordult, hogy amikor megkérdeztem valakitől, milyen vallású, többször megkaptam: mi közöd hozzá. Nem mindegy? Hát nem emberek vagyunk? Döbbenetes, hogy Amerika olyan diktatúra ellen lépett fel, amely a valláshoz viszonyulás tekintetében sokkal európaibb és humánusabb is, mint mondjuk Szaúd-Arábia vagy az Egyesült Arab Emírségek. Hiszen a diktatúra a kisebbség érdekeit képviseli a többségével szemben. A keresztyének bizalmi állásokat kaptak a hadseregben és a rendőrségben. A diktatúra, persze, nem jó, de véd, és akkoriban jó élet volt Szíriában. Annál az anarchiánál legalábbis biztosan jobb, mint ami ma van. Nem volt háború, éhezés.”

Érdekképviselet és csalódás
„A tömeges kivándorlásért a legkevésbé a vallás a felelős, sokkal inkább a nagypolitika” – véli a lelkész. „Komoly előkészítő propagandára van ugyanis szükség ahhoz, hogy egy arab muszlim felkerekedjen, és ismeretlen országban próbáljon szerencsét. Az iszlámban a hit nem személyes kérdés, hanem közösségi. A muzulmánoknak nem jó Európában lenni, és nem azért, mert nem élhetnek akkora jólétben, mint képzelték, hanem azért, mert más az életforma. Kivéve, ha gettót, muszlim negyedet alakítanak ki maguknak. Az iszlámban nem az ortodoxia, vagyis a tiszta hitvallás a fő kérdés, hanem az ortopraxis, a helyes cselekvés. Az Istenhez való viszony tehát az emberekhez fűződő viszonyban jelenik meg, ezt pedig a vallástörvény szabályozza, amit minden muzulmánnak be kell tartania.”
Közös vallási alap?
A boldog együttélés reményével az iszlám és a keresztyén vallás esetleges közös alapja sem kecsegtethet, ilyen ugyanis nincs Németh Pál szerint. „Az iszlám a keresztyénség utáni vallás, egyszersmind az egyetlen világvallás, amely kezdettől fogva kereszténységellenességre neveli a híveit. A muszlimok már gyermekkorban a kereszténység alapvető tanításainak a tagadásáról olvasnak – ezek közé tartozik Krisztus váltsághalála és feltámadása, valamint a Szentháromság-tan is. Azt tanítják, Krisztus meg sem halt, Istennek pedig nem születhetett Fia.”

Lehetséges együttélés
Ez azonban nem azt jelenti, hogy a keresztyéneket is ellenségnek tekintik a muszlimok – nyomatékosította a teológus. „A muzulmánok legtöbbször hazájukban is természetesnek veszik, hogy a keresztyéneknek saját templomaik vannak, amelyekben istentiszteleteket tartanak. Az iszlám civilizáción belül megvan a keresztyénség helye, a muszlimok tehát nem önkényeskedhetnek velük szemben. Ilyen értelemben a muzulmánokkal lehet együtt élni. A keleti keresztények ebbe idomultak bele, volt is rá 1400 évük. Ha valaki ugyanis elfogadja magára nézve ezt az államberendezkedést, akkor az iszlám békén hagyja őt. Üldöztetés akkor van, ha nincs állam, zavargás van vagy hadiállapot. Olyankor mindig a kisebbségeken csattan az ostor.”

Túlzott engedékenység
Ami viszont Európát illeti, Németh Pál úgy véli: kontinensünk már rég nem áll keresztyén alapokon, ezért fordulhat elő, hogy vagy túl engedékenyen, vagy agresszívan reagál a muszlimok jelenlétére. „Nyugaton nem az a probléma, hogy a politikusoknak tele a feje iszlámismerettel, hanem hogy nincs helyén az eszük. Nekünk nem kell itt az általunk vélt muzulmán érdekeket és jóérzést azzal kiszolgálni, hogy levesszük a tanterem faláról vagy a templom tornyáról a keresztet. Egyébként hiú ábránd azt gondolni, hogy egy muzulmán kedvességgel, kedvezéssel leszerelhető. Ő nem csodálkozik azon, ha határozott állásponttal találja szembe magát.”

Szűrők és befogadottak
Az iszlám küldetéses vallás, amely hajlik a monológra. Azokkal a muzulmánokkal, akik itt élnek, mégis kölcsönös feladatunk jó viszonyt ápolni – tartja Németh Pál.„Magyarországon sok arab él, akik diákként ragadtak itt vagy itt tanultak és visszatértek, de ők egyénileg és nem tömegesen érkeztek. Ismerek egy iraki házaspárt, akik a nyolcvanas években a diktatúra elől jöttek el és telepedtek le itt. A férfi egy kórházban gyermekorvos, a kislányomat is ő kezelte a születése után. Mindketten keresztények, itt végezték az orvosi egyetemet, itt ismerkedtek össze, egy hónapon belül meg is kapták az áttelepülési engedélyt. De ahol nagy a nemzetbiztonsági kockázat, ott szűrőket kell a rendszerbe építeni” – véli a lelkész.

Párbeszéd és önismeret
Hogy a békés együttélés mennyire szívügye, mi sem bizonyítja jobban, mint díjai, melyekkel a Magyar Iszlám Közösség, a Dialógus Platform Egyesület, valamint a Keresztény–Zsidó társaság tüntette ki párbeszédkészségéért. Németh Pál ezzel dédapja, az egykori tiszántúli református püspök, Baltazár Dezső örökségét is továbbviszi, aki a tanácsköztársaságot követő antiszemita hullám idején tanúsított bátor kiállásáért és emberségességéért máig köztiszteletnek örvend a hívő zsidóság körében.

A betűt és nem Krisztust
Németh Pál azt mondja: csak az állhat ki másokért, aki biztos saját identitásában. „Az sem jó, ha túlértékelem magam, és az sem, ha nem tudom, ki vagyok, és milyen értékkel bírok. Másokat nem tisztelhetek, ha önmagamat nem becsülöm. Egyébként amikor az iszlámmal foglalkozom, akkor igazából a keresztyénséggel foglalkozom. Sokkal többet is tudok a keresztyénségről emiatt, például azt, hogy ha nem is tudatosan, de mennyi hajlam van bennünk iszlamizmusok átvételére. Erre példa a bibliai fundamentalizmus, amikor valaki úgy olvassa a Bibliát, mint a muszlimok a Koránt. Az iszlámban a Korán a fundamentum – maga a szöveg, betűről betűre. A keresztyénségben viszont Krisztus. Másfelől, a Koránt a muszlimok pre-egzisztensnek tekintik, tehát a teremtés előtt már megvolt. Ezt mi Jézusról valljuk. A muzulmánok szent könyvükre tekintenek úgy, mint az Isten Igéjének megtestesült formájára. Magát a Korán-példányt is különös tisztelet övezi, nem szabad például rátenni egy másik könyvet. Azt a helyet tehát, amit a keresztyénségben Krisztus foglal el, az iszlámban a Korán foglalja el. De vannak keresztyének, akiknek a Biblia szorítja ki Krisztust a hitéből. Az Igében a betűt és nem Krisztust látják. Ez nagy baj.”

Hit és tudás
A tudás semmit sem ér hit nélkül, és ez a tudományos pályára is igaz – vallja Németh Pál. A lelkészt teológiai polihisztornak tartják, noha sohasem doktorált. Amikor még foglalkoztatta a tudományos fokozat megszerzése, korlátozták tevékenységét, később pedig már nem érdekelte az előmenetel – mondja. Ennek ellenére lelkészi szolgálata mellett tanított főiskolán és egyetemen is, hosszú időn át végezte az új protestáns bibliafordítás revideált kiadásának előkészítését, és sokáig aktívan részt vett a Doktorok Kollégiuma munkájában is. Éveken át vezette a budapesti Bibliamúzeumot, és szakmai segítséget nyújtott az új állandó kiállítás létrehozásában is. Legkedveltebb területei közé a vallástörténet, a dogmatika és az ószövetségi tudományok tartoznak. Ízig-vérig kálvinista teológus.

A tudomány nem Isten
Munkásságára így reflektál: „Eleinte mindannyian büszkék vagyunk rá, hogy itt-ott megjelentek írásaink, de egy idő után rájöttem, hogy ennél is sokkal fontosabb az, hogy mi az, ami megjelent. Később azt is megkérdeztem magamtól, szabad-e, kell-e mindenről írni. Hiszen, nem lett volna jobb az emberi élet, ha kevesebbet vetettek volna papírra? Az Ezeregyéjszakában van egy versbetét, így szól: Minden, aki írt, elpusztul egyszer. S az idő nem tart fenn mást, csak azt, amit leírt a kezével. Ezért ne írj le olyan dolgot, amivel az utolsó ítéletkor nem szeretnél szembesülni. A tudomány nem Isten. Eszköz és nem cél. Ha nem tanulunk a tapasztalatainkból és a megszerzett tudásunkból, továbbá ha nem használunk velük, semmit sem érnek.”

Érvek a középkorból
Ő pedig használni szeretne. Azt mondja, ahogy idősödik, csak olyan tudományos munkát végez, amelynek még valaki hasznát veheti valamikor. Elsősorban lelkésztársaira gondolva fordít kora középkori arab nyelvű vitairatokat, közkinccsé téve azokat az érveket, ahogy a bontakozó iszlámmal szemben érveltek az akkori keresztyén apologéták. „Leginkább az Abbászida-kor (750–1258) muszlim–keresztyén teológiai vitairatainak keresztyén oldalát fordítom. Nem könnyű, mert ezek a szerzők nem tudtak jól arabul, hiszen arámi és görög volt az anyanyelvük. De azért csinálom, mert Magyarországon kevés ember van, aki értene a teológiához és az arab nyelvhez, és ismerné az iszlámot is. Szeretném ezeket a hitvédelmi iratokat hozzáférhetővé tenni a lelkészek számára. Az iszlámon nagyon nehéz fogást találni. Nagyon zárt rendszer, így azt, aki muzulmánnak születik, és abban nő fel, rendkívül nehéz érvekkel meggyőzni.”

Jó társaságban
Beszélgetni ő is szeret a kortársakkal, azt mondja, társasági lény, de nem gyötri a magány sem, mert elfoglalja magát. „A könyvek lehetővé teszik, hogy másoktól is tanuljak, ne csak a kortársaktól. A régi nagyok, például Kálvin szellemi hagyatéka jó társaságot jelentenek ahhoz, hogy az ember ne érezze a kortársak hiányát. Sokszor különbek is ezek a régiek, mert ki vannak válogatva már. A kortársakat viszont nem lehet megválasztani.”

Ugyanaz a toll
Enyhe szarkazmusa a tudós lelkipásztor igazságszeretetéről is sokat elárul. „Egyszer valaki azt mondta nekem, te semmit sem változtál. 1982-ben ugyanazt írtad, mint 1992-ben, pedig közben volt egy rendszerváltás. Mondtam neki, én pont arra vagyok büszke, hogy ugyanazt mondtam mindig. Nekem nem tekerték el a tollamat a megváltozott viszonyok.”

Tévhitek
Ami a lelkészi hivatást illeti, úgy véli, káros, ha egy lelkész szolgálatát az alapján ítélik meg, hány fővel gyarapodott a közössége. Ennek ellenére mindig igyekeznie kell erejéhez és képességéhez mérten szolgálni – legfőképpen az igehirdetéssel. A legnagyobb kihívást Németh Pál szerint az jelenti, hogy a prédikáció igaz beszéd legyen. „Attól, hogy az igehirdető recitálja, ami a Bibliában van, még nem biztos, hogy Krisztus is tanít általa. Igazat mond, mégsem az igazságot szólja.”

Szerinte fontos leszámolni az olyan tévhitekkel is, mint az, hogy elképzeljük, Jézus mit tenne a helyünkben. Vagy hogy amit Pálnak mondott Isten, azt automatikusan mondja nekünk is – amennyiben mi az apostollal azonosítjuk magunkat. „Jézus nincs az én helyemben, ezért nem is tenne semmit a helyemben. Nekem van tennivalóm, amit megtudhatok az Isten Igéjéből. De ez nem azt jelenti, hogy Jézus az én helyemben van, vagy én Pál apostol helyében. A képzelet és Isten igazsága nem ugyanaz. Nem nekem kell tehát azonosulnom az apostollal, hanem az Isten azonos önmagával. Mert Ő ma is ugyanaz. Ezért érvényes az az Ige rám is.”
Isten felé fordul
Jelentése van az ember életének is – vallja Németh Pál. „Nem a naponkénti megtérésre gondolok, hanem arra, hogy a keresztyén ember napról napra, végül az egész életével Isten felé fordul. Az emberi élet az Istenhez térés ívét írja le. Ez az élet tartalma. Folyamat, hiszen sosem vagyunk készen, de mindig folytatjuk a megtérést.” Beszélgetésünk végére érve hozzáteszi: „Az életsorsom jobb volt, mint amit érdemlek. Az elégedetlenségnek mindig az az oka, ha az ember úgy gondolja, kevesebbet kapott, mint ami járna neki.”

Képek: Füle Tamás