Az Amerikai Egyesült Államokban az ezredforduló környékén több ezer középiskolás diákot állítottak a következő dilemma elé:

A cserkészcsapattal a Sziklás-hegységben kirándultok. Van veletek egy felnőtt, kiképzett cserkészvezető, aki ismeri az erdőt, van nála térkép, tájoló, és képes benneteket minden veszélytől megvédeni. A csoportban még veled együtt közel húsz tizenéves gyerek van jelen. Mikor esel pánikba?

a.) Ha eltűnik a cserkészvezető?
b.) Ha eltűnnek a társaid is, és te teljesen egyedül maradsz?
c.) Ha mindenki melletted van, de nincs térerő?

A válasz, azt hiszem mindenki számára egyértelmű: a digitális nemzedék gyermekei számára kisebb kihívás egyedül maradni a Sziklás-hegység vadonjában, mint hálózat nélkül létezni. Mondhatjuk úgy is: szívesebben szembenéznek egy kétméteres grizzlyvel, mintsem félórát a telefonjuk/laptopjuk/tabletjük nélkül maradjanak.

Számunkra, szülők, pedagógusok számára furcsának, döbbenetesnek, netán megbotránkoztatónak tűnik az a jelenség, hogy a gyerekeink le nem szakadnak a kütyüjeikről. Komoly családi veszekedéseket generál például az a kérdés, hogy lehet-e a családi étkezőasztalnál „okostelefonozni”. Olyannyira, hogy egy élelmes cég olyan asztali borsőrlőket kezdett el gyártani, amelyek használatával a szülők le tudják kapcsolni a gyerekeket a hálózatról, és ezzel (állítólag) újra visszatér a boldog, beszélgetős családi vacsorák ideje.

A videó utolsó képkockáinak idilljével nem tudok egyetérteni. Nem más ez, mint a jól ismert médiafogás: attól lesz boldog az életem, attól áll vissza a rend a családomban, ha megveszem az éppen aktuálisan reklámozott terméket. Az viszont, hogy egy ilyen „hálózatzavaró borstörő” gondolata megszületett,  mutatja a probléma súlyosságát. Pontosan mit is?

1. A virtuális kultúraváltással megváltozott a világunk, a családi életünk, megváltoztak a szokásaink is.
2. A gyerekek nagy része „internetfüggő”, folyamatosan a neten lóg.
3. A szülők annyira tehetetlenek a jelenséggel szemben, hogy akár etikailag kifogásolható „húzásokat” is bevetnek az ügy megoldása érdekében.

A reklámfilmben bemutatott „végeredmény”, a családi béke, százfogú mosoly és egymásra találás többek között azért is kérdőjelezhető meg, mert a bemutatott szituációban a szülők nem vállalják a konfliktust, hanem „sunyiban” tesznek a netező gyerekeik ellen. És a „sunyizásnak” ritkán van jó vége. Olyan helyzetben, amikor a gyerek a számítógépes aktivitása közepén van – mondjuk éppen csetel a barátnőjével, vagy már csak egy pont hiányzik az adott játék befejezéséhez –, és erőszakosan megszakítjuk ezt a tevékenységet, teljesen természetes, hogy a gyerek agresszióval, akár dühkitöréssel válaszol. Gondoljunk csak bele, mi, felnőttek hogyan reagálnánk (vagy éppen reagálunk), ha a focimeccs legizgalmasabb pillanatban megy el az áram, vagy épp akkor jön a postás, amikor a barátnőnkkel a legmélyebb lelkizésben vagyunk. Bizony nekünk is rosszul esnek az ilyen helyzetek, nehezen tartjuk féken a dühünket. Akkor mit várhatunk el egy kamasztól, akinek éppen azzal van a legnagyobb baja, hogy az érzelmeit kezelni tudja? Nem sok jót. Igaz, nem ránk haragszik meg, hanem a szolgáltatóra, „hogy már megint elment a net”, de hogy ezek után nem lesz békés, reklámfilmbe illő, cseverészős családi vacsoránk, az is biztos. Ráadásul a digitális generációk gyermekei nagyon okosak, így anyunak elég nagyjából kétszer-háromszor használni a „csodaborsszórót”, és a gyerek rájön, hogy ki zavarja az „adást”. Őszintén szólva én nem szeretnék sem annak a szülőnek, sem annak a gyereknek a helyében lenni, aki ilyen konfliktusba keveredik. A családi porcelán lehet, hogy megússza, ám a családtagok közötti bizalomkapcsolat könnyen csorbát szenvedhet a borsos vacsora miatt. A kamaszok ugyanis nagyon érzékenyek az igazságra, és ha becsapjuk őket, rosszabbul járhatunk, mintha őszintén megbeszéljük velük a problémát.

Ám ahhoz, hogy akár csak egy ilyen egyszerű kérdésben megegyezésre tudjunk jutni, látnunk kell a különbséget a szülők és a gyerekek digitális világhoz való viszonyában. Marc Prensky amerikai pszichológus volt az, aki a világon elsőként foglalkozott a digitális generációk sajátosságaival. A fiatalok és az idősebb generáció kommunikációjában az alapvető probléma az, hogy (Prensky kategóriáit használva) a szülők generációja digitális bevándorló, míg a gyerekek már digitális bennszülöttként jöttek a világra. S ahogyan ez a valós világban is lenni szokott, a bevándorlók, mi, szülők, bár megtanuljuk az idegen kultúra, a digitalitás nyelvét, még az is lehet, hogy kiválóan el tudunk boldogulni a virtuális térben, mégis életünk végig megőrizzük „digitális akcentusunkat”. Bármennyire igyekszünk is, sohasem fogjuk anyanyelvi szinten beszélni a virtuális világ nyelvét, bármennyi időt töltünk az online térben, mindig is kicsit idegenül fogunk mozogni a hálózatos világban, egyszerűen azért, mert nem ebben a világban nőttünk fel, nem ebbe szocializálódtunk bele. A mi gyermekkorunkban sci-finek tűnt volna, hogy mindent számítógépek irányítanak, hogy „robotok” végzik el helyettünk a munkát. Hiszen ma szinte mindenki zsebében ott lapul egy olyan kaliberű számítógép, amilyenről a hetvenes-nyolcvanas években még a kutatóintézetek sem álmodhattak. Az információk megszerzéshez elég egy klikkelés, nem kell órákat, napokat, heteket a könyvtárban vagy levéltárban ücsörögni, s a nap bármelyik szakában videobeszélgetést kezdeményezhetünk, akár ingyenesen is, a Földgolyó bármely országában élő ismerősünkkel. A háztartásunk olyan mértékben automatizált, hogy a gyerekek már nem azon vesznek össze, hogy ki mosogat, hanem, hogy kis szedi ki a tiszta edényt a mosogatóból. Az egészségünkre okosóra figyel, ha kell, szól, hogy most álljunk fel megmozgatni a tagjainkat, mert sokat ültünk, vagy éppen ránk szól, hogy ideje lenne lefeküdni aludni. Még csak jóízűen el sem tévedhetünk, mert a műholdról rögtön jön a figyelmeztetés, hogy „Azonnal forduljon vissza”.

Ellenben a gyermekeink, az Y-, Z- vagy éppen Alfa-generációs fiatalok már ebbe az átdigitalizált világba születtek bele, és anyanyelvi szinten beszélik a nyelvét, sokszor jobban, mint a saját anyanyelvüket. Az Y-generációsok (a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején születettek, legalábbis itt, Magyarországon) még olyan világba születtek bele, ahol nemigen voltak otthon számítógépek. A digitális kultúraváltás korai kamasz éveikben érte őket, így még elég fiatalok voltak, hogy anyanyelvi szinten elsajátítsák a virtuális világ nyelvét. A Z-generációsok (a kilencvenes évek közepétől születettek) számára azonban már teljesen természetes volt először az asztali számítógép, majd a hordozható eszközök használata.

A kutatások azt bizonyítják, hogy a Z-generációs gyerekek már az írás-olvasás elsajátítása előtt jobb felhasználóvá váltak, mint digitális bevándorló szüleik: gyorsabban és nagyobb hatékonysággal tájékozódtak a neten, találtak meg és töltöttek le adatokat. A legkisebbek, a most iskolába induló Alfa-generáció tagjai közül pedig igen sokan Lego helyett applikációkkal játszanak, és ha mesekönyv kerül a kezükbe, azt is úgy próbálják lapozni, mint az okostelefont.

A személyiségünk egységéhez, integrációjához sok minden hozzátartozik. Az ember alkalmazkodásra született, nem csoda hát, hogyha a digitális világ gyermekei számára létfontosságúak a „kütyük”. A pszichológiai kutatások azt bizonyítják, hogy a gyerekek úgynevezett identitásburka kitágult, személyiségük részeként élik meg a kütyüket. Ez persze lehet riasztó, vagy akár el is borzadhatunk rajta, de ha jobban belegondolunk, mi magunk is bevonunk bizonyos tárgyakat ebbe a bizonyos identitásburokba: csak akkor érezzük magunkat biztonságban, ha ezek a személyiségünket meghatározó tárgyak a kezünk ügyében vannak. Én például szemüveges vagyok, és reggel egy lépést sem tudok tenni addig, amíg a szemüvegemet fel nem vettem. Persze nem is látok szemüveg nélkül, de ismerek olyat, aki az órája nélkül lenne teljesen elveszett, vagy akivel szó szerint összeborulna a világ, ha nem tökéletesen „belőtt” frizurával kellene kimennie az utcára. Mindannyiunknak vannak olyan tárgyai, eszközei, rituáléi, amelyek valamiféleképpen biztonságot adnak, és mások számára sokszor értelmetlen módon ragaszkodunk hozzájuk. A digitális nemzedék gyermekeinek az okostelefonok, a hálózatra kapcsolás adja meg ezt a biztonságot. Azt szoktam mondani a pedagógus kollégáknak, akik letetetik a telefont a tanári asztalra vagy a portán, hogy ez körülbelül olyan, mintha egy paraolimpikontól azt követelnénk, hogy a műlába nélkül fusson maratont. Képtelen rá. A gyerek is képtelen lesz figyelni, teljesíteni, ha nincs a zsebében a telefon. Ha nincsenek hálózatra kapcsolva, ha nincs internet-elérhetés, akkor megrendül az alapvető biztonságérzetük, elbizonytalanodnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne korlátozni a gyerekek internetelérését és -felhasználását, de csakis konszenzusos úton. Mert a gyerekek számára nemcsak a játék, a tanulás, a filmnézés, zenehallgatás helye az internet, hanem konkrétan ott élik az életüket. Ott beszélgetnek a barátaikkal, ott alkotnak csoportokat, és ott találkoznak a szerelmükkel. Számukra az okostelefon tehát nem csak egy kütyü. A hálózatra kapcsoltság nem csak függőség. Dr. Gyarmathy Éva akadémikus nevezte a digitális generációkat „bedrótozott nemzedéknek”, utalva arra, hogy biztonságérzetüket a folyamatos internetelérés biztosítja. Ő hívja fel a figyelmet arra, hogy ez az igény nem elsősorban tárgyfüggőséget, hanem a kapcsolatok elvesztésétől való félelmet jelenti. A gyerekek nem attól félnek, hogy elveszítik az eszközüket, hanem hogy nem tudnak kapcsolatba kerülni a társaikkal, a barátaikkal, hogy nem oszthatják meg egymással a (számukra) fontos információkat, hogy valamiről lemaradnak, ami az internetes közösségben történik. Talán ha így tudjuk szemlélni gyermekeink eszközhasználatát, könnyebben megértjük, miért „lógnak a neten” állandóan. És talán könnyebben tudunk leülni és beszélgetni velük arról, hogy mikor, hol, hogyan és főleg mennyi időt internetezzenek.