A dokumentum megértéséhez legalább három átfogó szempontot kell figyelembe vennünk. Mindenekelőtt azt, hogy a keresztyénség helyzete döntő módon megváltozott a XX. században. Bízvást mondhatjuk, ebben a korszakban lett világ-vallássá a keresztyénség. A kifejezés kétértelmű. Mindkettő fontos azonban. A keresztyénség világvallás lett a szónak abban az értelmében, hogy - az első három évszázadot leszámítva - most kell megtanulnia (újra) úgy jelen lenni a világban, hogy hitét és hitéből fakadó életét nem tudja egy adott kultúra valamennyi tartományában érvényre juttatni. Ha az ellenséges hindu, vagy muszlim, vagy a szívósan közömbös konfuciánus közegekre gondolunk, nem is kell tovább érvelnünk ennek belátásához. A szó másik értelmében is világvallás azonban a keresztyénség, mert ebben a helyzetében is egyetemes igényei vannak. A "Dominus Jesus" érzékenyen reflektál ezekre a tényekre, s ha jól értelmezzük a bevezető részt, az elhatároló megállapítások többségét, valamint a zárófejezetet, akkor beláthatjuk, a dokumentum döntő módon erre a probléma-együttesre keresi a feleletet.
Másodszor azt is számításba kell vennünk, hogy a keresztyénség világléptékűvé válásával egyidejűleg az európai vagy nyugati keresztyénség (talán az Egyesült Államokat leszámítva) súlyos krízist él át. Az európai egyházak ritkán tapasztalt spirituális, szellemi és intézményes válságsorozaton mennek át, immár több, mint száz esztendeje. Tanulhatunk a "Dominus Jesus"-ból, mi reformátusok is, hogy nem önazonosságunk feladása és a világhoz hasonulás a megoldás útja. Az az identitás-relevancia válság, melyet már a 60-as években jeleztek a teológusok, csak a keresztyén hit bázisának megerősítésével oldható fel. S harmadszor figyelembe kell vennünk - talán e fenti kettővel szoros összefüggést is látva - az ökumenikus mozgalom mélységes válságát. Ha hallgattunk volna 1999. őszén azokra a hangokra, melyek a római katolikus egyház és a Lutheránus Világszövetség által a megigazulás-tanról aláírt közös nyilatkozat ünneplése közben is hangzottak már, nem éreznénk a "Dominus Jesus"-t tragikus visszalépésnek. A római katolikus egyház szükségesnek látta, hogy erőteljes lépést tegyen saját identitása megerősítésére. Ebben a dokumentumban ezt sajátosan az egyház Urához, Krisztushoz való viszonya megértésének fényében teszi. Nem engedi a keresztyén vallás és más vallások határainak összemosását, sem oly módon, hogy gyakorlatilag megszünteti ezeket a határokat, sem oly módon, hogy feltétel nélkül mindenkit máris e határokon belül lát. Nem oldja fel a missziót az egyébként mégoly szükséges és elkerülhetetlen dialógusban, hanem az üdvözítő igazság megvallására késztet. Határozott érveléssel áll ki amellett, hogy az egyháznak és Isten országának a bonyolult, titokzatos kapcsolatában az egyház az élő jele, az előíze az Istennél elkészített üdvösségnek. Ebből kifolyólag nem enged sem az etikai, sem a vallási relativizmusnak. Valljuk meg, ez a határozottság korántsem jellemezte mindig az ökumenikus mozgalmat.

Bizonyos azonban, hogy a "Dominus Jesus" hangütése és tematizálása számtalan érzékenységet érint és legalább ugyanennyi vélt és valós érdeket sért. Tegyünk azonban különbséget, s akkor a dokumentumot inkább kétélű fegyvernek fogjuk látni. Mindarra, amit a dokumentum más vallások kapcsán mond, csak igent mondhatunk mi is. A Krisztust üdvözítőnek és úrnak vallók aligha láthatják másképpen az erre vonatkozó fejtegetéseket (első három fejezet). Mindazáltal, a nem római katolikus egyházakra vonatkozó kitételeket szerencsétlennek kell tartanunk. Egyrészt a dokumentum tévesnek nevezi azt az állítást, hogy a Szentírás az Egyház hagyományától és a Tanítóhivataltól függetlenül is olvasható és értelmezhető (4.§), s ez arra enged következtetni, hogy ezzel a Szentírás fölé helyezi a római katolikus egyházat. (E ponton érdemes megjegyezni, hogy a dokumentum gyakorlatilag egyetlen ószövetségi szakaszra sem utal, noha számos alkalommal beszél üdvtervről és üdvtörténetről, és ugyancsak mellőzi Izraelt, illetve a keresztyénség és zsidóság viszonyának kérdését. Biblikus értelemben a zsidósághoz való missziós viszony eleve rendkívül nehéz, de semmiképpen sem rendezhető a pogánymisszió kategóriája alá.) Másrészt annak állítása, hogy "Krisztus egyetlen egyháza a katolikus Egyházban létezik" (különösen 4. és 16-17.§), arra enged következtetni, hogy a dokumentum az egyház mivoltának meghatározásában mégsem az egyház és Krisztus kapcsolatában (test és fő) szemléli a kérdést, hanem abban a jogi-történeti hagyomány-együttesben, melynek olyan keresztyén hagyományoknak is alá kellene vetniük magukat, mely hagyományok esetleg korábbról eredeznek. Így az ökumenikus közeledés döntő területe mégsem az lesz, amit a Dominus Jesus első három, valamint ötödik és hatodik fejezete olyan ígéretesen felvillant. Itt már nem az a döntő, hogy egy 'egyházi közösség' vagy egy egyház mit hisz és vall Krisztusról, az egyetlen megváltóról, a benne kinyilatkoztatott tökéletes isteni igazságról, s hogy miképp veti alá életét a Tőle való tanításoknak és erkölcsi parancsoknak, s hogy ezeknek értelmében hogyan viszonyul a többi egyházhoz, hanem az a döntő, hogy miképpen viszonyul a római katolikus egyházhoz. Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy a dokumentum - 16-19. § - többször utal az egyházra úgy, mint szentségre, - szakramentumra. Az újabb kori római katolikus teológiában valóban létezik egy erős vonulat, mely az egyházat tünteti fel az üdvözítő misztérium mindenekelőtt való jelének és eszközének, s ebbe foglalja bele az összes többi szentséget. Ezt támasztja alá, hogy miközben a 17. § a keresztség kapcsán megengedőnek mutatkozik - mondván, akiket "egyházi közösségben", tehát nem a katolikus egyházban kereszteltek meg, azok a keresztség révén beletestesülnek a Krisztusba -, aközben kiderül, hogy csak azért ilyen megengedő, mert a Krisztusba való beletestesülés (beoltatás) még korántsem teljes közösség az egyházzal, hanem csak annak kibontakozására (az angol szövegben: full development) irányul. A kevesebbtől haladunk a több felé. Ez az organikus szakramentológia viszont egyrészt igen nehezen egyeztethető össze a Krisztus főségéről mondottakkal, másrészt följogosíthat bármiféle felekezeti határ bármikori áthágására.