Életem legmegrázóbb élménye az első diplomavédésem volt. Nem vagyok jó szakdolgozatíró (erre a harmadiknál jöttem rá – ez volt a mentálhigiénés, nem hiába a 130 óra önismeret). Az elsőnél, amiben hittanoktató szakosként a zsoltárokról írtam, azok liturgiai szerepét „kutattam", ellátogattam a rabbiképzőbe is anyagot gyűjteni, és írtam a katolikus zsolozsmázásról (katolikus gimnázium diákjaként ismertem, szerettem a zsoltároknak ezt a fajta felelgetős olvasását), a végén egy Kálvin-idézettel zártam. Sok évvel ezelőtt történt, fiatal voltam, lelkes, naiv. A védésen úgy gondoltam, elmesélem ezeket az élményeimet. Ezek után a bizottság elnöke, aki akkor látta életében először a dolgozatomat, azt kérdezte legalább ötször: mitől református hitoktató maga, ha...? – és itt olyanok következtek, hogy ha rabbiképzőben gyűjt anyagot, ha a katolikusokkal foglalkozik, ha nem Kálvin zsoltárszemléletét elemzi stb. Sok mindenre fel voltam készülve, de erre nem. Csak ültem, és döbbentem néztem a bizottságot, hogy ez most tényleg megtörténik. Nem tudtam, nem akartam hinni a fülemnek. Fiatal voltam és naiv. És döbbent, és lefagyott. Nem tudtam akkor még azt sem mondani neki, hogy éppen ezekért vagyok az. Mert ismerem a gyökeret, a törzset vadolajfa létemre.

Nem gondolom, hogy ezért lett fontos a reformátusságom, mert már akkor is fontos volt. Mostanában, hogy egy ideje körülvesznek olyanok, akik arról áradoznak, hogy milyen jól csinálják másutt az egyéni utak bejárását, csendet, szemlélődő imát, Jézus-imát, megint elgondolkoztam a kérdésen: mitől vagyok református hitoktató? Mitől vagyok református? Mitől vagyok hitoktató?

Református vagyok. Örömmel. Szeretem az egyházamat. Minden hibájával együtt. Szeretem, mert Krisztus testének tagja. Hogy melyik tagja, nem tudom.
Sokszor a szája (bár a fej maga Krisztus), amikor igét hirdet, prédikál, bibliaórát tart, magyaráz és beszél, beszél, beszél... néha kicsit sokat, néha kicsit fennkölten, néha túl kánaánin.
Néha az esze – szeretne lenni –, amikor iskolákat működtet, tanít, nevel, oktat, kutat, tudományoskodik... néha kioktatón, néha törvényeskedőn, néha olyankor is, amikor nem a saját eszére kellene támaszkodnia.
Néha a keze, amikor segít, megfogja a munkát, templomot épít, takarít, tésztát gyúr, ápol, hímez, főz, segélyt oszt... néha kicsit keveset, kicsit kevesen, asszonyian, női módon.
Néha a lába, amikor meglátogat betegeket, amikor kirándul a gyülekezettel, amikor határon túli kapcsolatot építve odamegy... néha megfáradva, néha kipipálósan, néha öregesen.
Néha a hangja, amikor zsoltárokat, dicséreteket énekel, nyári táborokban gitárszóval zengve, ifjúsági (vagy bármilyen) istentiszteleten megújítva évszázados énekeinket, vagy mai módon énekelve, sófárosan dicséri Istent... néha vontatottan, néha csak női hangon, néha digikántorral, néha túl amerikaiasan, néha.
Néha a szíve, amikor szereti a mellette ülőt, amikor imádkozik a lelkészéért, amikor megvigasztal, amikor meghatódik, amikor befogad, amikor megérti testvérét, aki másképp éli meg hitét, amikor hordozza egyházát... néha keményen, néha kizárón, néha előítéletesen, néha csüggedten, néha kényszeredetten, néha.

Szeretem templomainkat.
Az elsőt, ami Budapesten épült, az óbudait, ahol kereszteltek. A szecessziós, díszes, százéves fasorit, ahol konfirmáltam, az egyetlen török idők alatt épült kőtemplomot, a kecskemétit, a mezítlábas „Notre Dame"-ot, a tákosit, a kicsi dunántúli öcsit, ami a Művészetek Völgyének befogadója volt, a 20. századi, érdekes dunaújvárosit, és a 21. századi, kőbefaragott keresztes gazdagrétit, mert ide járok.
Szeretem a csillagot a tetejükön, mert az ige jut eszembe: „Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük", és mert Krisztushoz vezet.
Szeretem az elrendezését, mert Krisztus van a középpontban, és mindannyian Őrá figyelhetünk.
Szeretem a szószékkoronát – ahol van –, mert Krisztus királyságát juttatja eszembe.
Szeretem az úrasztalát a közös kehellyel, mert Krisztussal és a testvéreimmel lehet közösségem ebben.
Szeretem az úrasztalán a nyitott Bibliát, mert Krisztusról beszél, és megnyílik az Ige.

Vállalom az egyházamat.
Amikor kamasz voltam, bizonyos helyzetekben – mint minden kamasz – nem szívesen vállaltam a szüleimet. Ciki volt velük menni nyaralni, elfogadni, hogy konzervatívok, szigorúbbak, mint a barátaim szülei.
De felnőttem, és hálás vagyok nekik, és örömmel vállalom őket. Sajnos már egyikőjük sincs velem. Ismertem a hibáikat, gyengeségeiket, de szeretem őket, ezért vállalom, és büszke vagyok arra az örökségre, amit tőlük kaptam. Anyai ágon sok minden mellett a reformátusságot, a katolikus apai ágon azt, hogy tudom, nem a reformációval kezdődött az egyházam.
Így vállalom az egyházamat is. A majd 2000 éves múltjával, Augustinusszal, Szent Istvánnal, Assisi Ferenccel könnyen, az inkvizícióval, keresztes hadjáratokkal egyáltalán nem azonosulva. De leginkább vállalom a 16. századi, három részre szakadt ország megújulását, Sztárai hegedűjével, az induló iskolákat, a tordai zsinaton kimondott vallásszabadságról szóló törvényt, a Vizsolyi Bibliát, Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításait, a peregrinusokat, akik Európát nyitottan bejárva, hazahozták az értékest, az újat, ezáltal gazdagítva hazájukat, Bocskait és Bethlent, a gályarabok hitvalló szenvedését együtt a 20. századi hitvalló szenvedőkkel, Molnár Máriát és Zsindelyné Tüdős Klárát, Ráday Pált és Gedeont, a bibliás Rákócziakat, Árva Bethlen Katát, az Öreg Szikszait, az élet minden területére megírt imádságaival, Dobos Károlyt, akinek 90 évesen is az ifjúságért szóltak az imádságai. Büszkén vállalom az örökségüket, tudva, hogy ők sem voltak tökéletesek. De örökösük vagyok. Magamban hordozom őket.

Református vagyok. De ezek eddig csak bennem élő elvek. Ezeket én érzem, gondolom, vallom. Ettől még nem mutattam meg, hogy mit jelent nekem. Miért is vagyok hitoktató?
Református vagyok, mártai és máriai módon. Személyiségemből fakadva kicsit mártaibban, és néha nem értem a Máriákat, hogy miért mennek át a szomszédba, hiszen hozzánk is (!) bejött Jézus. Persze tudom, hogy néha jó szomszédolni is.
Tehát mártai módon szeretek cselekedni, nem azért, mert ez üdvözít, hanem mert ez fakad belőlem, a személyiségemből. Szolgálok. A gyülekezetemben, a munkahelyemen, a lelkész férjem mellett. Az egyházamban. Azzal, amit kaptam, ajándékba.
Nekem ez egyrészt a befogadás: az otthonomba, szívembe, őszintén, egyszerűen, gondoskodva, mártaian, hogy senki ne szenvedjen szükséget. Ezzel a befogadással vagyok nyitott a testvérre, ezért szeretek beszélgetni vele, ezért hallgatom meg, ezért tanultam mentálhigiénét, hogy még jobban kifejezzem, fontos számomra, hogy ő hogyan éli meg a küzdelmeit, mélységeit, magasságait. Nem ítélem meg, hanem nyitott vagyok rá. Kinyitom a szívem a vele való közösségre az imádságban is.

Másrészt a hitoktatásban végzett szolgálat. Gyerek-istentiszteleten, táborban, hittanórán, tankönyvírással, hallgatókat mentorálva, teológusokat lelkesítve. Továbbadva azt a megújuló örökséget, amit a Krisztus-követés jelentett évszázadokon át. A semper reformanda szellemében: személyesen is szükségem van megújulásra, de az egyházamnak is.

Azért emlékeztetem magam mindig, hogy a jó rész Máriáé. A többi elvehető. Le kell ülnöm Jézus lábához, és hallgatnom Őt. Ez tényleg jó. Hallgatni, csendben lenni, gondolkodni, elmélkedni, elmerülni, elmélyedni, koncentrálni vagy csak lenni Jézussal. Benne van a reformátusságunkban. Bibliaolvasó kalauz, áhítatos könyvek, az Öreg Szikszai, énekeink, az egyéni csendesség. Jézussal lenni. Hallgatni Őt. És Ő megszólal. Szól a szívemhez, szól az eszemhez. Hogy érezzek, értsek, induljak, tegyem, mondjam. Nem biztonságosan, nem szűkösen, hanem komfortzónámból kilépve, hittel. Nem magamért, Érte, és Általa a legkisebbekért.

Ami a legfontosabb számomra, hogy szól. Akkor is, amikor kérdéseim vannak. Hitbeli, küzdelmes kérdésekre mindig egyértelmű választ kapok, ami által bennem tisztázódik a kép, mélyül a kapcsolat. Tudom, melyik ige vezetett egy-egy kérdésben, és szeretem ezeket az igéket. Nem felcsapva, rábökve, véletlenszerűen, hanem napi igeként, hittanórai, gyermek-istentiszteleti textusként, tehát vezetve, nem belemagyarázva.
Ezért volt fontos nekem a minap Jézus megkísértésének története. Isten igéje arról nem ír, hogy mit csinált Jézus az alatt a negyven nap alatt. Csak arról ír, hogy amikor a kísértés jött, akkor az igét hívta „segítségül": „meg van írva". Nekem ezt jelenti a reformátusságom. Ami Isten szava, annak ereje van. Ereje az életemben, ereje, ha hirdetik, ereje, mert szól. Ahogy Visky András írja édesapja könyvének előszavában: „Az Írás ugyanis (...) csak szigorúan önmagunkra értelmezve nyilatkozik meg, a lehető legkonkrétabban értelmezett jelenben, abban a pillanatban, amikor kiemelkedik a történelmi időből, és személyesen szólít meg. Ekkor élet fakad belőle..."

Jézus az imádságról is szól. Amikor a tanítványok kérik, hogy tanítsa őket, akkor a miatyánk szavaival. A Hegyi beszédben a belső szobával, és nem a bőbeszédűséggel. A farizeus és vámszedő által a lelkületéről. Az erejéről, ha ketten-hárman együtt imádkoznak. Az 5000 megvendégelésénél a cselekedetével szól arról, hogy hálaadással sok minden elérhető. A Gecsemáné kertben nem szól az imádságról, hanem beleláthatunk abba, hogy Ő hogyan imádkozott: „Legyen meg a te akaratod!" Eközben Péter, Jakab és János aludt. Márta az ünnepre készült, Mária pedig visszagondolt a kenet illatára, amivel megkente Jézust...

Kedves Máriák, akik a szomszéd házban szívesebben kuporodtok Jézus lába elé: gyertek haza! Jézus itt is itt van. Segítsetek leülni nekünk, Mártáknak a lábaihoz. Legyetek nyitottak felénk... 

Bölcsföldiné Türk Emese

A cikk a Közös(s)Ég Magazinban jelent meg.