“Minden imádságot ennek a fohásznak kell megelőzni:
Hadd szóljon hozzád az, aki valójában vagyok, s hadd szóljunk ahhoz, aki valójában vagy.”
C. S. Lewis

Az imádság számomra olyan volt, mintha egy új nyelvet tanultam volna meg. Mivel nem volt része a gyermekkoromnak a templom, a hit gyakorlása, sokáig olyan volt, mint amilyen mondjuk svéd emberek beszélgetését hallgatni a vonaton. Furcsa és izgalmas, távoli és érdekes, néha felismerünk szavakat a német- és angoltudásunk alapján, de aztán ennyiben marad, ahogy leszállunk a vonatról, már megyünk is tovább, hiszen nem része a mindennapjaiknak.

Aztán tizenévesen a gyülekezetbe kerülve elkezdtem tanulni, mint az óvodai idegennyelv-oktatáson, először mondókaként együtt másokkal a „miatyánkot“, ifi alkalmakon odafigyelni, kapcsolódni és jól, jókor mondani az áment. Aztán az évek során, ahogy a hitem egyre személyesebbé vált, úgy lett egyre gazdagabb az imaéletem. Annyi minden változott, a különböző helyzeteket és lehetőségeket ismertem fel, megtanultam hogy mit jelent énekelve imádkozni, hogy hány és hány imádság van a Bibliában, mit jelent egy igazi imaközösség, hogyan tudok saját szavakkal imádkozni. Szép lassan beletanultam ebbe az új nyelvbe, aminek voltak sajátos szabályai, dialektusai, szófordulatai és hangsúlyai.

A legjobban azonban az egyedül elmondott imádságot szerettem és szeretem ma is, talán a lelki alkatom miatt van, persze, nyilvánosan, mások előtt is megszólítom Istent, ha kell. Munkámból adódóan imádságokat vezetek, egy egész gyülekezetet képviselek ima közben vasárnaponként, de mindig is azt a bizonyos belső szobát szerettem a legjobban. Már hívő életem elején nagyon közel került hozzám Jézus hegyibeszédbeli mondata: „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged.“ (Máté 6,6)

Jézus tanítja követőit, segít behangolni az imádságot, a helyére teszi. Nem vallásos feltűnősködés, nem mások elbűvölésére van, úgy nem ér semmit. A belső szoba a képmutató vallásosság ellenpontja, magamutogatás helyett teljes elvonulás, magunkra zárt ajtó és titok.

Mit jelent nekem ez a belső szoba? Az Istennel való párbeszéd helye, elkerített és védett idő és alkalom, hogy kettesben legyek vele. Párbeszéd, ahol nem csak beszélek, de hallgatnom is kell, ahol nem csak én szólok, de Isten is megszólít engem.

Kemény, hideg, kicsi és kényelmetlen, azaz lelki értelemben egy szűk, elzárt tér, ahova a hétköznapi lét szabadságából kell belépni egy kis időre. Egy élettől elütő és attól jelentősen különböző kis világ, ami nem otthonos, de legalább létezik, elkülönülve mindattól, ami velem történik. Aztán szép lassan rá kellett jönnöm, hogy ez milyen nagy tévedés. Vannak bibliamagyarázók, akik szerint Jézus, amikor a belső szobáról beszélt, a korabeli házaknak azt a szobáját említette, ami az épület legbelső részén, a bejárattól legtávolabbra helyezkedett el. Ez volt az a szoba, ahová a fontosabb és értékesebb tárgyakat helyezték, mindazt, amire vigyázni kellett. Az átlagember kincseskamrája volt, egy hely, ahol biztonságban lehetett mindaz, amire vigyázni kellett, amihez kötődtek, minden tárgy, aminek története volt, amihez kötődött az egyén és a család. Mindezzel együtt a szoba az otthon, a lakás része, az élet tere, be van vonva a mindennapokba. Szeretem ezt a képet, jól mutat rá arra, milyen is valójában az Istennel kettesben eltöltött idő: egy elkülönített, védett idő és alkalom, ahol velem van mindaz, ami fontos és értékes, ráadásul az életem része. Nem kilépek az életemből, amikor imádkozom, hanem velem van az egész világom.

A belső szoba, ha így nézzük, ha jól gondolunk rá, egyáltalán nem szűk, nem hideg, nem idegen. Igen tágas, belefér az egész életem, mindaz, ami számít, ami igazán fontos, ami része mindannak, aki vagyok, ahogy vagyok. Egy nagyon nagy szobáról beszélünk, ebbe a lelki térbe belefér egy egész világ, az én világom. És ez még nem minden, mivel az imádság az Istennel való találkozás alkalma, ő is részese, ő is ott van, bátran kijelenthetjük: a belső szoba meglehetősen nagy, hiszen elfér benne két világ, az enyém és Istené. A valódi imádság soha nem jelenthet beszűkülést, mert különben nagyon elrontottunk valamit. Ha imádkozunk, minden elérhető, minden kéznél van, ráadásul úgy, hogy maga Isten is hozza azt, ami az övé. Hogy megosszuk egymással. Nem egymás előtt, hanem kettesben, csendben, védett helyen és időben találkozva.

A titokban való találkozás nem titkolózást jelent, nem vallásos szintlépést jelent. Ha erről lenne szó, ugyanott tartanánk, mint a képmutató, mások előtt hangoskodó vallásosság esetén. Az elvonulás az Istennel való időtöltés fontosságát jelenti. Ez értékes annyira, hogy vigyázok rá. Amikor egy barátommal komolyan kell beszélnem, akkor azt nem tudom megoldani a pénztár előtti sorban állva, kutyasétáltatás közben az utcán összefutva vagy egy hangos sörözőben, nagy társaságban. Egy ilyen találkozásra készülni kell, előkészíteni a terepet, meg kell védenem az alkalmat, érdemes a tőlünk telhető legtöbbet megtenni mindkettőnknek. Hogy ne vonja el, ne ossza meg semmi a figyelmünket, hogy legyen idő és lehetőség megosztani, amit szükséges. Hogy tudjunk egymásra koncentrálni, tudjunk egymás szavaira és érzéseire megfelelően ráhangolódni. Vigyáznom kell a kettesben eltöltött időre, mert fontos a másik, mert számít a találkozás.

Igen, imádkozni bármikor lehet, a tömött buszon rázkódva, az osztályteremben ülve, unalmas munkahelyi értekezleten is el lehet sóhajtani magunkban egy kérést, egy hálaadást,  a hívő ember folyamatosan és mindig imádkozhat. Amit a belső szoba jelent, az a rendszeres és kiemelkedő lehetőség, amivel élhetek ezen is túl. Az ember, ha házas, idejének nagy részét együtt tölti a párjával, megosztja vele azt. Egy légtérben élek a feleségemmel, együtt szervezzük a mindennapjainkat, nézünk filmeket, takarítunk, ha tudunk, a munkába is bevonjuk egymást. Ez nem jelenti azt, hogy ne kelljen kettesben elmenni időről időre valahová, egy moziba, egy étterembe vagy egy utazásra. Ilyen a kettesben, védetten eltöltött idő Istennel. Folyamatosan jelen van, bármikor megszólíthat és megszólítható, de ez nem jelenti azt, hogy nincs szükségem találkozási lehetőséget teremteni ezeken felül.

Érvényes és valóságos kérdések magam felé újra és újra: fontos-e az Istennel való találkozás, hogy megteremtsem a lehetőségét, hogy kerítsek alkalmat rá? Fontos-e annyira Isten, hogy újra és újra dolgozzak a vele való találkozáson, hogy meglegyen a lelki belső szobám, védjem ezt az időt, találjak rá lehetőséget? Fontos-e annyira Isten, hogy ne csak véletlenül fussak össze vele, ne csak akkor, ha „vészhívásom“ van felé, valamilyen katasztrófa esetén? Fontos-e ennyire Isten?

De van itt még valami. Még egy kérdés, ami még ezeknél is súlyosabb.

Elhiszem-e, hogy van Istennek mondanivalója a számomra, csak nekem –  amit nem lehet csak úgy, futva elmondani és meghallani? Van-e merszem meghallgatni Isten kérdéseit, amelyeket hozzám akar intézni? Elhiszem-e, hogy ő bátorítani, erősíteni akar, vigasztalni és tanítani? Hogy rá akar mutatni mindarra, ami nem működik bennem, ami rossz, amit el kell hagynom? Hogy meg akar szilárdítani a jóban, abban, ami működik, amit ketten együtt elértünk az új életben? Elhiszem-e, hogy ennyire fontos vagyok neki? Nekem hosszú időbe telt, mire ráébredtem, hogy ez a leglényegesebb kérdés.

Pedig annyira magától értetődő minden. A belső szobát az a Jézus kínálja fel és mutatja meg, akinek minden szava, minden tette, az egész élete, az értünk vállalt halála csak erről beszél: ennyire fontos vagyok. Ennyire értékesek vagyunk neki. Mindent odaadott értünk, magát sem kímélte. A belső szoba csendje nem kötelező feladat, vagyis, ha csak annyi, akkor keveset látunk meg belőle. Lehetőség, ami akkor jó, ha természetessé válik.

Mint az a nyelv, amit már nagyon jól beszélünk. Amikor már nem kell átfordítani fejben, hanem érkeznek a kifejezések maguktól, folyékonyan. Azt mondják ilyenkor, hogy ez élő nyelvtudás. A belső szoba az élő, természetes és őszinte találkozás lehetősége. Amire újra és újra érdemes lehetőséget teremteni, azért mert fontos ennyire Isten. Mert tudom, hogy én annyira értékes vagyok neki, hogy újra és újra kettesben akar lenni velem.