A szülők egy része azt gondolja, hogy viccelek, másik része nem is érti a kérdést, és sajnos kevesen vannak, akik komolyan elgondolkodnak a dolgon. Mert a „sok” jelen esetben viszonyfogalom, amelynek alapja az, hogy más a viszonyunk a hálózattal, egészen más a státuszunk a virtuális világban, és ebből fakadóan mások az igényeink is, mint a gyermekeinknek.

A szülők, pedagógusok még nagyobbrészt a digitális bevándorlók népes táborához tartoznak, amiből az következik, hogy az ő generációjuk általában csak a legszükségesebb időt tölti a virtuális térben, s akkor is inkább a biztonságos, jól ismert „útvonalakat” használja. Többnyire praktikus célok elérése érdekében lépnek fel a hálózatra: munkavégzés, valamilyen adat, információ megkeresése, például egy recept vagy útvonal letöltése a netről. Szórakozásuk jobbára kimerül a filmnézésben, és maximum egy-két jól ismert játékkal játszanak az interneten.

A digitális bevándorlók a kommunikációs lehetőségek közül azokat választják legszívesebben, amelyek valamelyik „klasszikus” kommunikációs forma virtuális leképezései. Posta helyett az elektronikus levelezőrendszereket, telefon helyett a Skype-ot, s ezeket is leginkább azért, mert ingyenesek. Alig 30%-uk regisztrált valamilyen közösségi oldalra, és ott is jobbára csak megfigyelők: ritkán posztolnak, kommentelnek, inkább arra kíváncsiak, hogy mások mit osztanak meg magukról. Magánblogja, (tehát nem a munkával, pénzkeresettel kapcsolatos) honlapja alig 10 százalékuknak van, mások blogjait is jobbára csak praktikus információk megszerzése miatt keresik fel. Az internetet nem érzik biztonságos térnek, félnek az interneten történő bankügyletektől, vásárlástól vagy bármilyen szolgáltatás megrendelésétől.

Összességében tehát a szülők, nevelők generációja számára a világháló, a számítógép, a kütyük sokasága egy szükséges (rossz) eszköz, amit praktikus célokra használnak, s azt is csak nagyon szűk keretek között: rövid időt töltenek fent az interneten, és ha lehet, csak jól ismert oldalakon járnak. Nem is lenne ezzel baj, mert a világháló alapvetően pontosan ezért jött létre: egy olyan információs bázis, olyan tudásár, amelyen keresztül bármilyen ismeretet elérhetünk, és amelynek szolgáltatásai segítik a munkánkat, a tanulásunkat, megkönnyítik az életünket. Az internetezés egyik célja éppen az a praktikus felhasználói attitűd, amivel a szülők jelen vannak a világhálón. A jó felhasználóvá való nevelés egyik oldala az „okos felhasználás”, amikor éppen ezeket a praktikus dolgokat tanítjuk meg a gyereknek: hogyan használja az internetet értelmes célokra. A másik oldal viszont a biztonságos internetfelhasználás, amelyben a szülők zöme sajnos nem jeleskedik. Itt most nem az infotechnikai vagy adatvédelmi biztonságra gondolok elsősorban, hanem arra a „felhasználói biztonságra”, ahogyan a virtuális térben közlekedünk.

Egy kicsit olyan a helyeztünk, mint amikor a misszionárius először jár az amazonasi őserdőben. Elborzadva nézi, ahogy a bennszülöttek utat vágnak maguknak a dzsungelben, szívrohamot kapnak már csak annak a látványától is, ahogy a függőhidakon több száz méteres szakadékok felett egyensúlyoznak, akár súlyos terhekkel megrakodva. Halálfélelem tölti el őket, ha megrezdül mögöttük a falevél, és ösztönösen arra gondolnak, hogy most fog rájuk ugrani a bozótból egy farkas vagy oroszlán, még akkor is, ha valójában tudják: az amazonasi őserdőben nem élnek farkasok, de még oroszlánok sem. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az őserdő veszélytelen. A bennszülöttek korán halnak, mert bár oroszlánok nincsenek, de jaguárok igen, és jó néhány mérgeskígyófaj is megtalálható a környéken. A folyóban éles fogú piráják és elektromos angolnák, a parton kajmánok lesik áldozataikat. Életveszélyes tehát az őserdő, de nem mindig ott, és nem feltétlenül úgy, ahogyan azt a városi fehér ember gondolja, hiszen egyrészt saját félelmeit vetíti ki, másrészt az őserdőben felnőtt bennszülöttek sokkal nagyobb biztonságban közlekednek a veszélyes őserdei csapásokon, mint azt hinnénk.

Hasonló a helyzet a fiatalok internethasználatával is. Sokszor hamarabb kiáltunk farkast, sokszor nagyobbnak látjuk a veszélyt, mint ami valójában a gyerekeinkre leselkedik. Természetesen az internet veszélyes, sőt életveszélyes terep, nem csoda hát, ha féltjük őket. A probléma azonban az, hogy a virtuális bevándorló szülő saját bizonytalanságából, félelmeiből és sokszor kompetenciahiányából fakadóan közel sem használja annyi mindenre a világhálót, mint amennyire lehetne. A fiatalok viszont ugyanolyan biztonsággal közlekednek az internet sztrádáin és ösvényein, mint amilyen ügyesen egyensúlyoznak a bennszülöttek a szakadékok fölött, amilyen biztonságosan eveznek lélekvesztőiken a folyón, és ugyanolyan jól eltájékozódnak az internet útvesztőiben, mint az indiánok a dzsungel áthatolhatatlannak tűnő liánrengetegében.

Az ő számukra nemcsak a szükségszerű ismeretek tárháza az internet, hanem valódi otthon. Életük minden részét átszövi a virtualitás. Nemcsak a tanulás és a munka része, nemcsak a praktikus ismeretek tárháza, hanem egy olyan tér, ahol találkozhatnak a barátaikkal, ahol szórakozhatnak, játszhatnak, közös programokat szervezhetnek, vagy éppen közös programokban vehetnek részt a világháló segítségével, egymástól akár több ezer kilométer távolságra is. Természetes tehát, hogy a fiatalok jóval több időt töltenek az interneten, mint azt a szülők „ildomosnak” gondolják, hiszen ott élik az életüket, ott bonyolítják kapcsolataikat. Az internetfüggőség kialakulásának megítélésben tehát elsősorban nem az időtényező a mérvadó, hanem az, mire és hogyan használja a gyerek az internetet.

Ahogyan az amazonasi őserdőben úgy terem a kokacserje, mint nálunk a fű, ugyanúgy az interneten is ezer és millió számra sorjáznak azok az oldalak és tartalmak, amelyek veszélyt jelentenek, nemcsak a fiatalok, hanem a felnőtt emberek számára is. Igazából keresni sem kell, mindenütt ott vannak, kéretlenül is megjelennek ezek a veszélyes oldalak. Az Oktatási Minisztérium 2010. évi felmérése szerint a középiskolás korosztály több mint nyolcvan százaléka rossz felhasználó. Ami azt jelenti, hogy az internet tudásbázisát minimálisan használják, nem jobban és nem nagyobb intenzitással, mint a szüleik, hanem helyette olyan „szórakoztató” oldalakat keresnek fel, amelyek személyiségromboló hatása egyértelműen bizonyítható. Philip Zimbardo világhírű amerikai pszichológus legutóbb megjelent könyvében a „Nincs kapcsolat”-ban arról beszél, hogy a fiúk nagy része ideje java részében a számítógép előtt ül, és valamilyen öldöklős játékot játszik, kikapcsolódásként pedig megnéz valamilyen pornófilmet vagy klipet. Ez a fajta „szocializáció” (sok más probléma mellett), azt is eredményezi, hogy a fiatal képtelen lesz normális emberi kapcsolatokat kialakítani, kifejezni az érzelmeit, árnyaltan kommunikálni és partnerkapcsolatot létesíteni.

Tehát ha szülőként attól félünk, hogy a gyerekünk internetfüggő, ne azt figyeljük, hogy mennyi időt tölt az interneten, hanem azt, hogy ott mivel foglalkozik. Ha gazdag és színes a virtuális élete, ha a neten valójában azokat az életkorának megfelelő tevékenységeket végzi, amiket egyébként szokott az off-line térben, a valós világban, és ami normális vagy elfogadható egy ilyen korú gyereknél, akkor nincs okunk aggódni. Míg mi suli után a térre mentünk le „lógni” a haverokkal, és ott töltöttünk el együtt órákat, addig számára teljesen természetes, hogy a barátaival a neten „bandázik”. Míg mi egész estéket ültünk beszélgetve szerelmünkkel egy padon, ők ugyanígy képesek késő éjszakáig csetelni vagy skype-olni. Míg mi moziba jártunk, addig ők egy klikkeléssel letöltik a legújabb mozifilmet vagy zenei albumot, és természetesen sokat játszanak különböző internetes játékokon.

Ez a széles érdeklődés sok esetben egy pillantással is leellenőrizhető, hiszen a digitális generációk gyermekei általában multitasking felhasználók. Egyszerre, egy időben több tevékenységet folytatnak a neten párhuzamosan, több ablak van megnyitva a számítógépük monitorján. Ez is egy olyan jelenség, amelytől néhány szülő megijed, mert el nem tudja képzelni, hogy tud a gyerek egyszerre két csetszobában is részt venni, információkat keresni mondjuk a házi dolgozatához, és közben akár filmet nézni. Ám ez a fajta felhasználói magatartás teljesen normális a digitális nemzedék fiataljai körében, s mi szülők is megnyugodhatunk, hogy gyerekünk nem „függött rá” egy-két tevékenységre.

Mint minden más függőségnél, az internetfüggőség esetében is akkor van probléma, ha a gyerek tudata beszűkül. Ha nem érdekli más, csak az internet, és azon belül is csupán egy-két oldalt látogat. Ekkor a virtuális világ nem valós kapcsolatrendszereinek leképzése már, nem a személyiségfejlődését segítő eszköz, hanem egy olyan cső, amiből nem tud kilátni. Ebben az esetben a legfontosabb számára az, hogy az adott internetes tevékenységet folytassa. Elhanyagolja feladatait, leépíti kapcsolatait. Nemcsak a szüleivel, hanem saját kortársaival is megromlik a viszonya, és valójában nem érdekli semmi más, mint az az internetes tevékenység, amire ráfüggött. Beszélgetni sem igen tud másról, ezért nagyon sokszor bezárul, nem kommunikál.

Ha ilyen vagy ehhez hasonló tüneteket tapasztalunk a gyerekünknél, akkor általában pánikba esünk, és az első reakciónk, hogy kihúzzuk a számítógépet, vagy letiltjuk a wifi-kódot. Ezzel természetesen nem megyünk semmire, hiszen a free wifi és az okostelefonok korában a gyerek ott és akkor fog internetezni, ahol és amikor csak akar. Az sem megoldás, hogy letiltjuk az adott oldalakat, hiszen ne feledjük, az esetek többségében a gyerek jobb felhasználó, mint mi magunk, bármikor képes „meghekkelni” a rendszert. Ha valóban függő, akkor meg is fogja, mint ahogy az alkoholista is italhoz jut, bármi áron. Ahogy az alkoholistát vagy a kábítószerfüggőt sem fogja tudni a család meggyógyítani, így az internetfüggésnél is nagyon fontos, hogy ne akarjuk otthon „kuruzsolni”, vagy parancsszóval, tiltással úrrá lenni a helyzeten és a gyereken. Nem fog menni, és csak egyre rosszabb lesz a helyzet. Ha attól tartunk, hogy számítógépfüggő a gyerekünk, akkor forduljunk szakemberhez, és kövessük az utasításait, még akkor is, ha nem értjük, mit, miért csinál.

Az, hogy a gyerek mennyi időt tölt a neten, viszonylag egyszerűen leellenőrizhető. Azonban azt, hogy milyen tevékenységeket végez ott, kikkel kerül kapcsolatba, milyen széles a virtuális érdeklődése, netán nem látogat-e veszélyes oldalakat, szinte lehetetlen feladatnak tűnik kideríteni. A gyerek, főleg a kamasz gyerek nem tűri, hogy a szülő „belenézzen” a számítógépébe, leellenőrizze, hol járt, kikkel beszélgetett, milyen tevékenységeket folytatott a digitális világban. A szülő nem törhet be a gyerek akarata ellenére annak intim terébe, legyen az a gyerek szobája, naplója vagy internetes fiókja. Egyetlenegy módja van, hogy kiderüljön, mit tesz a gyerekünk a neten. A bizalom és a folyamatos, nyílt kommunikáció.

Ha a gyerek olyan közegben nőtt fel, ahol természetes, hogy megosztja szüleivel az élete eseményeit, akkor a virtuális világban átéltekről is be fog számolni. Természetesen csak akkor, ha a szülő nyitott és érdeklődő, ha nem elutasító vagy élből ítélkező. Mint minden más nevelési probléma esetében, ez a bizalom- és szeretetkapcsolat biztosíthatja azt, hogy időben észrevegyük, ha gyerekünk rossz irányba halad, vagy komoly veszély fenyegeti a virtuális világban. Így lesz esélyünk arra is, hogy el tudja fogadni a segítségünket.