Általános iskolásoknak a határon túliakkal való megismerkedését, találkozását segíti egyebek mellett a Határtalanul pályázat. És mint ilyen, nyilvánvalóan hordozza azt a gondolatot, hogy gyermekeink a határokon átkelve – melyek éppen az átkelés által szűnnek meg – jussanak el magyar testvéreinkhez. Ha a fizikailag meglévő határokat nem sikerül is eltörölni, a lelkieket és a közösségek közöttieket minden bizonnyal igen. Álljon most itt öt rövid kép, amely a Baár–Madas Református Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium hetedikes diákjainak erdélyi útját jellemezte. Öt határtalanná lett határ.

Gyulafehérvár
Gyulafehérváron láthatatlan fal vett körül bennünket annak ellenére, hogy a csillagformára kiépített híres vár hatalmas árkai valóságos építményt is öveznek. De körbevett bennünket a régi korok láthatatlan fala, hiszen a magyar történelem nagyjai, a Hunyadiak, Bethlen Gábor és más fejedelmek is a székesegyház megindító falai közt nyugszanak. S tőlük nem messze található az a híres vagy inkább hírhedt tiszti kaszinó épülete, ahol aláírták és deklarálták, hogy Magyarország elveszítette Erdélyt. Ahol rögzítették, hogy a kettő között már csak útlevéllel vagy más úti okmánnyal lehet közlekedni. Ezért a gyulafehérvári láthatatlan falak jobban beleégtek a köztudatba, mint más városok régi falai. Minderről is beszélt nekünk Gudor Botond esperes, aki hosszú esti séta során ismertette meg a fiatalokkal a város és egyben a magyarság történetét. Nemcsak a város történelmében mártózhattunk meg egy kis időre, hanem a református egyházközség szeretetében és vendéglátásában is, hiszen ők adták az első éjszakai szállást.

Déva várfala
Magyar váraink között az egyik leghíresebb a dévai, amely nemcsak a várakra jellemező páratlan panorámával büszkélkedhet, de a várakra szintén oly jellemző legendák, történetek, népballadák is kapcsolódnak hozzá, sőt, mind közt a leginkább éppen Dévához. Amikor a várat megmásztuk, átéreztünk valamit abból, mit is jelenthetett ellenségként, sok fegyverrel és egyébbel megrakodva mászni a vár tömör falai felé, még azt is figyelembe véve, hogy a várban nem kedves vendégként várták a betolakodókat. Kanyargó úton haladtunk a vár magas dombján felfelé, némi megvetéssel (vagy sóvárgással) néztük a felvonó kényelmes utasainak bágyadt fotografálását, s egyre kisebb ösvényekhez érve jutottunk fel először egy csodálatos panorámát kínáló nagy kereszthez, majd pedig a vár falához. De ott nem volt bejárat. Egy biztonsági őr (kései várvédő?) jóindulata és kedvessége is kellett ahhoz, hogy a szemerkélő esőben bejussunk a várba. Ilyen egy 21. századi vármászás. Fal volt köztünk, amelyen nem jutottunk át, majd mégis. Ledőlt az első határ, magas Déva várfala, de most nem a ballada értemében, hanem a határokat átlépő román őr szeretetében.

Gyimesi kerítések
Aki járt már a Gyimesben, annak nem kell elmesélni, mi fogja meg ott az embert: a dombokon tanyát vert zöld sokszínű árnyalata, az öröm s a kertek. Utóbbiak el is választhatnak minket, de be is engedhetik a látogatót. Mindenki (?) tudja, hogy a kerítések csak látszólag választanak el egymástól, s egyik udvarról át lehet menni a másikba, csakúgy, mint a kerteken, portákon, legelőkön, na, az esztenán nem mindig ajánlott, főleg ha kint vannak a nyájat és a házat őrző kutyák. Mindkettőt átéltük. Hiszen a helyi csángó népviseletet készítő bundavarrónál, János bácsinál befogadást találtunk. Megnyílt a bundavarró otthona, portája szíve, lelke, élete és főképp munkája. Nagy élmény volt végignézni egy ruhadarab születését a báránybőr kikészítésétől kezdve a rákerülő varrások és a mindent lezáró színes bojt elkészültéig.

Egy másik hegyi porta megnyíló ajtaja pedig a csángó létet mutatta be autentikus kiállításon, amelynek részei voltak a táj által meghatározott életmód jellegzetes tárgyai. Köztük az áramfejlesztős lámpa, amely nem csupán világított, hanem közben a rádió működtetéséhez is szolgáltatott energiát. Itt készíthette el mindenki magának a hegyi emberek eledelét, a puliszka (kukoricaliszt) alapú, sajttal töltött és vaslapon megpirított bócot, amit addig egyik diák sem evett. Nagy élmény volt a hegyek ölelésében, tipikus tájban, jellegzetes csángó ételt fogyasztva, s a hirtelen támadt záporban egy kis faházba zsúfolódva népdalokat énekelni. A befogadottság páratlan érzéséből kilesve nézni az esőt.

Ezeréves határ, a múlt, a történelem

Gyimesbükk határában, a Rákóczi vár magasról letekintő romjaival és a 30-as számú vasúti őrházzal szemben nemzeti zarándokhely alakult, mely a Kontumác nevet viseli. Található ott kápolna is, régi nevekkel és üzenetekkel, amelyeket keleti kereskedők kényszerű karanténjuk alatt véstek a falba, kiállítás, szabadtéri istentisztelet helyszíne, nemzeti értékek kopjafás sétaösvénye, nevekkel és elesett hősökkel kitáblázott, nemzeti színű szalagos emlékhely hatalmas malomkővel. Ezek között az egykori épületek, ma romos falak között, köves építményeken üldögélve tartottunk áhítatot, amely éppen arról a Bethlen Gábor-i bibliai eredetű jelmondatról szólt, amely egész reformátusságunkat és hitünket is összefoglalja: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” – „Senki, bizonnyal senki sincs.” Különlegessé tette az alkalmat a tanulók spontán aktivitása, amely interaktívvá tette az áhítatot. A sok rom mellé ledőlt így még néhány megdönthetetlennek látszó fal is, hiszen a megszokottól eltérően a diákok (nagyon kedvesen jelentkezve, nem bekiabálva) belekérdeztek az áhítatba, és megfogalmazták kérdéseiket és kétségeiket az igével és annak üzenetével kapcsolatban. A megszólásból megszólíthatóság lett, a kérdésekből iránymutatás, a kételkedésből, reméljük, egyszer élő hit is születik. Mint romokon az élő Ige, Magyarország egykori nagy határán, a Gyimes hegyei közt.

Létünk határai a Házsongárdi temetőben
Lehet-e, szabad-e, kell-e egy osztálykiránduláson, a nyár elején 13 éves gyerekeket régi temetőbe, sírok közé vinni,  régen élt emberek a halál köveire vésett emlékműveit turistaként bámulni? Bizonyára megoszlanak a vélemények, de ha valaki Kolozsváron szeretné megismerni a város történelmét, híres szülötteit, politikusait, művészeit, meghatározó polgárait, az minden bizonnyal felkeresi a Házsongárdi temetőt. Kis füzettel, térképpel önállóan is felfedezhető a beszédes múltú temető, de ha valaki szakszerű helyi vezetőre is szert tesz, még gazdagabb lehet a környék felfedezése. Nekünk az utóbbi jutott, s Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet személyében ritka érdekes és értékes vezetővel járhattuk be a kacskaringós ösvényekkel teli temetőt, s még olyan kriptákba is bejutottunk, ahova egy átlagos szemlélődő nem. Erzsébet asszony történeteiben, s azon személyek sorsában, akiket megemlített, megelevenedett Erdély és Kolozsvár utolsó ötszáz évének története. Ő és lelkes társai mentik, ami menthető a temetőben, sírokat, és emlékműveket óvnak és újítanak meg, többek között önkéntes diákok segítségével. A sétát Szenczi Molnár Albert sírjánál fejeztük be, ahol énekeltünk is az általa lefordított és népszerűvé tett zsoltárok egyikéből, s átadtuk a helyet a következő csoportnak, akik ott kezdték a sétájukat a falak közt, az élet és a halál kőben kifejezett és növényekkel beültetett mezsgyéjén.

Határtalan volt az út, még ha körülvett is bennünket ezer határ, fal, kerítés. Mert a határoknak először bennünk kell ledőlniük. Így van ez a valóságos határok átlépésekor, más kultúrával való szembesüléskor, emberek közti határok ledőlésekor és az Istentől való elválasztottság megszűnésekor is. Ilyenkor nincs más bennünk, mint végtelen hála a bennünket határtalanul szerető és megajándékozó Isten iránt.

Bölcsföldi András református lelkész

Képek: Bölcsföldi András