2.1 Jahve szabadítása és gondviselése az úrvacsorában
2.2 Isten népének válasza az úrvacsorában

Az Újszövetségre térve három megjegyzés látszik szükségesnek. Először is hadd említsem a közismert tényt, hogy amikor az Újszövetség Jahvéról beszél, annak a görög Ószövetségben, a Septuagintában használt megfelelőjét, a kurios, „Úr" szót használja, az esetek többségében Jézus Krisztust értve. Másodszor, az Újszövetségben végbemegy egyfajta individualizálás, azaz az újszövetségi írások nem csupán Isten népében, a gyülekezetben gondolkoznak, hanem a hívő, Krisztusban megújult egyénben is, ám az egyénről is Krisztus teste, a gyülekezet tagjaként. Ez természetes is, hiszen itt az egyén bűnei és szabadulása, bűnbánata és megtérése hangsúlyosabb, mint az Ószövetségben. Végül pedig, említettem, hogy az Ószövetség következetesen fenntartja a szuverén és szolidáris Isten feszültségét. Ezzel szemben

az Újszövetség és a keresztyén hagyomány egészében véve túllépett ezen a feszültségen, hogy megerősítse Isten hatalmának és szeretetének tökéletes egyezését. E tökéletes egyezés egyik sajátos oka Jézus megfeszítésének igazságában keresendő, melyben Isten élete az áthágott szövetség elhagyását veszi magára.12

Most pedig lássuk, az Újszövetség hogyan teszi magáévá és fejleszti tovább Isten szabadításának exodusi motívumát.

                                                                                                                    

2.1 Jahve szabadítása és gondviselése az úrvacsorában

Egyiptomból való szabadulására emlékezve Izráel minden páskavacsorán felidézi (vö. 2Móz 12:1-20), mit tett Jahve egykor - és hogyan lehetnek ők részesei az egykori szabadításnak. A páskabárány elkészítésében, a páska liturgiájában Isten félelmetes és irgalmas szabadításán van a hangsúly: Jahve milyen nyomorúságból mentett meg és hogyan. Bizonyos szempontból Jézus nem új sákramentumot adott, hanem újraértelmezte a páskát. Ahogy az első páska Isten ószövetségi népe születésének liturgiája és sákramentuma, úgy Jézus páskája (az úrvacsora) az új szövetség megkötésének liturgiája és sákramentuma. Az első szövetség páskája az Egyiptomból való szabadulást ünnepelte, a második szövetség páskája a Jézus általi (bűnből, halálból, Sátántól való) szabadulást. Az előzőben egy bárány halála miatt könyörült népén Jahve, az utóbbiban Jézus halála miatt.

A páskaliturgia így utal a kovásztalan kenyérre: „Ez a [egyiptomi] nyomorúság kenyere." Akár elhagyta e szavakat Jézus, akár módosította, a nyomorúság kenyerére való utalás világos: „Ez az én testem… ez az én vérem." „Ahogy a páskát ünneplő zsidók az egyiptomi rabszolgaságból menekülő őseikkel azonosulnak, úgyhogy a kovásztalan kenyér számukra a nyomorúság kenyere lesz, úgy a kenyér vételekor a keresztyén közösség Jézus testéből részesül, melyet ő tanítványainak adott."13

A páska alkalmával a családfő a kenyér vétele előtt áldást mondott: „Áldott vagy, Jahve, Istenünk, a világ királya, aki a földből kenyeret adsz." A pohár vétele előtt pedig: „A kovásztalan kenyér ünnepe, megváltásunk emlékünnepe. Áldott légy Jahve, Istenünk, aki a szőlő termését teremted." A Mk 14:25-ben Jézus kijelenti: „Bizony, mondom néktek, hogy nem iszom többé a szőlőtő terméséből addig a napig, amikor újat iszom az Isten országában." Ezzel vélhetően a páskaliturgia áldására utalt.14

Ám a párhuzamok mellett az új szövetség sákramentuma legalább egy döntő ponton eltér ószövetségi mintájától. Ez az eltérés nem elhanyagolható - ez botrányos. A zsidó ember számára emberi húst enni elképzelhetetlen, vért inni tilos volt (5Móz 12:23). Jézus tanítványainak adott parancsa, hogy egyenek „testéből" és igyanak „véréből" kétségtelenül a páskabárány elfogyasztására és a bor megivására utalt vissza, ám Jézus testének a báránnyal, ill. vérének a borral való azonosítása a vallásos zsidó számára hihetetlen botrány volt. Ezzel a botránnyal azonban Jézus világossá tette, az új szövetség megkötésének mi az ára. Amikor Isten ítélete minden elsőszülöttre lesújtott Egyiptomban, Izráel elsőszülötteit a bárány vérével válthatta meg. Az új szövetség megkötéséhez magának Isten elsőszülöttjének, egyszülöttjének kell bárányként erőszakos halált szenvednie, hogy vérével eltörölje a bűnöket. Akik az új szövetséghez akarnak tartozni, azoknak részesülniük kell az új páskabárány húsából és az új szövetség borából.


2.2 Isten népének válasza az úrvacsorában

A páskaliturgia meghatározott pontjain a résztvevők zsoltárokat (113-118) énekeltek. A Zsolt 116-ot a hála járja át, a páskaliturgiára utalhat a 13.v.: „A szabadulásért fölemelem a poharat, és Jahve nevét hirdetem." Látható, az Isten szabadításáért érzett hála milyen erős hangsúlyt kapott. A hálának azonban ezek legfeljebb implicit kifejeződései az Újszövetség úrvacsora-beszámolóiban. Ezért szükségesnek látszik néhány explicitebb megnyilvánulásra is utalni.

A Jézus utolsó páskavacsorájáról15 tudósító evangéliumi beszámolók egyik üzenete Jézus szolidaritása. Ő halálára készül, a tanítványok viszont arról vitatkoznak, melyikük a nagyobb (Lk 22:24-30), közülük hárman nem képesek vele virrasztani és imádkozni, egyikük önhitt hőzöngéssel bizonygatja hűségét, néhány óra múlva azonban megtagadja Mesterét (Lk 22:31-34, 54-62), egy másik pedig árulóvá válik. A döntő órában a tizenkettő szétszalad. Jézus mindezt előre látva és ennek ellenére (ld. Mk 14:26-31) asztalközösséget vállal ezekkel az emberekkel. Jézus halála és feltámadása váltságot szerzett és életre hívta az egyházat. Ám az Úr asztala körüli társaság összetétele nem változott: mi mindannyian önhittek, Jézust megtagadók, elhagyók, elárulók vagyunk. Akikkel azonban Jézus ennek ellenére és ezért közösséget vállalt és akiket megváltott.

Mindenki az ő vendége. Senki sem érdemelte ki a jogot, hogy itt legyen: ez ingyenes meghívás, mely a vendéglátó meg nem érdemelt szeretetéből fakad. Ezért tehát nincs helye a büszkeségnek, sem az egymás közti vagy a Fővel való rossz kapcsolatnak. A legkülönbözőbb színű, társadalmi osztályú és állású férfiak és nők állnak vagy térdelnek egymás mellett, és nyújtják kezüket a Krisztus általi megváltásuk szent jegyeiért.16

Az Úr asztala körüli gyülekezeti közösség annak az egységnek a hálás kifejeződése, hogy akik itt vagyunk, mindannyian méltatlanok vagyunk, ám Krisztus irgalmas szolidaritással vállalt bennünket és megszabadított a bűn elnyomása alól, hogy ezentúl neki éljünk.

Amikor Pál Jézus utolsó páskavacsorájára és az új szövetség szereztetésére utal (1Kor 11), arra az okot a korinthusi gyülekezetben tapasztalt rendellenességek szolgáltatják. Erre leginkább a gyülekezet gazdagjai mutattak hajlandóságot, akik nem vállaltak asztalközösséget a szegényekkel, lakomáikon „az egyik éhezik, a másik pedig megrészegedik" (11:21).17 Egymás lenézése végeredményben Jézus halálának megvetése volt. Annak, hogy Jézus szenvedésével egy új népet teremtett, melyben az emberi gyarlóságunkból adódó régi különbségek megszűnnek.18 Pál ebben az úrvacsora lényegét, a Krisztusban való egységet látja meggyalázva, ezért élesen bírálja és keményen inti az egység ellen vétőket (11:27-30).


                                                                                                                    

12.Brueggemann, W. Theology, 311.
13.Hooker, M.D. The Gospel According to St Mark (Black's New Testament Commentaries). London: A&C Black, 1991, 341.
14.Hooker, M.D. The Gospel, 343.
15.Nem kívánok azzal a kérdéssel foglalkozni, az utolsó vacsora a tulajdonképpeni páskavacsora volt-e. Erről ld. Marshall, H.I. Last Supper and Lord's Supper. Exeter: The Paternoster Press, 1980, 57-75.
16.Green, M. To Corinth with Love. London: Hodder and Stoughton, 1982, 48.
17.Ld. Witherington, B. III Conflict and Community in Corinth: A Socio-Rhetorical Commentary on 1 and 2 Corinthians. Grand Rapids: Wm.B. Eerdmans - Carlisle: Paternoster, 1995, 241-52.
18.Fee, G.D. The First Epistle to the Corinthians (NICNT). Grand Rapids: Wm.B. Eerdmans, 1987, 557.