Meséljen magáról: hol született, milyen családba?

Nem vagyok mai gyerek, 1942-ben születtem Budapesten, a háború alatt, akkor, amikor „a Donnál halni készült egy hadsereg”. Olyan picike voltam, hogy a szüleim attól féltek, nem élem meg a holnapot. A „Postás-telepen” nőttem fel, merthogy édesapám postás volt. A Hungária út és a Kerepesi út sarkánál állt a házunk, ahol most a Papp László Aréna van. A törökőri gyülekezetbe jártam gyerekként, ahol Pálúr János orgonaművész édesapja, Laci volt az ifjúsági vezetőnk. Gimnazista koromban még olyan terveim voltak, hogy lelkész leszek, aztán később minden megváltozott.

Első szépirodalmi, 33 egész egyharmad című művében 1956-os történetet írt meg annyira hitelesen, hogy akik olvasták, azt mondták, saját ifjúságukat vetette papírra. Abban az évben konfirmált: a hit és a történelem nagyon erősen összefonódott a sorsában. Mit jelentett a hit akkoriban az Ön számára?

Elsősorban közösségi élményt. Nagyon összetartó csapat járt Pálúr László ifjúsági csoportjába.

A 40-es, 50-es évek a legvadabb sztálinista, rákosista évek voltak, felért egy ellenállással, ha valaki templomba járt.

Olyan közegben nőttem fel, ahol természetes volt, hogy Istenhez fordulunk minden dolgunkban, azzal együtt is, hogy édesapám kiábrándult katolikus volt. Minket a bátyámmal reformátusnak kereszteltek és neveltek, mivel édesanyám családja református volt. Ebben az időben valóban tűzzel-vassal irtották a vallást. Megszüntették a szerzetesrendeket, minden módon üldözték a papságot. A mi egyházközségünk és imatermünk kezdetben egy pincehelyiségben, az Utász utcában volt, amelynek Szemenyei Sándor volt a lelkipásztora. Később a Százados úton létrejött, ma is élő törökőri egyházközségbe jártam, ahol egy valamikori fuvarosnak az udvarában épült a templom, egy istálló helyén.

A magyar nemzet számára 1956 kataklizma. Milyen emlékei vannak róla?

A szabadság megélése volt számomra a legelementárisabb. A felnőttek, köztük a tanáraink is végre kimondták, mit gondolnak a rendszerről. Nyíltan mondtak olyanokat, „hogy a rohadt Rákosi”. Mindenki azt várta, hogy kimennek az oroszok. Éreztem, ez valami egészen különleges dolog. Aztán láttam bejönni Gödöllő felől az orosz páncélautókat. Hallottam a sorozatlövéseket. Iszonyatos hangerővel lőttek, az óvóhelyen majd megsüketültem. Rettenetes volt, ahogy tankokkal, ágyúkkal lőtték a várost. A felnőttek beszédéből megértettem, hogy ennek az erős nyomásnak egyhamar nem lesz vége. Reménytelen küzdelmet folytattunk. Szegény Nagy Imre mondta, hogy „csapataink harcban állnak”, de micsoda minőségbeli különbség volt a magyar felkelők és a bevonuló oroszok hadereje között! Apám megjegyzését idéztem könyvemben: „Ezekkel a csettegő kis puskákkal semmire sem megyünk.” Háború volt ez, akárhogy tagadták, s csekélyke forradalmár erők álltak szemben a hatalmas orosz sereggel.

Történészként hogyan látja, milyen üzenete van 56-nak a ma embere számára?

Az, hogy ez a nemzet megcsinálta. Még ha elbukott is, kiállásával építette és gazdagította a magyar nemzetet. Jelzés volt a hatalomnak, hogy ez így nem mehet tovább. S megérezte az egyszerű ember, gyerekként én is, hogy nincs az a hatalom, amely sérthetetlen. Ha a Bibliát nézem, Isten másként számolja az éveket. Hiába tartották még életben 34 évig ezt a rendszert, 56-ban ledőlt az első torony. Ilyen értelemben vízválasztó volt. Az emberek, persze, különböző módon viszonyultak hozzá. Sajnos a világpolitikának, a nyugati szövetségeseknek nagyon-nagyon kellemetlen döntése volt az, hogy odadobott minket koncul az oroszoknak. Egyedül maradtunk.

Hogyan alakult az élete a forradalom leverése után?

Pálúr Lacit elküldték, ezt követően felbomlott az ifjúsági csoport, számomra a sport maradt. Több egyesületnek is tagja voltam, atletizáltam, ami eléggé lekötött.

Templomba azért járt?

Életem nagy mínusza, hogy egyre kevesebbet. Az iskolában előjött, hogy aki nem KISZ-tag, ne számítson semmi jóra. Kollektíve léptünk be a KISZ-be. Valóságosan is megfélemlítő volt a fenyegetés, az ember azt mondta, nem leszek a magam ellensége. Az ifjúsági csoport feloszlatásával megszűnt a templomnak az a vonzása, ami ott tartott, pedig gyerekfejjel a megtérés útján voltam. Az életemre visszatekintve azt mondom: végig Isten kezében voltam. Akkor is, amikor elszakadtam a templomtól, s akkor is, amikor visszatértem, akkor is, amikor a tanári pályára léptem, s akkor is, amikor írni kezdtem. Az Egri Tanárképző Főiskola magyar–történelem–orosz szakára jelentkeztem. Akkor már látható volt, hogy a Ratkó-gyerekek elárasztják az iskolákat, rengeteg tanárra lesz szükség. Amikor tanítani kezdtem, negyvenes létszámú osztályokban tanítottam, és egy-egy évfolyamon 3-4 osztály indult. A pályakezdők közül sokakat tanyára, falura irányítottak. Úgy látszik, akkor is Isten kezében voltam, mert orosz szakos tanárként a XVIII. kerületbe, Pestszentlőrincre kerültem. Arra voltam büszke, hogy én úgy tudok oroszt tanítani, hogy közben a gyerekekkel magyarul is szót tudok érteni. Ma is vissza-visszahívnak osztálytalálkozókra. Innen kerültem az ELTE gyakorlóiskolájába, majd három év múltán az ELTE Tanárképző Főiskola irodalom tanszékére.

Számos módszertani cikket írt, mi az a pedagógiai tudás, amit át akart adni a következő generációknak?

Az unokáim révén ma is van rálátásom a tananyagra, ahogy foglalkozom velük, ellenőrzöm a leckéiket vagy segítek nekik a felkészülésben. Egerben, ami szerintem a legjobb tanárképző intézmény volt, azt hallottam a pedagógia tanszék egyik öreg tanárától, hogy a gyerekeket igazán semmire nem lehet megtanítani, hanem csak rá lehet venni arra, hogy forduljanak oda az adott tárgyhoz. A gyerekek viszonyulásán múlik minden. Magyarán, a mi munkánk amellett, hogy bizonyos szakmai dolgokban tökéletesen jártasak vagyunk, és át is tudjuk adni a szakmai ismereteket, az, hogy elbeszélgessünk velük, lássuk meg az ő világukban azokat a dolgokat, amelyek nekik fontosak, s adjuk át nekik a tudást, mint értéket. A tanítás kommunikáció. Tehát, ha én irodalmat tanítok, az irodalomnak az életre vonatkozó dolgait, érzelmi dolgait, emberi dolgait, erkölcsi dolgait mutassam meg! Nem az a lényeg, hogy valaki fújja az évszámokat, meg a történeteket, esetleg az író életrajzát. Jó azokat is tudni, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy mit tanulnak Petőfi Sándortól, Móricz Zsigmondtól, Tóth Árpádtól a műveiken keresztül, amelyek építik a személyiségüket, világlátásukat, erkölcsi értékrendjüket, gondolkozásukat, egész emberségüket. Ami a gyerekek későbbi életére, kapcsolataira is hatással lesz, s egész személyiségüket gazdagítja. Írtam nyelvtankönyveket is, az egyiket egy nagyon neves tanárnővel, Jobbágy Károlynéval, amiben arra helyeztük a hangsúlyt, hogy a nyelvhasználat beszéd és beszédértés, írás és olvasás, erre neveljük a gyerekeket. Tehát nem pusztán nyelvtani szabályokat tanítok. Mindamellett persze szükséges, hogy tudják a gyerekek a szabályokat. Ám önmagában a nyelvtani szabályok tudása mit sem ér, ha nem tudnak beszélni, vagy nem értik, amit olvasnak.

Az oktatáskutatók pont arra figyelmeztetnek, baj van a szövegértéssel.

A mai digitalizált világban rettenetes mennyiségű képi és információs anyagot kell a gyerekeknek befogadni, ami azt kívánná, hogy tájékozódni tudjanak az információs dömpingben. Ha nem tesznek szert tájékozódóképességre, hanem megmaradnak a felszínen, akkor elcsábíthatók mindenféle rossz irányba. Az iskola feladata, hogy ne maradjanak a gyerekek erkölcsi rendezőelv nélkül, hanem gondolkodó, érző lényekként biztos erkölcsi renddel bírjanak. Az információkat pedig az tudja jól érteni, hasznosítani vagy épp szelektálni, aki jól olvas és ír, és aki érti, amit olvas. Sokat változott a pedagógia az elmúlt húsz évben is. Olyan irányzatok hódítanak, amelyek a korábbi, úgynevezett frontális módszert teljesen háttérbe szorítják. A tanár ne irányítsa, ne orientálja a diákjait, s főleg ne erőszakolja rájuk, hogy mi az adott műről a szakmai álláspontja, ízlése. Semmilyen módon ne befolyásolja őket. Gyakorlatilag a korábbi oktatási módszert kiüldözték a tantermekből, helyette bejött az interaktív oktatás, ám az az érzésem, hogy a gyerekek irányító, segítő szándék nélkül maradnak. Szamárságnak tartom, hogy ha odateszek a gyerek elé egy irodalmi művet, akkor az én értékítéletem ne befolyásolja őt, mert ennek a nagy szabadságnak végül áldozatul esik. Annak idején örültem, ha a tanárom elmondta, hogy mondjuk egy Ady-vers vagy egy Tóth Árpád-vers éppen miről beszél. Megtanított gondolkodni. Ez az a plusz, amit kaptam, és segített. S ma is segítene, ha a tanár megtanítana gondolkodni és értelmezni. Később már önállóan tudja a gyerek értékén kezelni, látni és értelmezni az adott művet és minden mást a világban.

Mostanában szakmai dolgokkal kevésbé foglalkozik, harmadik könyve vár megjelenésre. Tudható ugyanakkor Önről, hogy hat éve a Budapest-Fasori Református Gyülekezet aktív tagja. Hogyan talált vissza a hithez?

Isten hatalmas kezében vagyunk. Valóban, minden az Ő rendje szerint történik, megszabta életünk idejét és ezzel mindenkor jó tisztában lenni. Ahogy említettem, számomra az Istennel való kapcsolat elsősorban közösségi élmény volt gyermekkoromban. Megmaradtak bennem az énekek, az Igék, és később úgy szólaltak meg bennem, hogy úttörővezetőként a táborban azon vettem észre magam, szívesen énekelném azokat az esti énekeket, amelyeket Pálúr Lászlótól tanultam. Egyszer az egyik történelemórán a kereszténység kialakulásáról beszéltem, s a jézusi tanítást magyaráztam kicsit kiegészítve, ám egyáltalán nem hívő bizonyságtételként. Erre óra után odajön hozzám egy kislány, megcirógatta a köpenyemet, s azt mondta, „Én is járok templomba.” Iszonyú kicsi lettem napokig. Azt gondoltam, hogy „Gyuri, te viszont nem jársz templomba.” Ezen a kislányon keresztül kaptam figyelmeztetést. Amikor 1988-ban elkezdődött a rendszerváltás, legalábbis érezhető volt már az előszele, tudtam, nekem vissza kell térni. Kiderült, hogy abban a „Nagy Kézben” úgy voltam benne, hogy amikor érdeklődésből elvállaltam, hogy vallástörténetből és valláskritikából is szakképesítést szerzek, s ezeket a tárgyakat is tanítom, Isten felkészített arra, hogy a gyerekkorinál magasabb szinten ismerjem a Bibliát. 1990-ben, amikor lakóhelyemen, Pestszentlőrincen újra visszatértem a templomba, olyan voltam, mint a jöttment. A reformáció korában ismert volt az eklézsiamegkövetés. Ez azt jelentette, hogy aki vétkezett, az a templomkapuban lefeküdt és mindenki átgázolt, átlépett rajta. Az én esetemben is szimbolikusan erre került sor. Sokan megszóltak, bíráltak, hogy korábban nem jártam, hogy jövök most ide. Aztán később bibliaórát vezettem, majd éveken keresztül egy imaközösségi kört, s presbiterként szolgáltam. Megírtam a százéves gyülekezet történetét is. Most elkészült könyvemben ezt a hazatalálást mesélem el. Regényhősöm, aki véletlenül tanárember, egyszer meghallja saját falujában a harangszót, mert addig idegen helyekre járt. Megszólal a harang, és észreveszi, hogy most másképp zúg. Neki szól, őt hívja. Bemegy az istentiszteletre, leül a padba, hallgatja az Igét. A tékozló fiú történetét. Magára ismer. Én vagyok a tékozló fiú, visszatértem Atyám házába.

Cseke Hajnalka

Fotók: Széplaki József