Ez idáig megismerkedtünk azzal, hogy milyen jelen lenni a saját életünkben és jelen lenni az Isten terében; hogyan zajlik ez a szavak és a verbalitás szintjén. Majd ezt követően a testtudati és a mozgásformákon keresztül tekintettünk az önismeret és a kapcsolódásaink témakörére. Cikksorozatom során most a jelenlét további minőségénél, az online jelenlét kérdésénél fogunk időzni. Ehhez idéztem gondolatprovokáló cím gyanánt Szabó Lőrinc verséből: „jelenlét... noha képzelet csak?"

Modern vicc. Pittyeg, cseng és csörömpöl. Mi az?

Jóformán minden – vághatjuk rá talán enyhe keserűséggel. Legalábbis szinte szokatlan, ha egy-egy beszélgetésben nem bong fel egy üzenet értesítési hangja. A metrón, a buszon, a pénztársorban sorra rezzennek és jeleznek a készülékeink. Azt, hogy baj lehet, akkor vettem észre, amikor egy kávé fölött ülve a velem szemben ülő kétpercenként nézett rá a telefonjára. Valójában sem rám, sem a beszélgetésre, sem a telefonon folytatott beszélgetésre nem figyelt. Rossz érzés fogott el.

Egy rendszeres, ám azt újragondoló Facebook-felhasználó írása következik.

Mit jelent online lenni?

Online lenni először is jelenlét. Egy vagy több e-mail-fiókkal és a közösségi oldalakon kialakított adatlapjaink segítségével nevet szereztünk magunknak ebben a különösen forradalmi és modern élettérben. Mára az internetes jelenlét nemcsak a munkahelyi feladatok elvégzésére, üzletre és ügyvitelre, vagy funkcionális kapcsolatteremtésre alkalmas. Egyre bővülő terét nyújtja a szórakozásnak és a szabadidő eltöltésének, és egyre inkább az önértékelés és önérvényesítés terévé vált. Online lenni kapcsolatok. Online lenni figyelem. Online lenni idő és tér. Online lenni: én.
 

Miért ne?

Ezt a kérdés kétféleképpen szeretném hangsúlyozni. Az egyik egy laza: „miért ne?" Elképesztő távlatok nyíltak a kommunikációban. A kedves Olvasó jelenleg is egy online sajtótermék sorait böngészi. Mivel a felnövekvő, de az idősödő nemzedék is egyre több időt tölt az online térben, jogosan érvelünk, hogy például missziós célzattal egyházunknak is jelen kell lennie.

Most a másik hangsúly következik: „miért NE?"

Miért NE?

Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a tapasztalattal, hogy az internetes kommunikáció világában az egyik legalapvetőbb érzés az, hogy soha nincs vége. „Csak egy e-mail, csak még egy üzenet, csak még rákattintok..." A „csak" kezdetű mondatok pedig telve vannak mentegetőzéssel, talán egyfajta fura szégyennel. Mintha valaki más ütné a dobot, melyre lépnem kell. És ami attól a szabadságomtól elválaszt, hogy dönteni tudjak, mennyi időt töltök az online térben, gyanús, hogy inkább rabságban tart. A kommunikáció sebessége nem pusztán megnőtt, de túlnőtte magát: gyakorlatilag hajszává vált. Arra tanít minket, hogy mindenre rezonáljunk, mozduljunk meg. Stimulál és mozgat. Azonban gyakorta, talán egyre növekvő mértékben feleslegesen és károsan.

Már reggel elkezdődik. Magyarország lakosságának kb. 85%-a az ágya mellett tartja a telefonját, hiszen a készülék csilingelésére ébred. A felkelés és a napindítás rítusai között domináns részt nyert az, hogy rögtön a telefonunkat ellenőrizzük: mi történt az alvással töltött órák alatt? A bioritmus és a természeti világ ciklusának torzult értelmezése miatt nem egyenlően tartjuk tiszteletben a pihenés, a folyamatos ingerlés nélküli, és a csend iránti alapvető jogunkat. Annál is inkább, hiszen ez nem egyszerűen jog, hanem az egészségünk alapja, így működünk: a testi és lelki egészségünk optimuma igényli a mértéket. Nem tartjuk ezt tiszteletben másoknál sem, és nem becsüljük magunkat annyira, hogy a magunk életében ezt akár számon kérjük vagy megadjuk.

Az emberi természet szereti rendben látni a dolgokat, ok és okozat, A és B viszonyát tisztázni. Az online közösségi térben azonban ezt nehezen tapasztaljuk meg. Nincs meg az „elvégezettség", „a rendben letudva" felszabadító élménye. Nem érezzük, hogy hol kezdődik és hol végződik egy feladat, egy folyamat, egy beszélgetés. Nem tudunk felkészülni az indulásra, és nem tudunk megnyugodni a lezárás után. Ezért folytonos készültségben maradunk, emellett folytonos lebegésben. Ez az élet alapvető ciklikusságának és ritmikájának – hogy valami elkezdődik és valami befejeződik – mond kiáltóan ellent. Gyakorlatilag egy életidegen struktúrát teremtettünk egy hasznos és modern innovációból.
Az online jelenlét azt a pillanatnyi illúziót – majd ezt jól begyakorolva, betanulva azt az ártalmas gondolati sémát erősíti –, hogy nélkülünk nem halad a világ. Irányításunk, mind görcsösebbé váló felügyeletünk nélkül nem zajlik az élet. Hamis értékességi mércéhez igazítjuk az életünket. Akik hajlamosak főként a teljesítményeik alapján értékelni önmagukat, vagy biztonságukat elsősorban a folyamatos éberség és kontroll hamis biztonságába vetik – nehéz szenvedést vesznek magukra, feleslegesen.

Egyre többeket hallok panaszkodni arról, hogy régen ha valaki szeretett volna találkozni egy barátjával vagy meg akarta látogatni a családját, akkor fogta magát, és elment hozzá. Magam is észleltem, hogy habár a kommunikáció és az érintkezés teljes arzenálját birtoklom, mégis sokkal nehezebb megegyezni egy találkozóban azokkal, akik számomra fontosak. Címszavakban elfecsegünk róla a messengeren, és nem marad mit megbeszélni? Vagy ilyen könnyű lemondani? „Bocs, mégsem jó. Holnap? XD". „Az egész világ egy linkgyűjtemény" – írja Varró Dani egy zseniális versben. A legjobb barátnőm egy kis ikon. A másik meg egy chatablak. Becsukom, leteszem, kinyomom. Az azonnaliság korában a halogatást is sikerül mesterien űzni. Az az érzésem, hogy alapvetően hatással van a döntési képességünkre, annyiban, hogy máshogy érezzük a felelősséget: jobban mondva, a felelősségünk kisebbnek tűnik, mint ami valójában.

E sorok írója büszkén tartja számon a helyesírási versenyeken való kimagasló szereplését, és viszonylag gyakran olvas lektorált, nyelvhelyességi szempontból ellenőrzött szövegeket. Mégis azt észleltem, hogy a rövidítések használatával, az okostelefonok belső szótáraiban tárolt szavakra való hagyatkozással – és az azonnali, gyors pötyögés miatt – igencsak romlott a helyesírási készségem. A nekem üzenők is sokat és gyakran vétenek. Nincsenek ékezetek, elmaradnak a vesszők, értelmetlenek a szavak. Azt vettem észre, hogy bizonytalankodom a szavak leírásakor, hiszen annyiszor láttam az elgépeltet, a kispóroltat, hogy gondolkodnom kell, melyik a helyes írásforma.

Mi történik, ha mi nem vagyunk ott?

Vitathatatlanul sok praktikus előnye van annak, hogy így be vagyunk hálózva. Elérjük ismerőseinket, barátainkat, talán családtagjainkat, akik a messzi szomszédságtól kezdve a világ túlsó felén laknak. Igény esetén vagy baj adódtával azonnal értesülhetünk és értesíthetünk. Az ember kapcsolatteremtő és a kapcsolattartó igénye ösztönös és elemi. A világ gyakorlatilag a kapcsolatok révén működik, egészen az atomoktól, a sejtektől, a gazdasági szférán át az emberi közösségekig. Kicsiben és nagyban. Anyag-, energia- és információcsere, erre a kaptafára van huzalozva az élet; tudja ezt a fizikus, és tudja a nyelvész is. Ennek az egyik tere és eszköze az internet, és minden kapcsolódási lehetőség, amelyet az nyújt.

Ugyanakkor csak eszköz. Az egyik útja annak, hogy elérjünk vele az emberekhez, illetve hogy megéljük az életünket. Ha nem vagyunk ott, attól még az életünk folyója egyéb medreiben is zavartalanul áramlik. Ha nyugtalanságot, bizonytalanságot és szorongást érzünk, akkor ez annak a jele lehet, hogy a többi élettér és lehetőség hátrányára az online jelenlét kizárólagossá kezd válni. Mi történik, ha nem vagyunk elérhetők, ha nem reagálunk azonnal, vagy nem kapunk választ azonnal? Az online jelenlét mögött jókora bizonytalanság, félelem, és talán hiúság is húzódik: mi lesz, ha én nem vagyok ott?
Önmagunk jelentőségét és értékességét kár erre alapoznunk. Pótolhatatlanságunk hite ebben a formában bizonytalan talajon nyugszik. Azt hiszem, Jézus ma a homokra való építkezést az internetre is kiterjesztené.

Mitől trükkös?

Egy jó barátom mesélte, hogy egyszer végigfotózott egy tűzijátékot. Egész végig azzal szórakozott, hogy miképpen tudná a legjobban lefotózni, majd ezt hogyan tudná megosztani az interneten, a megfelelő kísérőszöveggel együtt. Nevetve mesélte, hogy a képeket egyszer sem nézte meg azóta, és végtére magát a tűzijátékot sem látta. Azon pillanatok egyike, amikor észre sem vesszük, hogy merre vagyunk. Fizikailag a jelenben tartózkodunk – a lelkünk, az idegrendszerünk és az elménk azonban online.

Az internetfüggőség zavarokat is okozhat. Habár konkrét, függőséget okozó anyagokat nem fogyasztunk, patológiásan nagyon hasonló tünetekkel és hatásokkal jár, mint a szerencsejáték. Sok felhasználó érzelmileg kezd kötődni az online folytatott tevékenységekhez, baráti körökhöz, ismerősökhöz. Az érzelmi kötődéssel, az eszmecserével és az ismerősökkel való érintkezéssel önmagában nincsen probléma. A gond azzal van, ahogyan keressük azokat. Ugyanis a virtuális felület válik dominánssá a valós emberekkel és világgal való érintkezésben, miközben az igazi, hús-vér, életszagú szituációk és találkozások helyettesítőjévé válik. A felhasználó épp ezeket keresi, csak máshogy nem volt képes őket elérni.

Amíg az az érzésünk támad, hogy magányunk vagy unalmunk egy pillanatra elillan, valójában az alapproblémákat nem orvosolja. Sőt, mivel elkerülhetetlen – főleg a kamaszkorúak körében – az összehasonlítgatás, így mások impozánsnak, izgalmasnak, emberi kapcsolatokkal és folyamatos derűvel illusztrált élete a felhasználóban további szorongást, lehangoltságot erősít. A telefon jelenléte alapvetően okoz egyfajta izgatottsági szintet, melyet a gyakori használat túlhajszoltsággá fokoz. A folyamatosan áramló e-mailek és értesítések az agyunkat és az elmélyülési képességünket is károsítja: mivel arra szoktat bennünket, hogy egyik feladatról és dologról a másikra gyorsan, hamar kell váltani. A hangjelzések és a rezgések pedig még a legjobban koncentrált figyelmet is meg tudják törni, amikor egy feladatvégzés vagy alkotási folyamat közben megszólalnak.

Richard Rohr ferences szerzetes kiváló gondolatokat szokott megfogalmazni a saját személyiségébe záródott emberről. Személyesen úgy tapasztaltam és a témába vágó tanulmányok is azt erősítik, hogy – különösen a közösségi oldalak – egészségtelen és torz egocentrizmusra hajlamosítanak bennünket. Az önmagunkról készült selfie-k, a gondolataink és életeseményeink folyamatos megosztása olyan irányt is vehet, hogy a saját világunkba záródunk, és eközben eltávolodunk a valós idejű kapcsolatoktól, életünk valós idejétől és valós személyiségünktől is.

Jelzések, amelyeknél érdemes megállni

A jó hír az, hogy a szakemberek java része rossz szokásként tudja be a túlzott online jelenlétünket. Ez azért jó hír, mert idáig a szokás bevésésének időt és energiát igénylő útja vezetett. Másrészt, ezt az utat felismerve eldönthetjük, hogy mi másképp szeretnénk élni, és a rossz szokások felhagyásával (unlearning), illetve a jó szokások megtanulásával ezen változtatni lehet. Mivel az emberi idegrendszer bámulatosan rugalmas, a szándék megszületését követően érezhető lesz a fordulat.

Mire érdemes figyelnünk tehát?

• Ha gyakorta időzünk gondolatban az előzetes internetes aktivitásunk körül (mit posztoltunk ki, válaszoltunk-e minden üzenetre, illetve hány lájkot kapott a képünk), vagy éppen azon kapjuk magunkat, hogy a következő ilyenen törjük a fejünket. Ilyenkor megint nem a jelen pillanat szélességében és hosszúságában vagyunk, hanem máshol.
• Fontos jelzés az is, ha észrevesszük, milyen sok időt töltünk el a gép előtt, és az is, ha ez növekvő tendenciát mutat. Vagy ha mindig többet vagyunk ott, mint azt eredetileg elterveztük és szerettük volna. Illetve, ha majdhogynem kényszert érzünk arra, hogy megnézzük az üzeneteinket, a levelezésünket, a folyton frissülő hírfolyamot.
• Előfordulhat, hogy a döntést követően egyfajta lehangoltság, ingerlékenység, esetleg szorongás, már-már depressziószerű hangulat tör valakire. Nagyon jó ilyenkor megállni és észlelni, hiszen ezen csak ennek tudatosításával lehet változtatni.

Önismeret

Az online önépítkezés néhány lélektani vetületére szeretnék kitérni. Ugyanis az, hogy online vagyok, elérhető vagyok, és az adatlapomon mi látszik, azt én hozom létre. Reprezentáció, mint bármely más, amellyel fel szeretnék építeni valakit, akinek látszani szeretnék. A legnagyobb vigasztalás volt számomra, amikor megsejthettem pillanatokra, hogy Isten ismer engem a legjobban. Az egyetlen igazság rám nézve az, amit Isten tud és mond rólam. Mindannyiunkban vannak részek, amelyeket jobb szeretnénk elrejteni. Elmaszkolni, elfedni, mintha nem léteznének; kirekesztjük a figyelmünk teréből, elzárványozzuk oda, ahol nem látszanak. Richard Rohr szerint a legmeghatározóbb a modern, nyugati ember számára a kudarc elfedése. Jézus misztériuma többek között ezért olyan aktuális és egyszersmind döbbenetes, hiszen Jézus éppen a kudarcot és a szenvedést vállalja fel. Sikeralapú kultúránk mércéje szerint a bukás szégyenletes és értéktelen. Sőt, a gyengeség és az egyszerűség bármely formája is. Eltagadjuk az emberi sebezhetőséget és esendőséget. Jézus mindig azt tanította, hogy nem a gyengeség a valódi bűn, hanem éppen a túlzott egocentrizmus, amelyet mindig leleplezett. Az ego lényegénél fogva központi jelentőségű, önálló, fontos és felsőbbrendű akar lenni.

Ma az ego megjelenésének és működésének egyik tere a közösségi média. Ott, ahol ebben a torzult formában megérezhetjük saját fontosságunkat, megélhetjük központi jelentőségünket, hiszen az adatlapunk rólunk szól. Bemutathatjuk, hogy miként élünk, milyen helyeken jártunk és kikkel vagyunk körülvéve. Összehasonlíthatjuk életünket a többiekével, mellyel akár felsőbbrendűségünk is jóllakhat. Magyarországon számtalan ember küzd csökkentértékűségi tudattal, amelyet ez az összehasonlítgatás („Ő milyen szép!", „Ő már megházasodott!", „Ő persze elutazhatott a nyáron!") csak fokoz. Erre reagálnak sokan egy furcsa licitálással, hogy hangsúlyozzák, az ő életük is legalább olyan izgalmas és érdekfeszítő. Könnyen kialakul ez a hamis értékességi és önigazolási játék. Hiszen, furcsamód, van valóságalapja. Ugyanis, ha az ellenkezőjét gyakoroljuk: keressük, éber figyelemmel kutatjuk, hogy milyen áldások és értékességek vannak az életünkben, akkor rengeteget fogunk találni. Tapasztalatom szerint a végén mindig hálát adhatunk az életünkben oly nyilvánvalóan működő Isten áldásaiért. Ha Istenbe gyökerezünk és arról, hogy kik vagyunk, őt kérdezzük meg, teljesen más alapra helyeződik az életünk. Rájövünk arra, micsoda munkát és erőt fektetünk abba, hogy ezeket a játszmákat éltessük! Arra is rádöbbenünk, hogy mennyire felesleges mások figyelmét és elismerését kiküzdeni, hogyha az Élet Ura mondott ránk – már előbb – igent.

Utak kifelé

A legfontosabb első lépés, amelyet megtehetünk, az a helyzet észlelése. Ahogyan azt a szép szavak sátrában vagy a táncparketten mozgás közben megtehettük: az egyik legértékesebbet, a figyelmünket szenteljük ennek a kérdésnek. Álljunk meg, lassítsunk le; és hagyjuk meg magunknak, hogy észrevehessük, ha valami meg akar mutatkozni. Kiderülhet számunkra, hogy mi magunk, személyesen, mennyi időt töltünk online. Mire használjuk az adatlapunkat, a közösségi oldalakat? Feltehetjük a kérdéseket: mi jót hoz számomra az internet, az online jelenlét? Mire használom? Mennyi időt töltök ezzel? És végső soron, tényleg jó-e nekem?
Tanulmányok szerint az egyik legaggasztóbb kérdés számunkra az, hogy „mi történik, ha én nem vagyok ott?" A válasz erre kiábrándítóan egyszerű: semmi. Nyáron a táborok, az elvonulások és a nyaralások alkalmával kiváló lehetőség adódik a tapasztalati úton való meggyőződésre. Kísérletképpen, ha elfeledkezünk róluk, és elhanyagoljuk kedvelt internetes tevékenységeinket, nézzük meg, mi történik. Milyen visszajelzéseket adnak mások? Kik azok, akik tiszteletben tudják tartani az elhúzódó válaszidőt, és kik azok, akik türelmetlenek vagy követelődzők abban, hogy elérjenek? Ráébredhetünk, hogy mi milyen képet alakítottunk ki magunkról: vajon folyton elérhető vagyok-e? Ez az elérhetőség mennyire azonos az én személyes megbízhatóságommal és felelősségvállalásommal? Jár-e nekem is szünet, megpihenhetek-e? És hogy te, aki az ismerősöm, barátom, kollégám stb. vagy, ezt tiszteletben tartod-e?

Alakítsunk ki más szokásokat! A telefon megfogása ún. farmakológiai függőség, tehát az idegrendszeri hálózat hozzászokott egy tevékenység elvégzéséhez, az abból adódó vélt előnyök megszerzéséhez. Naponta átlagosan 85-ször nézünk a telefonunkra, felerészben azért, hogy megtudjuk, vajon történt-e valami. Van jogunk rendet tenni és ugyanennyire jogunk van kitakarítani a feleslegest és a szükségtelent is.

Egy kedves ismerősöm számolt be derűsen arról, hogy mennyivel másképp indulnak a napjai attól az egyszerű gesztustól, hogy nem a telefonjára ébred. Egy ébresztőóra egyszerűsége, kijózanító monofunkcionalitása egészen jó felütése lehet a napunknak. (Több tanulmány szól arról, hogy a legjobb esetben mindig ugyanakkor érdemes felkelni, így a szervezetünk megtanulja az ébredés idejét. Az idegrendszernek egészségesebb a saját, megbízható idejében, ún. kakasszó nélkül ébrednie.) Elcsúszott életmód az, amelyben a nap az internettel kezdődik és zárul. Mi szűkítjük be az életterünket és kalickázzuk be magunkat.

Türelemmel és megértéssel szoktassuk le a környezetünket arról, hogy mindig elérhetőek vagyunk! Vagyis türelemmel és megértéssel szoktassuk rá a környezetünket és önmagunkat arra, hogy szükségünk van a pihenésre, a kikapcsolódásra, a csendre. Ugyanígy, a leveleinkre vagy üzeneteinkre érkezett válaszokat ellenőrizhetjük kevesebb alkalommal. Ha a másik fél „halogatná" a választ, érdemes nem a sértődést választani. Fontos annak a megértése, hogy bár a reakcióidők természetesen csökkentek, az elvárások – a mi kárunkra – toronymagasra ugrottak.

Ha családunk van, különös figyelemmel kell lennünk a gyermekekre. Mivel nagy súllyal esik a latba a mintakövető tanulás, fontos, hogy a gyermeknek ne a folyton online jelen levő szülői kép legyen a szeme előtt. Másrészt, nem fontos a gyermeknek már ideje korán érteni a különféle technikai eszközök működéséhez. Minél később lát képernyőt, annál jobb. Mi, felnőttek is kapkodjuk a fejünket a tóduló info-dömping miatt. A gyerekeknek annyi hátránya van hozzánk képest, hogy fejletlen a megkülönböztető-képességük, és nem is tudják kiválogatni a hozzájuk érkező tartalmakat. Másrészt, akkora stresszt jelent számukra mindez, amekkorával az idegrendszerük nem tud megbirkózni.

Nyilvánvalóan vannak foglalkozások, amelyekre hatványozottan igaz, hogy elérhetőnek kell lenni. Üzletvezetők, menedzserek, orvosok – de tanárokat is hallottam arról panaszkodni, hogy nem tudnak kiszakadni ebből a ritmusból. Etikai kérdéssé is válhat, hogy mennyire engedhető meg, hogy ne legyen valaki elérhető.

Előttünk áll a választás: kell-e ennyi embert figyelemmel követnünk, hogy mit evett, hol kirándult, és hogyan érzi magát. Kell-e ennyi zenekart, vállalkozást, éttermet és szerzőt naponta olvasnunk, tudnunk, hogy éppen mit posztoltak ki?

Termő lehet számot vetnünk azzal, hogy vajon az okos készülékeinket, az internetet és a közösségi felületeket mennyiben használjuk csak a munkahelyi vagy a feltétlenül szükséges (számlák rendezése, fontos levelek) tevékenységek elvégzésére? Érdemes észrevenni az online jelenlét gyakoriságát és idejét: mikor van erre időnk? Milyen egyéb hasznos dolgot tehetnénk helyette? Vegyük észre, miért van szükségünk arra, hogy az internetet használjuk; hogy a levelezésünket és a chat-ablakokat figyeljük!

A Facebook – hiába van benne a „face", az arc szó – nem helyettesíti a szemtől szembeni jelenlétet és közösséget. Emiatt is lehetnének fenntartásaink. Gyakori, hogy felhasználók másokat figyelnek, „csekkolnak" a közösségi oldalak adatlapjain. Ez megint nem az asszertív, azaz az egyenes és egyenrangú kommunikációt segíti elő. Van valami baljós furcsaság abban, hogy mások adatlapjain böngészünk, kutakodunk, főként, mielőtt érdeklődésünk tárgyáról előbb személyesen megkérdeznénk az illetőt.

A kék közösségi oldal további furcsasága a „tetszik" gomb. Egyesek komoly hajszolásba képesek azért menni, hogy a hüvelykujjal felfelé tartott ikon mellett a számok egyre magasabbak legyenek. A kérdés az, hogy mit jelent, hogy valami tetszik? A társadalomkutatások szerint jóformán semmit. A felhasználók növekvő része udvariasságból „lök" egy lájkot, mivel az itt kialakult közösségi relációk miatt a lájk elmaradása érdektelenséget, figyelmetlenséget, passzivitást tükröz a másik számára. Továbbá lájkolunk azért, mert hozzászoktunk, mert így nyugtázzuk, hogy valamit láttunk. Kissé nevetséges, ahogy megannyi felnőtt, miután elolvasott valamit, megnyom egy gombot, hogy „láttam". A nevetségesnél azonban szomorúbbak azok a céltalan veszekedések és feleslegesen generálódott konfliktusok, amelyek például párok, barátok esetében kialakulnak egy-egy lájk elmaradása vagy megtétele miatt. A jövő korunkat tanulmányozó történészeinek izgalmas feladat lesz ennek hatásait leírni. Ugyanígy a posztok megosztása is adhat ideiglenes törődésélményt, ám a valóságban nem sokat jelent.
Számtalan lehetőség van, hogy a 21. század magányos embere közösséget, emberi kapcsolatokat találjon és éljen meg. Olyannyira erre vagyunk teremtve, hogy a testünk is megérzi a valós kapcsolódási élményeket: a kommunikáció kiemelten fontos része a másik ember arcának minden rezdülése, a hanghordozás, a gesztusok, a szemkontaktus. Az érzelmi jóllétünk szempontjából az idegrendszerünk igényli az élő kontaktust, ezeket az élményeket, amelyeket egy írott szöveg, egy bepötyögött üzenet nem tud közvetíteni. A hangulatvasút változásait éppen a pihenés, a relaxáció vagy a mozgás révén tudnánk megtanulni kezelni. Mindannyiunknak vannak megküzdeni- és fejlődnivalói. Ezekhez különféle stratégiákat társítottunk és találtunk, és ahogy jelenleg vagyunk, nem biztos, hogy a legelőrevivőbb a számunkra. Ez nem a mi kudarcunk végső soron, hanem annak a módszernek és stratégiának a kudarca, amelyet választottunk. A túlzott internethasználat és hajszolt információáram helyett keressük meg a valóban életet termő lehetőségeket. Vannak! E cikk kapcsán is kiemelem: gyógyító élettereket és tevékenységeket kell keresnünk. Legyenek terveink arra vonatkozóan, hogy miként töltjük az időnket, hova látogatunk el, vagy kikkel fogunk találkozni. Mi lehet még az előnye az online jelenlét behatárolásának, és a valódi jelenlét megadásának? Az idő, amit megkapunk, mert az a sajátunk lehet. A párkapcsolatunké lehet. A családunké lehet, vagy azé a közösségéé, amelynek adni szeretnénk.

Készíthetünk időrendet, hogy mikor és mennyi időt szánunk, szándékosan inkább úgy fogalmazva: szentelünk az internetes jelenlétünknek. Feltételekhez köthetjük, hogy mikor és mennyit vagyunk hajlandók az okostelefonunkat használni (pl. csak egy bizonyos feladat elvégzése után). Üdvös hatásai vannak, ha néhanapján kikapcsoljuk a telefonunkat, egy-egy találkozó idejére vagy vezetés közben, vacsoraidőben vagy amikor a szeretteinkkel vagyunk. A telefon nélküli időt tanulhatjuk, ha ezeket az alkalmakat elkezdjük beiktatni. Éjszakára lehetőleg hagyjuk egy egészen más szobában a készülékeinket, mely szokás szintjén is, de élettani szempontból is segít bennünket, hiszen a kijelzők kéktartományú fénye a pihenés előtt álló szervezetet megzavarja.

Végül pedig legyünk türelmesek önmagunkhoz – ebben is. Szépen lassan ki tudunk alakítani egy egészségesebb, előrevezetőbb használatot.

A kulcsszó talán itt is a valóság. Ami elszakít a valóságtól és annak józan megélésétől, kérdés, hogy mennyire van a javamra. A közösségre, a kapcsolatokra és az érintésekre való igényeink mind valósak. Ugyanígy valós önmagunk, saját életünk megélésének a vágya. Fontos azonban vállalni a tudatosságot annak eldöntésekor, vajon az internetkorszak felületei és eszközei mennyire segítenek nekünk mindebben.