Krisztusinak látni az embert

„Óhatatlanul előfordul, ha az emberek körben állnak, hogy valakivel szemben állok. De ha Krisztus áll középen, Krisztuson keresztül látom a másik embert is. Krisztusinak látom a másik embert is, a maga gyarlóságai közepette is. Krisztusinak látni az embert, krisztusinak látni a közösséget a maga gyengeségeivel is, szent hivatásomnak tartom."

A Pécs-Belvárosi Református Egyházközség templomában Bogárdi Szabó István püspök beiktatta hivatalába Győrfi Bálint zengővárkonyi lelkészt, akit a Baranyai Református Egyházmegye esperesévé választottak a korábbi esperes nyugdíjba vonulását követően.

A beiktatott esperes székfoglaló beszédében János evangéliuma 20. fejezetének 19-23. verseit idézte:
Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek!
És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jézus erre ismét ezt mondta nekik: Békesség nektek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. Ezt mondva rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket!
Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak."

„A felolvasott ige kapcsán két képet szeretnék előhozni. Az egyik kép így nevezhető: békesség, mégpedig békesség Krisztusban. A békesség akkor igaz, akkor teljes, akkor vezet üdvösségre, akkor reménységteljes, akkor megtartó, ha az Istentől való. Mert az Istentől való békesség, az felülhalad mindent, amit el tudunk képzelni.
Békesség. A békességet lehet-e munkálni csupán emberi erővel? Lehet-e a békességet csupán úgy munkálni, hogy használom az erőt, használom a meggyőző képességet, tömeghatással vagy bármilyen más emberi eszközzel?
A békesség a világ kezdete óta Isten kezében van, Ő az, aki igazán békességet tud teremteni. Látszólag hegyek emelkednek, mozdulnak a vizek, sok új és különös dolog történik, mégis, ahol Isten van, ahol Ő munkálkodik, az Ő Lelke munkálkodik, békesség van. Az Igéből azt hallottuk, hogy milyen nagy szükség van a békességre, mert sok-sok félelem és sok-sok rettegés megjelenik.

Sokféle ajtót bezárunk, sokféle ajtót magunkra húzunk. Magunkra húzzuk a házunk ajtaját, magunkra húzzuk a templom ajtaját, magunkra húzzuk a lélek és a szív ajtaját, magunkra húzzuk a tudat ajtaját, de igazán békesség nincs, mert önmagunkban vagyunk elrekesztve másoktól, elrekesztve olykor az Úristentől is.  Az élő Istennek van arra hatalma, hogy a békességet munkálja, letörje azokat a bilincseket, azokat a závárokat, azokat a láncokat összetörje, amelyek ajtókat bezárnak, amely ajtók egymástól is elválasztanak. A tanítványi közösség akkor igaz és akkor igazi közösség, hogyha az egységet az Úr Jézus Krisztus munkálja. Ez már a második kép. Szükséges a közösség, mert egyedül erőfeszítéseket tenni hiábavaló. Szükség van a közösségre, de ez a közösség úgy lesz teljes, ha Krisztus áll középen. 

Óhatatlanul előfordul ha az emberek körben állnak, hogy valakivel szemben állok. De ha Krisztus áll középen, Krisztuson keresztül látom a másik embert is. Krisztusinak látom a másik embert is, a maga gyarlóságai közepette is. Krisztusinak látni az embert, krisztusinak látni a közösséget, a maga gyengeségeivel is, szent hivatásomnak tartom.
Ha a két képet egymásra illesztjük: békesség Krisztusban, és együtt közösségben, akkor  igazi képet látunk magunk előtt. Azt a képet látjuk, és azt a képet szeretném magam is képviselni és megerősíteni az egyházmegyében, hogy a békesség közösségben csak úgy valósítható meg igazán, hogy középre állítjuk az Úr Jézus Krisztust, és Őáltala, az Ő Lelke közösségében vagyunk együtt.
Együtt, Krisztussal együtt. De nem úgy, hogy közben a Krisztus evangéliuma valaki által kisajátítható lenne. Mert Krisztus evangéliuma, Krisztus személye kisajátíthatatlan. Mindnyájan Krisztushoz tartozunk az Ő anyaszentegyházában, ezért szolgálunk, ezért dolgozunk az Ő elhívásának engedelmeskedve."

Bogárdi Szabó István püspök a János evangéliuma 21,18-23. alapján hirdette az Igét:
Bizony, bizony, mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.
Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti meg majd Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: Kövess engem!
Péter ekkor megfordult, és látta, hogy követi az a tanítvány, akit Jézus szeretett, aki a vacsorán ráhajolt a keblére, és megkérdezte: Uram, ki az, aki elárul téged?
Őt látta tehát Péter, és megkérdezte Jézustól: Uram, hát vele mi lesz?
Jézus pedig így szólt hozzá: Ha azt akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád? Te kövess engem! 
 Elterjedt tehát a testvérek között az a mondás, hogy ez a tanítvány nem hal meg. Pedig Jézus nem azt mondta neki, hogy nem hal meg, hanem ezt: Ha akarom, hogy megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?"

„Ebben a nagyon rövid leírásban ott áll előttünk az, amit a keresztyének maguk között mindig megélnek,  bölcsen vagy nem bölcsen, szelíd szeretettel vagy mérgesen, ez pedig egyetlen szóban így foglalható össze: a rang-vita. És ne mondjuk azt, hogy ez csak minket, itt a XXI. században ragad el, így volt ez a tanítványok körében is.
Idézzük az evangéliumokat, amikor Jézus jelenti a tanítványoknak, hogy az Embernek Fia felmegy Jeruzsálembe, elárulják, a főpapok és vének kezére adatik, elítélik, megfeszíttetik, meghal, eltemettetik és harmadnap feltámad, és a tanítványok nem akarnak ebből semmit sem hallani. Amint mennek Jeruzsálem felé, vetekedés támad közöttük,  hogy ki a nagyobb – és nem egyszer történik ez meg. Újra meg újra.
Egy másik alkalommal a Zebedeus-fiak, emberből voltak ők is, és tudták azt, hogy Jézus szíve és lelke könnyebben hajlik a női kérésekre, odaküldték édesanyjukat ezzel a kéréssel: Uram, add meg nekünk, ha eljössz a te országodba, a jobb- és balkéz felől ülést. Feljegyzi Lukács evangélista: és felháborodott a tíz. Egyszer halljuk ezt az evangéliumban. Nem a 12, hanem a tíz. Máris itt vagyunk a politikában. Kis frakció, nagy frakció, sértődés, duzzogás, veszekedés, civakodás.
És itt áll előttünk Péter, neki talán nem voltak ilyen problémái, mert mindig ő volt az első.
Ő az, ki amikor vihar van a tengeren és közeledik Jézus, éjszaka, kikiált: Uram, parancsold, hogy a vízen hozzád menjek. Ő az, akik Cézárea Filippi országútján először kimondja: te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. És neki mondja Jézus: ezen a kősziklán építem fel anyaszentegyházamat. Ő az, akinek János evangélista utat ad, amikor kifutnak az üres sírhoz, hogy ő lépjen be először. Péter az első. Hát ha valakinek, akkor neki kellett az Úr Jézus Krisztussal ebben a tisztázó beszélgetésben megújulnia, könnyet hullatni sírva, megszomorodva, és hallani az elkötelező parancsot: legeltesd az én juhaimat, őrid a nyájamat, legeltesd az én bárányaimat! Kinek másnak, ha nem Péternek? És akkor megkapja újra a felhatalmazást,  értitek, ez több, mint megbocsátás.
Mert Krisztus mindig így bocsát meg, felhatalmaz. Nem azt mondja: nem történt semmi. Dehogynem történt!  Ott van Péter tagadása, és jön a felhatalmazás. És ezután jönnek ezek a megrendítő szavak, ezt mondja Jézus Péternek: bizony mondom neked, amikor ifjú voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál, mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet, más övez fel téged, és oda mész, ahova nem akarod. Egészen pontosan ezt úgy kellene lefordítani, szabatosan: mikor ifjú voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál, megöregszel, más övez fel téged, és nem oda visz, ahova te akarsz menni.
Amikor Krisztusé leszünk, egyszerre megöregszünk, és nem oda visznek, ahova akarod, hanem ahova kell. Oda, ahova szükséges. Oda, ahova viszik azok, akiknek a kezére rá van bízva. Értsük Jézus hasonlatát. De kívánnám, hogy értsük a titkát. Péter, az én kezembe adtad az életed, amikor azt mondtad, hogy szeretlek, Uram. A kezembe adtad az életed, amikor elfogadtad a szolgálatra való megbízatást. És nem oda mégy, ahova te akarsz. Nem oda visznek, ahova te akarsz. Micsoda erős ige: nem oda visznek. Aki szolgálatban áll, vitetik. Aki szolgálatban áll, annak a feladatok határozzák meg a reggelét, a nappalát, az éjszakáját, a gondolatát, a szívét, a lelkét, az egész egzisztenciáját.
A Krisztus-követésben kapunk feladatot, kapunk tisztet, kapunk rangot, ha kell, kapunk intéznivalót, mutatja meg nekünk Krisztus a helyünket, mert már nem mi magunkat övezzük fel, Ő övez fel bennünket Szentlelke erejével, és oda visz minket, ahova Ő akarja, és nem oda, ahova mi. A mi Urunk Jézus Krisztusunk e földi szolgálata is így kezdődik, Lukács így mondja: és viteték a Lélek által. És a tanítványok is vitettek a Lélek által. És a bizonyságok is vitetnek a Lélek által 2017-ben. Akkor, ha az Úr Jézus Krisztus övez fel bennünket. Te csak kövess engem!
Kérlek, esperes testvérem, írd a szívedbe, kérlek, lelkipásztor testvérek, írjátok a szívetekbe, kérlek, presbiterek, gondnokok, ti mindannyian, egész egyházmegyei gyűlés, írjátok a szívetekbe Jézus hívó szavát, elkötelező parancsát, és parancsába foglalt áldását: te csak kövess engem!"

Győrfi Bálint esperest eskütétele után áldással köszöntötték lelkésztársai és elöljárói, majd a köszöntések sorában megszólaltak a városvezetés és a megyei intézmények képviselői, a nyugdíjba vonult leköszönő esperes, és énekkel köszöntötte a zengővárkonyi egyházközség kórusa.

Győrfi Bálint 1974 februárjában született, nős, egy kisfiú édesapja.
14 éves koráig Pécsett élt, majd a Debreceni Református Kollégiumba járt és ott érettségizett.
A gimnázium után a teológiát is Debrecenben végezte, majd három évet töltött ösztöndíjjal az Amerikai Egyesült Államokban.
2001-ben jött haza és 2003-ban iktatták be a zengővárkony-nagypalli társegyházközség lelkipásztorává.

 

Győrfi Bálint baranyai esperes beiktatása