„...mert szívemben hordozlak titeket..."
(Filippibeliekhez írt levél 1. rész, 7. vers)

Lehet, hogy rosszkor jelenik meg ez az írás, mert már épp kihevertük a tavalyi, sorrendben negyedik választást is, de az is lehet, hogy éppen jókor, mert ez legalább nem arról szól - és nem is valami megszerzéséről, pozíciókról, pénzről és egyebekről. Hanem.

Sokszor gondolom azt, hogy a keresztyénség is végtelen egyszerű, olyan, mint egy szimpla kapcsolat. Kommunikáció, interakció - miért kell misztifikálni? Emberek vannak egymás mellett, beszélgetnek, mesélnek, megosztják gondolataikat, s egyben gondjaikat is. Van ennél több?
A neves 20. századi gondolkodó, Martin Buber is így fogalmaz: „Kezdetben volt a kapcsolat". S abban a világban, ahol a láthatatlan hálózatok (most csak a telekommunikációra gondoljunk!) részei életünknek, szolgálják ki a kapcsolattartásunkat, ez nem furcsa. Másrészt mégis, mert nem véletlenül jelennek meg - ma még inkább csak szellemes kuriózumként - egyes kocsmák ajánlófelületein az antireklámok: „Nincs Wifi – beszélgessetek". Sokan éppen ezeket hiányolják az egyházi kampányokban (már ha létezik ilyen): a felsőbbség és alsóbbság kapcsolatában, lelkész és gyülekezeti tagok viszonyában. De most maradjunk csak magunknál: a lelkészek közti kapcsolatnál, a szolidaritásnál, mely megjelenhet létező valamiként, lehet áhított cél, a megvalósulás polcára tett álom, a valóság egy szelete, vagy csak egyszerű buzdítás, közelítés efelé.

De mit is jelent a lelkészek közötti szolidaritás?

1. Érdeklődés, együttérzés

A lelkészek közti párbeszéd lényeges eleme a meghallgatás: mi a másik öröme. Végighallgatni egy folyamat befejezését, egy tevékenység velejáróját. Rákérdezni a másikra. Nyilván a sablonos „Hogy vagy?"-ból is el lehet indulni, ha az ember váratlanul őszinte választ kap rá. De lehet arra időt is szakítani, hogy meghallgassak valakit, aki akár hosszabban is mesél... Akinek tényleg van gondja-baja, és szívesen meséli el valakinek, aki történetesen te vagy. Ezzel önkéntelenül is lelkigondozói szituációba kerülhet valaki. Még akkor is, ha nem kereste az alkalmat, vagy nincs kiképezve. Elképesztően sokat jelent valakinek a jelenléte, öröme, megosztása. Valahol végtelen egyszerű folyamatról van szó, mikor egyik ember meghallgatja a másikat. Másrészt pedig egyáltalán nem, mert már kialakult véleményeink vannak egymásról, sztereotípiáink, skatulyáink, s ezekből nehéz engedni. És egyébként sincs időnk, mert annyi mindent kell intézni, arra, hogy csak üldögéljek egy asztal mellett egy kávéval, egy lugasban a parókiaudvaron, vagy egy padon, és hallgassam a lelkésztársam életét és gondjait, ráadásul esetleg örömeit, sikereit, na, arra végképp nincs idő. Végképp?

Mellesleg erre buzdít az Ige is:
„Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket..." (Róma 15,7)
„amikor éjjel és nappal buzgón könyörgünk azért, hogy láthassunk benneteket" (1Thessz 3,10)
„Végül pedig legyetek mindnyájan egyetértők, együttérzők, testvérszeretők..." (1Pét 3,8)

2. A megosztás öröme

A megosztás ma nagyon népszerű kifejezés, a fiatalok közt egyenesen ikonikus cselekvés. Megosztok valamit a másikkal, mert igényem van rá, nem csak azért, mert szokás. Ehhez kell az én készségem, hozzáállásom, a megosztás ilyen jellegű öröme. S itt nekem kell lenni a kezdeményezőbbnek. A megosztás tőlem ered. Belőlem fakad. Nekem kell kitárulkoznom. A másik csak a fogadó fél lehet, ha elég nyitott erre. Ha megosztok valamit a Facebookon, akkor abban reménykedem, hogy majd egyszer valaki ugyanolyan indulattal olvassa, mint ahogy megírtam. A magam megosztásához nagy bátorság kell és főleg bizalom. Ez nem a vakvilágnak szól, hanem szintén embertől emberig tartó folyamat.

Ha megosztom magam, sérülékennyé, sebezhetővé, esetleg még kiszolgáltatottá is válok. Mégis van egy belső kényszer, a megosztás esélye rejt valami többet: az elmondásnak, az elmesélésnek, a kimondásnak hihetetlen nagy ereje van. S a bizalom akkor tud épülni (visszaépülni közénk), ha elkezdünk megosztani. Ha kilépünk a komfortzónánkból, a megszokásokból, a sablonokból. Ha elhisszük, hogy a megosztás nem tolakodás, hanem öröm. „Nagy a bizalmam irántatok..." (2 Kor 7, 4) – írja Pál.

Mellesleg erről beszél az Ige is:
„...nagy szegénységükből a tisztaszívűség gazdagsága lett." (2 Kor 8, 2)
„Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok" (Fil 1, 3)
„...mivel hallottunk a Krisztus Jézusba vetett hitetekről és arról a szeretetről, amely valamennyi szent iránt él bennetek." (Kol 1, 5)

3. Teherhordozás

A szolidaritás egyik lényeges eleme. Jelent anyagi és jelent szellemi hordozást is. „Egymás terhét hordozzátok és így töltsétek be Krisztus törvényét." (Gal 6 ,2) Úgy lehet hordozni, ha engem is hordoznak. A legendabeli Christophorus a legjobb példa, aki átvitte a folyón a gyermeket, s majdnem elsodorta az ár. Miközben az erős ember azt gondolta, hogy ő hordozza a gyengét és erőtlent, kiderült, hogy őt hordozták, méghozzá a gyenge és erőtlen. A teher szónak ma olyan jelentése is van, miszerint valami tartozást kell megadni. Egyrészt, ami összegyűlik mint tartozás, lehet valóban teher, összegyűlt súly, de lehet belül, az életemet terhelő súlyos gondok béklyója is. Az is le tud húzni. S ha valaki ebből átvállal valamit (milyen szép magyar szó - a vállát adja kölcsön), az nagy segítség lehet. Ha egy nagyobb gyülekezet felvállal egy kisebbet, ha egy gazdagabb egy szegényt, egy anya egy leányt (egyházközség), ha egy erős egy misszióit. Ha egy lelkileg gazdagabb egy erőtlenebbet, gyengét. Ez jelenthet anyagi odaállást is. És úgy tapasztaljuk, hogy a legtöbb nehéz helyzetben lévőnek – legyen az bárki is – a legnagyobb segítséget a törődés, a melléállás, a szolidaritás kifejezése jelenti. A lelkészi szolidaritás nem a boríték vastagságáról szól. A teherhordás által a mi terhünk is csökken.

Mellesleg erről szól az Ige is:
„Mi, erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk..." (Róm 15, 1)
„...a mostani időben a ti fölöslegetek pótolja azok hiányát, hogy máskor azok fölöslege is pótolja majd a ti hiányotokat, hogy így egyenlőség legyen" (2 Kor 8, 14)
„A szentekkel vállaljatok közösséget szükségeikben..." (Róm 12, 13)

4. Lelkigondozás

Ha nem megy hivatalosan, akkor mehet a fű alatt. Van kitanult és megtervezett útja is, bár hivatalosan nincs megoldva. Minél följebb megyünk az egyházi ranglétrán, annál kevésbé. Vagy ha van is, akkor szemérmes hallgatás van róla. Mi van, ha működik, mi van, ha nem?
De ha nem működik a nagy, esetleg szervezett módja, akkor miért ne működhetne a kicsiben megvalósuló? Egymás lelkigondozása. Szemtől szemben. Túl szemérmesek vagyunk? Vagy bizalmatlanok? Vagy rossz tapasztalataink vannak az őszinteséggel, a megnyílással, a feltárulkozással kapcsolatban? Pedig mindnyájan ugyanazokkal nézünk szembe. Erősebben fogalmazva: mindannyiunkat ugyanaz fenyeget. Ezért van szükség: „hogy együtt bátorodjunk meg közöttetek egymás hite által, a tiétek és az enyém által." (Róm 1, 12)

Közös öntudatra.
Keresésre.
Érdeklődésre.
Hogy vagy?
Mivel küzdesz?
Mitől félsz?

Néha nagyon egyszerű kifejezni az igényt. Néhány egyszerű kérdés, meghallgatás, tapasztalataink megosztása. Biztatás. „Imádkozzatok értünk!" (Zsid 13, 18)

Mellesleg ezt írja az Ige is:
„Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok." (Jak 5, 16)
„...és könyörgünk értetek, hogy tökéletesen ismerjétek meg az ő akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén"( Kol 1, 9)
„Szeretném, ha tudnátok, mennyit küzdök értetek..." (Kol 2, 1)

5. Vendégség

Elterjedt szállóige: ha egy lelkész elmegy egy kollégája parókiája előtt anélkül, hogy bemenne hozzá, akkor valamelyikük gazember. Nem is ennek a mondatnak a mai helytállósága a lényeg, hanem azt az eredeti igényt kellene felfedezni, amivel ez a közmondásszerű mondat megjelent és hódított. Elmentem a múltkor a parókiád előtt, de nem akartam zavarni! – Pedig de jó lett volna! A vendégség és a megvendégelés annyira hozzátartozik (tartozott?) a magyar kultúrához, hogy annak nyomai még ma is felfedezhetők. Aki járt már Keleten vagy Ázsiában, tudja, hogy mennyire fontos motívuma ott az együttélésnek a vendéglátás, a leülés, a befogadás, a megkínálás, a megterítés. És mekkora sértés, amikor elmarad az udvariasságnak ez az elemi foka. A Szentírásban is sok történetet ismerünk erről. Miért szorul vissza ma ez a fajta kifejezése a szeretetnek, az együttlétnek, az asztalközösségnek? Életem egy meghatározó élménye volt teológusként, mikor a bogyiszlói parókia udvarán véletlenszerűen találkozott öt lelkész, a kerti asztalon kidőlt a kacsazsír, és nevetve tunkoltuk a friss kenyeret a viaszosvászon terítőn. A világ öt pontján szolgáló szolgatárs találkozott ott, és egy asztalhoz ült. A zsírnak, kenyérnek, hagymának és sónak az ízét azóta is a számban érzem. És a beszélgetését is.

Mellesleg ezt írja az Ige is:
„...gyakoroljátok a vendégszeretet." (Róm 12, 13)
„A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek..." (Zsid 13, 2)
„...és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben." (ApCsel 2, 46)

6. Egység Isten magasztalásában a szolgálatban és mindenben

„Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek!" (Zsolt 133, 1) Minden különbség ellenére az együtt szolgálat öröme a meghatározó. Az egység, az identitásunk öröme. Ha végre most már tényleg nem különbözetjük meg a határon túliakat. Különböző hátterű, eltérő kegyességű emberek együtt tudnak szolgálni. Nem csak a saját kutyájuk kölykével. Mily szép és gyönyörűséges a testvérek egysége! Annyira plasztikusak és szépek a 133. zsoltár metaforái: a Hermón harmatja költőisége, a gazdagságnak (fejre öntött, túlcsorduló olaj), a közösség átélésének a mélysége jelenik meg benne. És ez nem valami idealizált kép, hiszen jól tudjuk, hogy az egység hiánya, a széthúzás, a különbözés mennyire jellemezte az Ószövetség történéseit. És jellemzi a magyar történelmet, ami alól az egyház története sem kivétel. Van mégis egy titka az egységnek - nem biztos, hogy birtokában vagyunk, de törekedhetünk rá. A szándék már a jó úton való járást előfeltételezi számunkra. Higgyük el ennek az igeversnek a valóságát és éljünk vele! Csak oda küld az Úr áldást és életet mindenkor.

Mellesleg ezt írja az Ige is:
„...igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével" (Ef 4, 3)
„Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban..." (ApCsel 2, 46)
„Mert ennek a szolgálatnak az ellátása nemcsak a szentek szükségleteit elégíti ki, hanem sokakat hálaadásra is indít az Isten iránt." (2 Kor 9, 13)

7. Lelki közösség

Talán úgy gondoljuk, hogy a lelkészek között a legtermészetesebb közösség az, amiről egyébként is szól az életünk, azaz a lelki közösség egymással. A gyakorlatban pedig inkább úgy látjuk, hogy ez nem nagyon működik. A lelki közösség az egyházi struktúrából, programokból is következik vagy következne, de mégsem érvényesül. Annyiféle lelki közösség lehet, talán túl sok is, sőt, fontosnak is tartjuk azt, a helyét mégis nehezen találjuk.
Az egyházban elharapózott az a szokás, hogy egyes alkalmakon, értekezleteken, találkozókon csak igeolvasás és hosszabb imádság van, ahelyett hogy akár csak pár mondatos üzenet is elhangozna. Nekem sokszor hiányzik ez a néhány szó, és még az imádságot is lehet annak védőbástyájául használni, hogy kimaradjon belőle a személyes hang. Sok lelkészgyűlést éltem már meg, ahol éppen az imaközösségre nem volt figyelem, nem maradt idő. Nagyon fontos lenne az együtt megbátorodás, a buzdító hang, a reményt és biztatást jelentő jövő említése. Bátorítás, együtt tanulás, együttes készülés is, lelkészkörök, munkaközösségek megéledése, családi találkozók létrejötte, szellemi műhelyek megléte, alapítása, kulturális közösség megélése, sport és szabadidős programok együttes folytatása. Ezekre találunk szép számmal jó példákat az egyházban. Lehetne több is.

Mellesleg ezt írja az Ige is:
„Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban." (ApCsel 2, 42)
„Azért tehát testvéreim, ha evésre egybegyűltök, várjátok meg egymást." (1Kor 11, 33)
„...hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Lelke által." (Ef 3, 16)

„A testvéri szeretet legyen maradandó." (Zsid 13, 1)

Bölcsföldi András 
A szerző református lelkipásztor.