1) Megújuló nyelvről. Véleményem szerint teljesen jogos kritika az 1948-as énekeskönyvvel kapcsolatban, hogy nyelvezete elavult. Ez a tapasztalat önmagában még nem minősíti a benne levő énekanyagot, viszont fontos feladatot ró egyházunk egyházzenészeire. Én a magam részéről nagy örömmel venném, ha megtudhatnék valamit azzal kapcsolatban, hogy folyik-e efféle munka az egyház szakmai műhelyeiben. Az ugyanis kétségtelen tény, hogy a nyelv változik, és ahogy szükség van a Biblia szövegének újabb és újabb revíziójára, úgy szükség van énekeink szövegének újabb és újabb átnézésére is. Mert énekeink (ahogy Pap Ferenc nagyon helyesen állítja) rendkívül fontos magyarázói (lehetnének) az igének, a prédikáció mellett (aminek "reformjára", újra csak vele egyetértésben, magam is igen nagy szükségét látom). A megújuló nyelvezet - a bibliafordításhoz hasonlóan - nem jelent értéktelen nyelvet, csupán érthetőt. Megint nem rólam, rólunk van csupán szó: én értem a Károlit is, és a régi énekek nyelve is tetszik nekem, hozzám és szívemből szól (legtöbbször), csak éppen érzem a "szerelmes" Isten "lehajtott füléről", a bűn "megengedéséről" szóló megfogalmazások elavulását. Az énekeknél természetesen kiemelten is nagy súlya van a megfelelő nyelvezetnek, hiszen nem prózáról beszélünk. Ezért (is) nagy kérdés valóban, amit Fekete Csaba vetett fel jogosan vitriolba mártott billentyűzettel: vajon hol vannak azok a keresztyén "szövegírók" (hát még költők), akik képesek és készek (mindkettő fontos!) lennének erre a szolgálatra...? Ezzel együtt a feladatot rendkívül sürgetőnek érzem, és biztos vagyok benne, hogy egyházzenészeink is így vannak ezzel. (Vagyis a "hol vannak" költői kérdése nem ment fel a revízió feladata alól!)

2) Az egyházzenészek megbecsüléséről. Sajnos igaza van Pap Ferencnek, amikor megkérdezi: "Mennyi értékük, milyen súlyuk van ma az egyházzene és liturgia tudós és szakértő művelőinek egyházunkban?" Persze a sort folytathatnánk: bibliatudósainak, pasztorálpszichológusainak, sőt akár: lelkészeinek... Sajnálattal egyetértve tehát a kérdés mögött rejlő sóhajjal, mégis megkockáztatom a felvetést: az egyházzenészek és liturgiai szakértők sokat tehetnének azért, hogy megteremtsék súlyukat és megbecsültségüket. Ehhez pedig valahogy ki kell törniük az elefántcsont-toronyból (ebből a szempontból mindegy, hogy bezárkóztak vagy bezárták őket oda), vagyis a konferenciák és szakirányú publikációk eredményeit kézzel fogható, az egyház életében alkalmazható és alkalmazandó módon kommunikálni kell az egyház közvéleménye felé. (Tudom, hogy mindenki igyekszik, és tudom, hogy mindenki falakba ütközik, aztán elmegy a kedve az egésztől. Azt is tudom, hogy hogy elkészült, és megjelenés előtt áll egy magyar református ifjúsági énekeskönyv...) Ugyanez érvényes, mondom, a bibliatudósokra és másokra, és ugyanolyan nehéz feladatnak látom mindezt. Nem tudom a módját, de egy biztos: valamit tenni kell. A panasz kevés.

3) Douglass úrról és Isten szeretetének ünnepéről. Pap Ferenc szerint "évek óta Douglass úr tematizálja" egyházunkat. Ezt ugyan én így nem tapasztalom, azzal a megállapításával viszont mélyen egyetértek, mely szerint ez "a mi szegénységi bizonyítványunk". Bizony az. Bizony repesve várunk teológusainkra, lelkészeinkre, lelkészköreinkre, doktorainkra stb. (ez itt az önkritika helye is!), hogy felvázolják (-juk) az előre mutató koncepciókat, hogy egyházunk életéről és jövőjéről ilyen alapokon beszéljünk! Az ilyen írások, pláne könyvek, tanulmányok égetően hiányoznak (persze lehet, hogy csak nekem, de lelkészekkel és teológus hallgatókkal beszélgetve általában nem ezt tapasztalom. Ezen a ponton hadd hivatkozzak a Zsinat Elnöksége által alig egy éve vitára bocsátott "Református válaszok - Stratégiai alapvetés" sorsára: tudomásom szerint finoman szólva sem tolongtak a hozzászólók...). Klaus Douglass (Pap Ferenc szerint "zavaros" felvetéseivel - jómagam egy kissé több alázattal fogalmaznék egy kollégával kapcsolatban) egyébként nem a Magyarországi Református Egyházat akarta tematizálni, hanem a németországit - az ugyanakkor, hogy könyveinek van némi relevanciája nálunk is, talán nem véletlen. (Könyveinek mellesleg nem az a célja, hogy megmutassa, hogy kell csinálni, hanem hogy vitára, párbeszédre serkentsen, hogy ezáltal megtaláljuk a saját utunkat - ha ez megtörténik, úgy elérte a célját.) Témánk kapcsán felvetett "Tíz biblikus alapelvének" (59-68. oldal) nagy részével egyetértek, gyakorlati javaslataival azonban több ponton nem: nem csak az Apácashow egzegézisével vagy a "könnyűzene védelmével", de azzal sem, hogy a megoldást a helyi énekeskönyvekben, énekgyűjteményekben látja. Éppen ez az a mai gyakorlat, ami nem túl szerencsés, és számomra ekkléziológiai szempontból is aggályos: minden gyülekezet összecsipegeti magának, amit szeret, innen-onnan, ilyen-olyan minőségben. Szerintem ez nem jó irány (főleg, ha ez válik uralkodóvá). De: Adjunk helyette mást, jobbat! De sürgősen, mert már késő! Református fiataljaink (most már fiatal lelkészeinket is beleértve!) énekkincse ez! Ezzel szembe kell nézni. A panasz itt is kevés.

4) Műveltségről, valamint ízlésekről és pofonokról. Előre bocsátom: én nagyon szeretem a régi énekeket, és kiver a hideg verejték mind a keresztyén könnyűzenei produkcióktól, mind ifjúsági énekeink zömétől. Nem igénylem az istentisztelet új, modern formáit: egy jól felépített, értelmesen és valóban igeközpontú (és nem igehirdetés-központú) hagyományos (hivatalos liturgia szerinti) református istentiszteleten (sajnos ritka jószág) én jól érzem magam, egy modernen pedig nem. (Csak tájékoztatásul: 32 éves vagyok, és református istentiszteleten kb. 16 éves koromban voltam először.) Ez az én ízlésem. Ugyanakkor teljesen helytelennek tartom a "művészeti szempontból... jó vagy rossz (giccs)", valamint a "művészet egyetemes kritériumainak (eleget tenni)" (Pap Ferenc) megfogalmazást. Talán éppen itt van a kutya elásva. Művészeti téren szerény "felhasználó" vagyok; nem szakemberként mondom tehát, csak bátortalan laikusként: én nem tudok "a művészet egyetemes kritériumairól", és nem tudom, vajon ki dönthet ezekben a kérdésekben. Ízlések és pofonok (vagy a latinosoknak: "de gustibus non est disputandum")...? A minőségi és az értéktelen közötti határ nem a Zeneakadémia vagy az (egyik) írószövetség falaival azonos (könnyűzene vagy komolyzene, ponyva vagy szépirodalom, művészfilm vagy közönségfilm - mintha a Kultúrház vitáit hallanám). Az istentiszteleti zene azonosítása a komolyzenével elvi-teológiai szempontból vállalhatatlan a számomra, mint ahogy a "nem komolyzene" (van ilyen?) azonosítása az "antikeresztyén világérzéssel és a mögötte levő világnézettel", "olcsó nyugati, populáris zenei importanyaggal, az istentiszteleti igénytelenséggel" (ez is Pap Ferenctől) is az. Mondom: én is kifordulok a templomból a "gitárosénekes" zenétől. De ez bizony az én ízlésem, amit elvi alapon nem tehetek kötelezővé. Természetesen törekedni kell a "minőségre", és ennek mindenféle feltételét meg kell teremteni, a giccstől, gagyitól stb. pedig igyekezni kell leszoktatni az embereket (ami persze éppoly lehetetlen vállalkozásnak tűnik, mint sok egyéb hasonló törekvés, ettől függetlenül én is szükségesnek tartom). Ami persze ennél jóval fontosabb, az az énekek tartalma, de itt sem lehet általánosságban azt mondani: az ifjúsági énekek (mind, kizárólag) érzelmi alapúak, egocentrikusak stb. (bár az általam ismertek nagyrészt sajnos azok), a hagyományos énekek pedig mind "biblikusak" (szerintem ebből a szempontból is jó volna átvizsgálni a 48-as énekeskönyvet, hátha találunk benne azért néhány kivetnivaló versszakot. Nem biztos, csak hátha).

5) Végezetül. Véleményem tehát az, hogy nagy szükség van a református éneklésről folyó párbeszédre, minél több elvi és gyakorlati szempont megfogalmazására. Loment Péter felvetéséből és Wéber Gábor hozzászólásából egyetértek azzal, hogy szükség van a megújulásra, egyfelől (minél sürgősebben) református énekeskönyvünk szövegét, másfelől pedig énekállományát illetően is. Hogy a református istentiszteletben kialakíthatunk-e modernebb, "fiatalosabb" (és mégis "református": valóban igeközpontú stb.) formákat, liturgiánk lehetővé teszi-e az alternatív istentiszteleteket, hogy fiataljainknak rendelkezésünkre áll-e (minél hamarabb) református hitünk szerint "megszűrt", mégis az ő zenei "nyelvükön" megfogalmazott énekek, szerintem ugyanilyen fontos kérdés. Annál is inkább komolyan kellene ezt vennünk, mert a döntést a gyakorlat már régen meghozta: ifjúságunk megtalálja az énekeit, újonnan alakuló (nem hagyományos) gyülekezeteink megtalálják istentiszteleti formáikat. De vajon jó-e, ha ebben (is) magára hagyjuk gyülekezeteinket és lelkészeinket, és hagyjuk, hogy ki-ki innen-onnan csipegesse össze, ami neki tetszik (az USA-tól Hollandián keresztül Taizén át a Hit gyülekezetéig), hogy aztán jókat sopánkodjunk az "ám-háárec" (a "tudatlan nép") fölött? A kérdés: rászorulunk-e a jövőben is a megújulási koncepciók "importjára", vagy Klaus Douglass helyett megírja a magyar teológus/lelkész/egyházzenész, stb. a maga programadó könyveit?

Kíváncsian várva a folytatást, szeretettel:

Galsi Árpád
református lelkész