A huszadik század azt hozta az egyház intézményes valósága számára, amit az előző század világnézeti, filozófiai, szellemi eróziója hozott a metafizika s általában a teológia számára. Bármily hősies, sőt titáni volt, amit Kant az erkölcsi kategorikus imperatívusz megfogalmazásával megalkotott, s bármily ígéretesen is hangzott a XVIII. század üres felvilágosodása után az, amit ő "A tiszta ész kritikájának" zárógondolataiban összegzésül megfogalmazott a két csodálni való dologról, a fölöttünk levő a csillagos égről és bennünk lakozó erkölcsi törvényről, a kanti kriticizmus csak veszedelmes megszorításokkal hagyott helyet az isten-gondolatnak. Bár ő eredetileg a felvilágosodás naiv racionalizmusát akarta bírálni azzal, hogy szétválasztotta fenomenális és a noumenális valóságot, tehát a megnyilvánulót és önmagában állót nemcsak a valóságban, hanem az emberi észlelésben is szétbontotta, olyan gyógyszert kínált a keresztyénség számára, amelyre Kálvin szavával élve csak azt mondhatjuk: a gyógyszer veszedelmesebb volt, mint a betegség. Rövidre fogva, Kant kizárta a jelenre vonatkoztatott tiszta teológiai reflexió lehetőségét. S azzal, hogy a transzcendentális értékítélet lehetőségét proleptikusnak, elővételező jellegűnek tüntette fel, az istengondolatot is futurizálta, s a keresztyénség számára itt a jelenben kizárólag az erkölcsi feladatot, az etikai imperatívuszokat hagyhatta meg (amint arról A vallás a tiszta ész határai között c. munkájában értekezik.). E hosszara nyúlt szellemtörténeti példát analógiaként használhatjuk a XX. század megértéséhez. Bármily ígéretes is volt a XIX. századi szekularizáció (pl. lehetőséget kínált a humanista programokban való részvételre, a szolgáló szeretetre egy új világrend felépítésekor, lehetőséget a vallási indíttatású altruizmusra, és ehhez az ígérethez megannyi kiváló protestáns csatlakozott is), a XX. századi ateista és radikális szekularizmusról kiderült hogy, éppen az egyházat létesítő tényezőt, az Isten-tudatot, az Isten-gondolatot, a hitet akarta megölni az egyházban. John A. T. Robinson, a 6o-as esztendők anglikán divat-püspöke Angliában a "Honest to God" (Őszintén Isten előtt) című könyvében már arról írt, csatlakozva a szekularizmus ígéretéhez, hogy például, imádkozni azt jelenti, hogy néhány jó ember részt vesz valami jó ügyben. A szekularizmus ugyanazt tette az egyház intézményes valóságával, amit tett a felvilágosodás a teológiával. A vallásból a vallást ölte ki, a hitből a hitet. Talán a XX. század végén már túl vagyunk a szekularizáció nehezén. Ám mi, akik itt éltünk Magyarországon, ennek a szekularizációnak nem a lágy formáit élhettük meg, hanem a kemény, durva formáit, amely harcias és intézményes ateizmussal is párosult. Ma amikor valamiféle vallási reneszánsz kibontakozása látszik-sejlik, annak a gondolatnak is hangot kell adni, hogy ennek a vallási reneszánsznak elsősorban az értelmiség körében kell bekövetkeznie. Ezzel nem az értelmiségnek akarunk hízelegni, de ha a XVIII. században az értelmiség volt az első, amely elfordult a keresztyénségtől és az egyháztól, akkor most az értelmiségnek kell újra a keresztyénséghez és az egyházhoz fordulnia. Ez azonban nemcsak azt jelenti, hogy oda fordul. Nemcsak azt jelenti, hogy felébreszti magában a vallásos érzékenységet. (Mindennek számos sok jele van már.) Azt is jelenti ez, hogy megpróbálja újragondolni ezt a nem túl kellemes kellemes örökségét. Igen nagy szükség lenne erre, hiszen az úgynevezett akcionista teológiák szemrebbenés nélkül csinálnának mindent ugyanúgy, ahogy eddig. A nyár közepén részt vehettem egy teológiai vitában, mely az amerikai holland hátterű reformátusok körében robbant ki. Ezen reformátusok missziói munkája nyomán Latin-Amerikában létrejött református gyülekezetek számos képviselője követőjévé lett a Latin-Amerikában divatos felszabadítás teológiának, mely a marxista analízissel szövetkezve szüntelen társadalmi-politikai akcióra szólít fel, természetesen az akcióra és a társadalmi jóra mindmáig a marxista kategóriák szerint tájékozódik. E latin-amerikai atyafiak között nagy zavar támadt, miután a "nyugati világ" már sok mindent másképp lát, s nem érzékeny a marxista hangokra (vagy nem úgy érzékeny, ahogy eddig). Bizony, az újragondolás feladata vár az értelmiségre.