Mihez kezdjünk digitális gyermekeinkkel?

Miklya Luzsányi Mónika sorozata

A bedrótozott nemzedékek számára a  biztonságérzetet a folyamatos internetelérés biztosítja. Ez az igény nem elsősorban tárgyfüggőséget, hanem a kapcsolatok elvesztésétől való félelmet jelenti.

Az Amerikai Egyesült Államokban az ezredforduló környékén több ezer középiskolás diákot állítottak a következő dilemma elé:

A cserkészcsapattal a Sziklás-hegységben kirándultok. Van veletek egy felnőtt, kiképzett cserkészvezető, aki ismeri az erdőt, van nála térkép, tájoló, és képes benneteket minden veszélytől megvédeni. A csoportban még veled együtt közel húsz tizenéves gyerek van jelen. Mikor esel pánikba?

a.) Ha eltűnik a cserkészvezető?
b.) Ha eltűnnek a társaid is, és te teljesen egyedül maradsz?
c.) Ha mindenki melletted van, de nincs térerő?

A válasz, azt hiszem mindenki számára egyértelmű: a digitális nemzedék gyermekei számára kisebb kihívás egyedül maradni a Sziklás-hegység vadonjában, mint hálózat nélkül létezni. Mondhatjuk úgy is: szívesebben szembenéznek egy kétméteres grizzlyvel, mintsem félórát a telefonjuk/laptopjuk/tabletjük nélkül maradjanak.

Számunkra, szülők, pedagógusok számára furcsának, döbbenetesnek, netán megbotránkoztatónak tűnik az a jelenség, hogy a gyerekeink le nem szakadnak a kütyüjeikről. Komoly családi veszekedéseket generál például az a kérdés, hogy lehet-e a családi étkezőasztalnál „okostelefonozni”. Olyannyira, hogy egy élelmes cég olyan asztali borsőrlőket kezdett el gyártani, amelyek használatával a szülők le tudják kapcsolni a gyerekeket a hálózatról, és ezzel (állítólag) újra visszatér a boldog, beszélgetős családi vacsorák ideje.

 

A videó utolsó képkockáinak idilljével nem tudok egyetérteni. Nem más ez, mint a jól ismert médiafogás: attól lesz boldog az életem, attól áll vissza a rend a családomban, ha megveszem az éppen aktuálisan reklámozott terméket. Az viszont, hogy egy ilyen „hálózatzavaró borstörő” gondolata megszületett,  mutatja a probléma súlyosságát. Pontosan mit is?

1. A virtuális kultúraváltással megváltozott a világunk, a családi életünk, megváltoztak a szokásaink is.
2. A gyerekek nagy része „internetfüggő”, folyamatosan a neten lóg.
3. A szülők annyira tehetetlenek a jelenséggel szemben, hogy akár etikailag kifogásolható „húzásokat” is bevetnek az ügy megoldása érdekében.

A reklámfilmben bemutatott „végeredmény”, a családi béke, százfogú mosoly és egymásra találás többek között azért is kérdőjelezhető meg, mert a bemutatott szituációban a szülők nem vállalják a konfliktust, hanem „sunyiban” tesznek a netező gyerekeik ellen. És a „sunyizásnak” ritkán van jó vége. Olyan helyzetben, amikor a gyerek a számítógépes aktivitása közepén van – mondjuk éppen csetel a barátnőjével, vagy már csak egy pont hiányzik az adott játék befejezéséhez –, és erőszakosan megszakítjuk ezt a tevékenységet, teljesen természetes, hogy a gyerek agresszióval, akár dühkitöréssel válaszol. Gondoljunk csak bele, mi, felnőttek hogyan reagálnánk (vagy éppen reagálunk), ha a focimeccs legizgalmasabb pillanatban megy el az áram, vagy épp akkor jön a postás, amikor a barátnőnkkel a legmélyebb lelkizésben vagyunk. Bizony nekünk is rosszul esnek az ilyen helyzetek, nehezen tartjuk féken a dühünket. Akkor mit várhatunk el egy kamasztól, akinek éppen azzal van a legnagyobb baja, hogy az érzelmeit kezelni tudja? Nem sok jót. Igaz, nem ránk haragszik meg, hanem a szolgáltatóra, „hogy már megint elment a net”, de hogy ezek után nem lesz békés, reklámfilmbe illő, cseverészős családi vacsoránk, az is biztos. Ráadásul a digitális generációk gyermekei nagyon okosak, így anyunak elég nagyjából kétszer-háromszor használni a „csodaborsszórót”, és a gyerek rájön, hogy ki zavarja az „adást”. Őszintén szólva én nem szeretnék sem annak a szülőnek, sem annak a gyereknek a helyében lenni, aki ilyen konfliktusba keveredik. A családi porcelán lehet, hogy megússza, ám a családtagok közötti bizalomkapcsolat könnyen csorbát szenvedhet a borsos vacsora miatt. A kamaszok ugyanis nagyon érzékenyek az igazságra, és ha becsapjuk őket, rosszabbul járhatunk, mintha őszintén megbeszéljük velük a problémát.

Ám ahhoz, hogy akár csak egy ilyen egyszerű kérdésben megegyezésre tudjunk jutni, látnunk kell a különbséget a szülők és a gyerekek digitális világhoz való viszonyában. Marc Prensky amerikai pszichológus volt az, aki a világon elsőként foglalkozott a digitális generációk sajátosságaival. A fiatalok és az idősebb generáció kommunikációjában az alapvető probléma az, hogy (Prensky kategóriáit használva) a szülők generációja digitális bevándorló, míg a gyerekek már digitális bennszülöttként jöttek a világra. S ahogyan ez a valós világban is lenni szokott, a bevándorlók, mi, szülők, bár megtanuljuk az idegen kultúra, a digitalitás nyelvét, még az is lehet, hogy kiválóan el tudunk boldogulni a virtuális térben, mégis életünk végig megőrizzük „digitális akcentusunkat”. Bármennyire igyekszünk is, sohasem fogjuk anyanyelvi szinten beszélni a virtuális világ nyelvét, bármennyi időt töltünk az online térben, mindig is kicsit idegenül fogunk mozogni a hálózatos világban, egyszerűen azért, mert nem ebben a világban nőttünk fel, nem ebbe szocializálódtunk bele. A mi gyermekkorunkban sci-finek tűnt volna, hogy mindent számítógépek irányítanak, hogy „robotok” végzik el helyettünk a munkát. Hiszen ma szinte mindenki zsebében ott lapul egy olyan kaliberű számítógép, amilyenről a hetvenes-nyolcvanas években még a kutatóintézetek sem álmodhattak. Az információk megszerzéshez elég egy klikkelés, nem kell órákat, napokat, heteket a könyvtárban vagy levéltárban ücsörögni, s a nap bármelyik szakában videobeszélgetést kezdeményezhetünk, akár ingyenesen is, a Földgolyó bármely országában élő ismerősünkkel. A háztartásunk olyan mértékben automatizált, hogy a gyerekek már nem azon vesznek össze, hogy ki mosogat, hanem, hogy kis szedi ki a tiszta edényt a mosogatóból. Az egészségünkre okosóra figyel, ha kell, szól, hogy most álljunk fel megmozgatni a tagjainkat, mert sokat ültünk, vagy éppen ránk szól, hogy ideje lenne lefeküdni aludni. Még csak jóízűen el sem tévedhetünk, mert a műholdról rögtön jön a figyelmeztetés, hogy „Azonnal forduljon vissza”.

Ellenben a gyermekeink, az Y-, Z- vagy éppen Alfa-generációs fiatalok már ebbe az átdigitalizált világba születtek bele, és anyanyelvi szinten beszélik a nyelvét, sokszor jobban, mint a saját anyanyelvüket. Az Y-generációsok (a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején születettek, legalábbis itt, Magyarországon) még olyan világba születtek bele, ahol nemigen voltak otthon számítógépek. A digitális kultúraváltás korai kamasz éveikben érte őket, így még elég fiatalok voltak, hogy anyanyelvi szinten elsajátítsák a virtuális világ nyelvét. A Z-generációsok (a kilencvenes évek közepétől születettek) számára azonban már teljesen természetes volt először az asztali számítógép, majd a hordozható eszközök használata.

A kutatások azt bizonyítják, hogy a Z-generációs gyerekek már az írás-olvasás elsajátítása előtt jobb felhasználóvá váltak, mint digitális bevándorló szüleik: gyorsabban és nagyobb hatékonysággal tájékozódtak a neten, találtak meg és töltöttek le adatokat. A legkisebbek, a most iskolába induló Alfa-generáció tagjai közül pedig igen sokan Lego helyett applikációkkal játszanak, és ha mesekönyv kerül a kezükbe, azt is úgy próbálják lapozni, mint az okostelefont.

A személyiségünk egységéhez, integrációjához sok minden hozzátartozik. Az ember alkalmazkodásra született, nem csoda hát, hogyha a digitális világ gyermekei számára létfontosságúak a „kütyük”. A pszichológiai kutatások azt bizonyítják, hogy a gyerekek úgynevezett identitásburka kitágult, személyiségük részeként élik meg a kütyüket. Ez persze lehet riasztó, vagy akár el is borzadhatunk rajta, de ha jobban belegondolunk, mi magunk is bevonunk bizonyos tárgyakat ebbe a bizonyos identitásburokba: csak akkor érezzük magunkat biztonságban, ha ezek a személyiségünket meghatározó tárgyak a kezünk ügyében vannak. Én például szemüveges vagyok, és reggel egy lépést sem tudok tenni addig, amíg a szemüvegemet fel nem vettem. Persze nem is látok szemüveg nélkül, de ismerek olyat, aki az órája nélkül lenne teljesen elveszett, vagy akivel szó szerint összeborulna a világ, ha nem tökéletesen „belőtt” frizurával kellene kimennie az utcára. Mindannyiunknak vannak olyan tárgyai, eszközei, rituáléi, amelyek valamiféleképpen biztonságot adnak, és mások számára sokszor értelmetlen módon ragaszkodunk hozzájuk. A digitális nemzedék gyermekeinek az okostelefonok, a hálózatra kapcsolás adja meg ezt a biztonságot. Azt szoktam mondani a pedagógus kollégáknak, akik letetetik a telefont a tanári asztalra vagy a portán, hogy ez körülbelül olyan, mintha egy paraolimpikontól azt követelnénk, hogy a műlába nélkül fusson maratont. Képtelen rá. A gyerek is képtelen lesz figyelni, teljesíteni, ha nincs a zsebében a telefon. Ha nincsenek hálózatra kapcsolva, ha nincs internet-elérhetés, akkor megrendül az alapvető biztonságérzetük, elbizonytalanodnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne korlátozni a gyerekek internetelérését és -felhasználását, de csakis konszenzusos úton. Mert a gyerekek számára nemcsak a játék, a tanulás, a filmnézés, zenehallgatás helye az internet, hanem konkrétan ott élik az életüket. Ott beszélgetnek a barátaikkal, ott alkotnak csoportokat, és ott találkoznak a szerelmükkel. Számukra az okostelefon tehát nem csak egy kütyü. A hálózatra kapcsoltság nem csak függőség. Dr. Gyarmathy Éva akadémikus nevezte a digitális generációkat „bedrótozott nemzedéknek”, utalva arra, hogy biztonságérzetüket a folyamatos internetelérés biztosítja. Ő hívja fel a figyelmet arra, hogy ez az igény nem elsősorban tárgyfüggőséget, hanem a kapcsolatok elvesztésétől való félelmet jelenti. A gyerekek nem attól félnek, hogy elveszítik az eszközüket, hanem hogy nem tudnak kapcsolatba kerülni a társaikkal, a barátaikkal, hogy nem oszthatják meg egymással a (számukra) fontos információkat, hogy valamiről lemaradnak, ami az internetes közösségben történik. Talán ha így tudjuk szemlélni gyermekeink eszközhasználatát, könnyebben megértjük, miért „lógnak a neten” állandóan. És talán könnyebben tudunk leülni és beszélgetni velük arról, hogy mikor, hol, hogyan és főleg mennyi időt internetezzenek.

Előadásaimon gyakran megkeresnek a szülők azzal a félelemmel, hogy internetfüggővé vált a gyermekük. Amikor megkérdezem, hogy mégis, miért gondolják ezt, az indok mindig ugyanaz: túl sokat netezik. Ilyenkor általában visszakérdezek: „Mihez képest?” 

A szülők egy része azt gondolja, hogy viccelek, másik része nem is érti a kérdést, és sajnos kevesen vannak, akik komolyan elgondolkodnak a dolgon. Mert a „sok” jelen esetben viszonyfogalom, amelynek alapja az, hogy más a viszonyunk a hálózattal, egészen más a státuszunk a virtuális világban, és ebből fakadóan mások az igényeink is, mint a gyermekeinknek.

A szülők, pedagógusok még nagyobbrészt a digitális bevándorlók népes táborához tartoznak, amiből az következik, hogy az ő generációjuk általában csak a legszükségesebb időt tölti a virtuális térben, s akkor is inkább a biztonságos, jól ismert „útvonalakat” használja. Többnyire praktikus célok elérése érdekében lépnek fel a hálózatra: munkavégzés, valamilyen adat, információ megkeresése, például egy recept vagy útvonal letöltése a netről. Szórakozásuk jobbára kimerül a filmnézésben, és maximum egy-két jól ismert játékkal játszanak az interneten.

A digitális bevándorlók a kommunikációs lehetőségek közül azokat választják legszívesebben, amelyek valamelyik „klasszikus” kommunikációs forma virtuális leképezései. Posta helyett az elektronikus levelezőrendszereket, telefon helyett a Skype-ot, s ezeket is leginkább azért, mert ingyenesek. Alig 30%-uk regisztrált valamilyen közösségi oldalra, és ott is jobbára csak megfigyelők: ritkán posztolnak, kommentelnek, inkább arra kíváncsiak, hogy mások mit osztanak meg magukról. Magánblogja, (tehát nem a munkával, pénzkeresettel kapcsolatos) honlapja alig 10 százalékuknak van, mások blogjait is jobbára csak praktikus információk megszerzése miatt keresik fel. Az internetet nem érzik biztonságos térnek, félnek az interneten történő bankügyletektől, vásárlástól vagy bármilyen szolgáltatás megrendelésétől.

Összességében tehát a szülők, nevelők generációja számára a világháló, a számítógép, a kütyük sokasága egy szükséges (rossz) eszköz, amit praktikus célokra használnak, s azt is csak nagyon szűk keretek között: rövid időt töltenek fent az interneten, és ha lehet, csak jól ismert oldalakon járnak. Nem is lenne ezzel baj, mert a világháló alapvetően pontosan ezért jött létre: egy olyan információs bázis, olyan tudásár, amelyen keresztül bármilyen ismeretet elérhetünk, és amelynek szolgáltatásai segítik a munkánkat, a tanulásunkat, megkönnyítik az életünket. Az internetezés egyik célja éppen az a praktikus felhasználói attitűd, amivel a szülők jelen vannak a világhálón. A jó felhasználóvá való nevelés egyik oldala az „okos felhasználás”, amikor éppen ezeket a praktikus dolgokat tanítjuk meg a gyereknek: hogyan használja az internetet értelmes célokra. A másik oldal viszont a biztonságos internetfelhasználás, amelyben a szülők zöme sajnos nem jeleskedik. Itt most nem az infotechnikai vagy adatvédelmi biztonságra gondolok elsősorban, hanem arra a „felhasználói biztonságra”, ahogyan a virtuális térben közlekedünk.

Egy kicsit olyan a helyeztünk, mint amikor a misszionárius először jár az amazonasi őserdőben. Elborzadva nézi, ahogy a bennszülöttek utat vágnak maguknak a dzsungelben, szívrohamot kapnak már csak annak a látványától is, ahogy a függőhidakon több száz méteres szakadékok felett egyensúlyoznak, akár súlyos terhekkel megrakodva. Halálfélelem tölti el őket, ha megrezdül mögöttük a falevél, és ösztönösen arra gondolnak, hogy most fog rájuk ugrani a bozótból egy farkas vagy oroszlán, még akkor is, ha valójában tudják: az amazonasi őserdőben nem élnek farkasok, de még oroszlánok sem. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az őserdő veszélytelen. A bennszülöttek korán halnak, mert bár oroszlánok nincsenek, de jaguárok igen, és jó néhány mérgeskígyófaj is megtalálható a környéken. A folyóban éles fogú piráják és elektromos angolnák, a parton kajmánok lesik áldozataikat. Életveszélyes tehát az őserdő, de nem mindig ott, és nem feltétlenül úgy, ahogyan azt a városi fehér ember gondolja, hiszen egyrészt saját félelmeit vetíti ki, másrészt az őserdőben felnőtt bennszülöttek sokkal nagyobb biztonságban közlekednek a veszélyes őserdei csapásokon, mint azt hinnénk.

Hasonló a helyzet a fiatalok internethasználatával is. Sokszor hamarabb kiáltunk farkast, sokszor nagyobbnak látjuk a veszélyt, mint ami valójában a gyerekeinkre leselkedik. Természetesen az internet veszélyes, sőt életveszélyes terep, nem csoda hát, ha féltjük őket. A probléma azonban az, hogy a virtuális bevándorló szülő saját bizonytalanságából, félelmeiből és sokszor kompetenciahiányából fakadóan közel sem használja annyi mindenre a világhálót, mint amennyire lehetne. A fiatalok viszont ugyanolyan biztonsággal közlekednek az internet sztrádáin és ösvényein, mint amilyen ügyesen egyensúlyoznak a bennszülöttek a szakadékok fölött, amilyen biztonságosan eveznek lélekvesztőiken a folyón, és ugyanolyan jól eltájékozódnak az internet útvesztőiben, mint az indiánok a dzsungel áthatolhatatlannak tűnő liánrengetegében.

Az ő számukra nemcsak a szükségszerű ismeretek tárháza az internet, hanem valódi otthon. Életük minden részét átszövi a virtualitás. Nemcsak a tanulás és a munka része, nemcsak a praktikus ismeretek tárháza, hanem egy olyan tér, ahol találkozhatnak a barátaikkal, ahol szórakozhatnak, játszhatnak, közös programokat szervezhetnek, vagy éppen közös programokban vehetnek részt a világháló segítségével, egymástól akár több ezer kilométer távolságra is. Természetes tehát, hogy a fiatalok jóval több időt töltenek az interneten, mint azt a szülők „ildomosnak” gondolják, hiszen ott élik az életüket, ott bonyolítják kapcsolataikat. Az internetfüggőség kialakulásának megítélésben tehát elsősorban nem az időtényező a mérvadó, hanem az, mire és hogyan használja a gyerek az internetet.

Ahogyan az amazonasi őserdőben úgy terem a kokacserje, mint nálunk a fű, ugyanúgy az interneten is ezer és millió számra sorjáznak azok az oldalak és tartalmak, amelyek veszélyt jelentenek, nemcsak a fiatalok, hanem a felnőtt emberek számára is. Igazából keresni sem kell, mindenütt ott vannak, kéretlenül is megjelennek ezek a veszélyes oldalak. Az Oktatási Minisztérium 2010. évi felmérése szerint a középiskolás korosztály több mint nyolcvan százaléka rossz felhasználó. Ami azt jelenti, hogy az internet tudásbázisát minimálisan használják, nem jobban és nem nagyobb intenzitással, mint a szüleik, hanem helyette olyan „szórakoztató” oldalakat keresnek fel, amelyek személyiségromboló hatása egyértelműen bizonyítható. Philip Zimbardo világhírű amerikai pszichológus legutóbb megjelent könyvében a „Nincs kapcsolat”-ban arról beszél, hogy a fiúk nagy része ideje java részében a számítógép előtt ül, és valamilyen öldöklős játékot játszik, kikapcsolódásként pedig megnéz valamilyen pornófilmet vagy klipet. Ez a fajta „szocializáció” (sok más probléma mellett), azt is eredményezi, hogy a fiatal képtelen lesz normális emberi kapcsolatokat kialakítani, kifejezni az érzelmeit, árnyaltan kommunikálni és partnerkapcsolatot létesíteni.

Tehát ha szülőként attól félünk, hogy a gyerekünk internetfüggő, ne azt figyeljük, hogy mennyi időt tölt az interneten, hanem azt, hogy ott mivel foglalkozik. Ha gazdag és színes a virtuális élete, ha a neten valójában azokat az életkorának megfelelő tevékenységeket végzi, amiket egyébként szokott az off-line térben, a valós világban, és ami normális vagy elfogadható egy ilyen korú gyereknél, akkor nincs okunk aggódni. Míg mi suli után a térre mentünk le „lógni” a haverokkal, és ott töltöttünk el együtt órákat, addig számára teljesen természetes, hogy a barátaival a neten „bandázik”. Míg mi egész estéket ültünk beszélgetve szerelmünkkel egy padon, ők ugyanígy képesek késő éjszakáig csetelni vagy skype-olni. Míg mi moziba jártunk, addig ők egy klikkeléssel letöltik a legújabb mozifilmet vagy zenei albumot, és természetesen sokat játszanak különböző internetes játékokon.

Ez a széles érdeklődés sok esetben egy pillantással is leellenőrizhető, hiszen a digitális generációk gyermekei általában multitasking felhasználók. Egyszerre, egy időben több tevékenységet folytatnak a neten párhuzamosan, több ablak van megnyitva a számítógépük monitorján. Ez is egy olyan jelenség, amelytől néhány szülő megijed, mert el nem tudja képzelni, hogy tud a gyerek egyszerre két csetszobában is részt venni, információkat keresni mondjuk a házi dolgozatához, és közben akár filmet nézni. Ám ez a fajta felhasználói magatartás teljesen normális a digitális nemzedék fiataljai körében, s mi szülők is megnyugodhatunk, hogy gyerekünk nem „függött rá” egy-két tevékenységre.

Mint minden más függőségnél, az internetfüggőség esetében is akkor van probléma, ha a gyerek tudata beszűkül. Ha nem érdekli más, csak az internet, és azon belül is csupán egy-két oldalt látogat. Ekkor a virtuális világ nem valós kapcsolatrendszereinek leképzése már, nem a személyiségfejlődését segítő eszköz, hanem egy olyan cső, amiből nem tud kilátni. Ebben az esetben a legfontosabb számára az, hogy az adott internetes tevékenységet folytassa. Elhanyagolja feladatait, leépíti kapcsolatait. Nemcsak a szüleivel, hanem saját kortársaival is megromlik a viszonya, és valójában nem érdekli semmi más, mint az az internetes tevékenység, amire ráfüggött. Beszélgetni sem igen tud másról, ezért nagyon sokszor bezárul, nem kommunikál.

Ha ilyen vagy ehhez hasonló tüneteket tapasztalunk a gyerekünknél, akkor általában pánikba esünk, és az első reakciónk, hogy kihúzzuk a számítógépet, vagy letiltjuk a wifi-kódot. Ezzel természetesen nem megyünk semmire, hiszen a free wifi és az okostelefonok korában a gyerek ott és akkor fog internetezni, ahol és amikor csak akar. Az sem megoldás, hogy letiltjuk az adott oldalakat, hiszen ne feledjük, az esetek többségében a gyerek jobb felhasználó, mint mi magunk, bármikor képes „meghekkelni” a rendszert. Ha valóban függő, akkor meg is fogja, mint ahogy az alkoholista is italhoz jut, bármi áron. Ahogy az alkoholistát vagy a kábítószerfüggőt sem fogja tudni a család meggyógyítani, így az internetfüggésnél is nagyon fontos, hogy ne akarjuk otthon „kuruzsolni”, vagy parancsszóval, tiltással úrrá lenni a helyzeten és a gyereken. Nem fog menni, és csak egyre rosszabb lesz a helyzet. Ha attól tartunk, hogy számítógépfüggő a gyerekünk, akkor forduljunk szakemberhez, és kövessük az utasításait, még akkor is, ha nem értjük, mit, miért csinál.

Az, hogy a gyerek mennyi időt tölt a neten, viszonylag egyszerűen leellenőrizhető. Azonban azt, hogy milyen tevékenységeket végez ott, kikkel kerül kapcsolatba, milyen széles a virtuális érdeklődése, netán nem látogat-e veszélyes oldalakat, szinte lehetetlen feladatnak tűnik kideríteni. A gyerek, főleg a kamasz gyerek nem tűri, hogy a szülő „belenézzen” a számítógépébe, leellenőrizze, hol járt, kikkel beszélgetett, milyen tevékenységeket folytatott a digitális világban. A szülő nem törhet be a gyerek akarata ellenére annak intim terébe, legyen az a gyerek szobája, naplója vagy internetes fiókja. Egyetlenegy módja van, hogy kiderüljön, mit tesz a gyerekünk a neten. A bizalom és a folyamatos, nyílt kommunikáció.

Ha a gyerek olyan közegben nőtt fel, ahol természetes, hogy megosztja szüleivel az élete eseményeit, akkor a virtuális világban átéltekről is be fog számolni. Természetesen csak akkor, ha a szülő nyitott és érdeklődő, ha nem elutasító vagy élből ítélkező. Mint minden más nevelési probléma esetében, ez a bizalom- és szeretetkapcsolat biztosíthatja azt, hogy időben észrevegyük, ha gyerekünk rossz irányba halad, vagy komoly veszély fenyegeti a virtuális világban. Így lesz esélyünk arra is, hogy el tudja fogadni a segítségünket.

Ez a generációs szakadék valahogy más, mint ami apáink és közöttünk volt.  A virtuális kultúraváltással elveszítettük a közös teret, a közös kultúrát és a közös nyelvet.

Június 28-án megjelent egy hír a Daily Mail-ben amely szerint egy apuka megelégelte lánya szelfimániáját, és radikális lépésre szánta el magát. A cikk szerint „időt és fáradságot nem kímélve lekopizta” a lánya fotóit: ugyanolyan ruhát vett el, ugyanúgy pózolt, még a lánya sminkjét, frizuráját és tetkóit is lemásolta, és így készített magáról egy szelfisorozatot. A lánya eredeti szelfijét a saját fotója mellé vágta, és ezeket a képpárokat megosztotta a saját internetes oldalán. A fotókat gyorsan felkapta az internetes média, néhány órán belül több mint tízezren osztották meg a vicces kedvű „trollpapa” fotóit.

Egy magyar hírportál is lehozta a képeket, „remek ellencsapásnak” nevezve az apa ötletét. A cikket megosztottam az egyik általam vezetett, neveléssel kapcsolatos nyílt fórumon, és mondhatom, heves vihart kavart. Volt, aki az apának adott igazat, volt, aki a kislányt védte. Hasonló energiával és megosztottsággal törnek fel a kérdések a szülőkből, nevelőkből azokon az előadásokon, pedagógus-továbbképzéseken is, amelyeket a digitális nemzedékről tartok.

Eredeti cikk:
http://www.dailymail.co.uk/femail/article-3663232/Dad-recreates-daughter-s-selfies.html

Kétségbeesés, önvád, düh jellemzi ezeket a hozzászólásokat, és leginkább a teljes értetlenség. Nem értjük a gyermekeinket, tanítványainkat, sokszor olyan az Y-, Z- vagy Alfa-generációval folytatott beszélgetésünk, mintha ufókkal kellene kommunikálnunk. Mintha egy más bolygó idegen lényei élnének velünk egy térben, akiknek alapvető jelzéseit sem értjük, és alapvető szükségleteik is teljességgel abszurdnak tűnnek.

Ez a generációs szakadék valahogy más, mint ami apáink és közöttünk volt. Mintha mélyebb, súlyosabb lenne, mintha nehezebben lehetne megtalálni a közös hangot, a generációk közös nyelvét.

És ez valóban így is van. Mert a világtörténelemben mindig is harcoltak egymással a generációk, mindig is jelen volt a generációs szakadék, de valójában egy térben, egy kultúrában éltek, egy nyelvet beszéltek. A generációk közötti feszültséget elsősorban az önállósulási törekvések, illetve az értékrendbeli különbségek jelentették, de mindig megmaradt az a közös „nyelv”, amin a generációk tagjai meg tudták érteni egymást, s bár a fiatalok és az idősek kultúrája mindig is különbözött egymástól, gyökerében mindkettő azonos volt. Nem beszélve arról, hogy a hagyomány szentesítette kényszerűségből vagy szabad akaratból egy térben éltek a különböző korosztályú emberek a családban. A virtuális kultúraváltással azonban elveszítettük a közös teret, a közös kultúrát és a közös nyelvet.

A magyar gyerekek átlagosan napi 4-6 órát töltenek internetezéssel, és ehhez még hozzájön az online filmnézés, zenehallgatás. Személyes kapcsolataikat, barátságaikat, szerelmeiket is az interneten élik meg. Az internet közönsége vagy az internetes csoport véleménye lett számukra mértékadó. A nevelés területén nagyon fontos kérdés, hogy a gyermek számára ki lesz tekintélyszeméllyé, kinek a példáját akarja követni, kihez akar hasonlítani, kinek az értékrendje válik mintaadóvá. Míg kisgyermekkorban a szülő, majd a pedagógus a tekintélyszemély, addig a kamaszoknál a kortárscsoport kerül ilyen referenciahelyzetbe. A kamaszkor egyik konfliktusforrása és vészfaktora eddig az volt, hogyha a gyerek rossz társaságba keveredett, ha a kortársai, akikkel mindig együtt „lógott”, más értékrendet vallottak, mint a szülők. Ma azonban már visszasírjuk ezeket a régi szép időket. Mert akkoriban legalább tudhattuk, kik hatnak a gyerekünkre, ma azonban már fogalmunk sincs erről. A kamaszok referenciacsoportja ugyanis ma már nem a valós térben, hanem a virtuális térben keresendő. A közösségi oldalak csoportjai, az ismerősök visszajelzései, lájkjai, kommentjei alakítják személyiségüket, értékrendjüket, önértékelésüket, és mi, szülők, valójában nem tudjuk, hogy kiknek, milyen értékeknek akarnak megfelelni. Mert meg akarnak felelni, mégpedig nagyon.

Ezt bizonyítja Sue Palmer amerikai pszichológus kutatása, aki gimnazista korú gyerekek közösségi oldalakon megjelenő posztjait, azok tartalmát és gyakoriságát vizsgálta. Palmer hozta be a köztudatba, a „lájk-kurva” fogalmát, ami szerinte a Z-generáció egyik sajátossága. Az interneten megosztott saját tartalmakat (szelfik, információk saját magáról, blogbejegyzések stb.) vizsgálva azt tapasztalta, hogy amikor egy középiskolás korú gyerek kiposztol valamit, átlagosan 2 azaz kettő percet vár. Ha ez alatt az idő alatt nem kapja meg posztjára a megfelelő mennyiségű lájkot (aminek száma természetesen mindenkinél más és más), akkor törli a posztot, és ismét két percen belül feltesz egy másikat, amivel remélhetőleg nagyobb tetszést fog az ismerősei körében kiváltani.

Ezek a posztok az esetek többségében kifejezetten intim jellegűek, olyan képek vagy információk, amilyeneket egy digitális bevándorló szülő semmiképpen sem osztana meg országgal-világgal. A szülő számára tehát jórészt etikailag elfogadhatatlan az a viselkedési forma, ahogyan a gyerekeink a virtuális térben kommunikálnak. A probléma azonban az, hogy a digitális világban etikai szempontból nagyon ingoványos területen járunk. Ugyanis az illemszabályok sok ezer éves kulturális örökségre tekintenek vissza. Természetesen az etikett koronként és kultúránként változik, mint a normák általában. A net viszont néhány évtizedes kommunikációs forma, még csak keresi a határait, nincs kialakult etikettje. Nagyon nagy kérdés: mihez viszonyítunk? A valós világ normáihoz, amikor valójában önálló térrel és nyelvvel rendelkező, külön világról van szó, amely ráadásul globális, mindenre és mindenkire hat a világon? Vagy fogadjuk el, hogy majd kiforrja magát a net-etika, hadd nőjön a virtuális térben is szabadon minden virág, az áldozatokról meg, ha lehet, ne beszéljünk?

Felelős szülőként természetesen nem beszélhetünk így. Valamit tenni akarunk, de mivel a virtualitás nem a saját világunk, sokszor többet rombolunk a jó szándékunkkal, mint építünk. Mint a cikk elején példaként felhozott „vicces” apuka. Valójában úgy tört be a gyerekek virtuális életébe, mint elefánt a porcelánboltba: fogalma sem volt, hogy mit tesz tönkre, hol, miben és kiben tesz helyrehozhatatlan károkat. A kislány saját oldalán tett vallomása szerint abúzusnak élte meg mindazt, amit az apja tett. Megalázta, kicsúfolta a számára legfontosabb közösség előtt. Az apuka jó szándéka teljességgel a visszájára fordult, ugyanis ezzel a húzásával nem védelmet nyújtott gyermekének az internetes ragadozókkal szemben, hanem épphogy a prédájukká tette, hiszen a gyerek így még inkább a figyelem középpontjába került, de egyértelműen negatív előjellel. S ezzel az apa nemcsak emberi méltóságában sértette meg, hanem komoly veszélyeknek is kitette.

Tudjuk, hogy nem egy kamasz lett már öngyilkos az internetes zaklatás miatt, amelyeknek kiindulópontja minden estben egy-egy nagy nyilvánosság elé került poszt volt. Ennek a kislánynak a szelfijeit eredetileg pár százan ha lájkolták. De apuka jófejkedő húzásával több milliós nézettsége lett a képeknek. Azoknak a képeknek, ahol az apa nevetség tárgyává teszi a saját gyerekét. Ezzel pusztán matematikailag is ezerszeresére nőtt annak az esélye, hogy a gyerek internetes zaklatás (akár tragikus) áldozata lesz. Csak gondoljunk bele, mit éreztünk volna, hogy a saját apánk éget le ország-világ előtt. És az „ország-világ” most konkrétan több millió embert jelent, nem csak a szomszéd utcát vagy az osztálytársakat.

Az apa jó szándékát nem vitatom el, de ormótlanul, érzéketlenül cselekedett. A nagyobb baj az, hogy szülők milliói most követendő példának tekintik a „jó fej” apukát. És pusztán azért, mert nincs fogódzó, nem tudják, hogy mit tegyenek, mit tehetnek az internet világában.

Nincsenek általános normák, a szubjektív etikák (mindenkinek a saját normarendje) és az érzületetikák (azt teszem, ami jó nekem) uralják a terepet. Mivel még nincs általános net-etika, nagyon fontos, hogy a szülő és a gyerek együtt alakítsa ki a számukra, a család számára elfogadható és/vagy tolerálható normarendszert az interneten töltött időtől kezdve egészen addig, hogy mit posztolhatok magamról. Ezek a normák persze csak akkor működnek, ha mindenki egyetért a betartásukkal (mint minden más normarendszer esetében). Tehát konszenzusra van szükség a szülő és gyerek között, nem lehet felülről lefelé leprédikálni a gyerekeket. Persze ezt a normakódexet ne úgy képzeljük el, hogy na most, édes kisfiam, leülünk, és ratifikáljuk a megegyezést, hanem ahogy minden más szokást a családban. Napról napra alakul, megbeszéljük az aktuális kérdéseket (nem csak a problémákat), és tanulunk egymástól.

Mint minden más nevelési kérdésben, a net-etika estében is kimagaslóan fontos a szülői példaadás és bizalom. El kell érnünk, hogy a családban ugyanolyan fontos téma legyen a virtuális világban történt események megbeszélése, mint pl. hogy mit csinált a gyerek a suliban vagy a szakkörön. Már csak azért is, mert több időt tölt a neten, mint a suliban vagy a szakkörön. Mint minden más veszélyeztetettség esetén, csak akkor lesz a gyerekünk biztonságban, csak akkor tudunk segíteni, ha fontossá válik számára, hogy ÖNKÉNT mondja el szüleinek a virtuális világban szerzett tapasztalatait, örömeit, problémáit. Hogy szükségletévé váljon a digitális világban szerzett tapasztalatainak megosztása a szüleivel. De ahhoz, hogy ez kialakulhasson, a szülőnek nyitottnak, érdeklődőnek kell lenni, és semmiképpen sem szabad azt éreznie a gyereknek, hogy itt most őt ellenőrzik. Alapvetően a szülő feladata a jó felhasználóvá nevelés, amibe nemcsak az okos eszközhasználat, hanem a biztonság és az internetes etikett is beletartozik. A jó, biztonságos felhasználóvá nevelés ugyanúgy attitűdformálás, mint egy csomó más családi szokás esetében. Ezt képtelen az iskola megvalósítani, mert a gyerek valójában otthonról hozza, hiszen modellkövetéssel tanul. Magyarán, ahogyan az a gyerek lesz olvasó felnőtt, aki azt látja otthon, hogy a szülei sokat olvasnak, ugyanúgy az a gyerek lesz jó és biztonságos internet-felhasználó, aki ezt látja a szüleitől.  Igen ám, de mint az előzőekben láttuk, maguk a szülők sem feltétlenül jó internethasználók. Tehát nekünk szülőként elsődleges dolgunk, hogy felnőjünk a feladathoz  a gyermekeinkkel együtt.

Miklya Luzsányi Mónika