A cikksorozat címét a magyar irodalomtörténet egyik legkiválóbb írójának, Ottlik Gézának a regénye alapján választottam. Az Iskola a határon meghatározó írás a kegyelemről és Istenről. Idézem: "Ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrizni hozzá sértetlenül."
Gyönyörű és súlyos mondat egyben, melynek szavait akár külön-külön, kérdésként is feltehetnénk a magunk számára. Valóban lehetek rabságban? Ha igen, akkor mi tart engem rabságban? Hogyan őrizhetem meg a lelkem? Egyáltalán, sértetlen maradhat-e a lélek?

Termékeny lehet elidőzni amellett, hogy erről a mondatról személyesen, nekünk mi jut eszünkbe.
Az útról, amelyre a cikkek felvetései mentén indulunk, különböző irányokba szeretnénk széttekinteni. Meghívásom az Olvasó számára az lenne, hogy ezeket az őrizendő szerkezeteket legyünk figyelmesek észrevenni és megkeresni.  

A szerző kötődése a témához több szempontból szakmai, másrészről egészen személyes szintű. Megannyi egyetemi előadás hallgatója volt a történelem, az antropológia és a vallástörténet témaköreiben, majd kíváncsisága a természettudományok, az ökológia és a környezettan medrébe torkollott. Szívesen kérdez mérnököktől, és kíváncsi a lélektan művelőinek századokkal ezelőtti és jelenleg megfogalmazott megállapításaira. Jókedvűen vallja, hogy egy jó könyv, egy kellemesen elkészített étel vagy egy jól megkomponált zenei darab is a valóság megismerésének és megélésének fontos eszköze. Utazva is tanulni igyekszik a világról, legyen az akár a visszafogott, fényes Észak vagy a benyomásoktól harsány Dél. Nem utolsósorban pedig igyekszik lencsevégre kapni Istent, és ha ez sikerül, ezt a vigasztalást megosztani másokkal is. 
A hat írás az eddigi tapasztalatok párlata és az útkeresésnek azon nyomvonalai, amelyeken végighaladt. Az Olvasót arra biztatom, hogy forgassa úgy, mint egy útikönyvet utazás előtt. A hat téma egyen-egyenként is igen terjedelmes és mély. Jelentőségüket fontosságuk vagy aktualitásuk hordozza. Keresztény és református szempontból érdemes lehet ezekre rákérdeznünk vagy válaszokat keresnünk.

Milyen szerkezetekkel fogunk találkozni? 
Olyan kereteket figyelünk meg, amelyeknek részei vagyunk, és amelyek kötelékében benne foglaltatunk. A nyelvészek ugyanazt mondják, mint a biokémikusok: folyamatos kommunikációban vagyunk a minket körülvevő világgal. Tudományos megfogalmazásban az anyag -, az energia- és az információcsere folyamatos. Emberként aktív részesei és hordozói vagyunk a teremtett világnak, Isten teremtésének. Életterünk és éléstárunk a bioszféra, amelyből kiveszünk, és amelybe visszaforgatunk. Aztán különböző szerepkörökben, de mind családokba, párkapcsolatokba, barátságokba és egyéb értékek mentén szerveződött közösségekbe vagyunk mélyen beleágyazva. A kapcsolódások tere és formája igen változatos: érintkezünk szóban, összetalálkozunk az asztalnál, vagy forgunk egyet a táncparketten. Mára igen domináns lett a virtuális jelenlétünk, az interneten, online kialakított identitásunk. De ugyanez az információáramlás zajlik a szervezetünkön belül: ahhoz, hogy éljünk és létezzünk, a testünk minden része összekapcsolt rendszert alkot, és ugyanígy, interaktív kötelék van a testünk és a lelkünk között is. Fontos az igaz és hű kapcsolat önmagunkkal, ajándékba kapott testi egészségünkkel és lelki harmóniánkkal együtt. 
Fontos, hogy ezekről a szerkezetekről hogyan gondolkodunk és gondoskodunk. Valamivel gondban lenni vagy valaminek a gondját viselni, bár közös tőről erednek, de nem pusztán játék a szavakkal. Egészen eltérő irányultságot jelentenek.

Anthony de Mello egypercese szerint a részeg ember azért nem találja meg a házát, mert alapvetően nincs tisztában vele, hogy részeg, és hogy mi az, ami részeggé teszi. Ha ezeket egyszer sikerül észrevennünk, már az alapvetően áldást hozó a számunkra. A minket érő megannyi hatás és információ elől azonban nem mindig tudunk elzárkózni. Úgy gondolom, fontos erősítenünk a lelki immunrendszerünket is. Amit lehetőségünk és szándékunk van kizárni, azzal jó megkönnyíteni az életünket. Kiemelten fontos megtanulni felismerni és megkülönböztetni az életet hozó és felemelő helyzeteket, ingereket, illetve ismereteket. Megszabadulni a romboló, manipulatív képektől, mondatoktól, mozdulatoktól és életstílustól. Esetleg megkérdőjelezni olyan minket lenyomó és akadályozó megrögzöttségeket, amelyeket annyira elhittünk, hogy azoknak mi magunk vagyunk a legkitartóbb ismétlői. Mi szorongatjuk saját magunkat. 
Gyógyírre van szükségünk. Gyógyító képekre és gyógyító mondatokra van szükségünk. A mi bevésődött, vélt igazságainkat és hiedelmeinket – Tapolyai Emőke szerint –, krisztusi igazságokra kell cserélnünk. Jézus mondja: "És az igazság szabaddá tesz benneteket." (János evangéliuma 8:32).

Egy kiállítás finom utóhangjainak leszünk tanúi az alábbi sorok elolvasásakor. Egy évvel ezelőtt ugyanis érdekes kísérletbe fogtunk Füle Tamással, a Parókia portál szerkesztőségvezetőjével: szép szavakat kerestünk.

Az ő munkaasztalán szó szerint nap mint nap megfordulnak a szavak. Társszerzőként Ottlik regényének szereplőjével, Medve Gáborral együtt mondhatom el azt: „mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van hagyatva." Igen, a szavakra vagyunk hagyatva, jelen cikk megírása közben is. A világunk egyik leképezésének, megértésének eszköze az emberi nyelv, amely egészen elképesztő dimenziókat érintő lehetőségünk. Ugyanakkor, gyakran szembesülünk korlátozó, elégtelen erejével és terjedelmével. Hovatovább, mit kezdjünk a fájdalmas, sebző és bennünket bántó szavakkal? Hogyan képes egy-egy, pár szótagú képződmény ilyen nagy, életformáló hatással lenni ránk?

A kiállítást követően még nem volt lehetőségünk igazán szólni a mi tapasztalatainkról, és azokról a folyamatokról, amelyek a látogatóinkban installációnk hatására történni látszottak. Vagy éppen azokról, amelyek bennünk a kiállítás megalkotásán túl tovább folytatódtak és dolgoztak. Így most a részemről megélt néhány felismerésről lesz szó.

Tamás felhívása az volt: mi lenne, ha összegyűjtenénk a szép szavakat? Természetesen ehhez összegyülekezve szembesültünk azzal, hogy a szép szavak más és mást jelentenek neki és nekem. Érdekes volt ebben a feladatban lubickolni, hiszen mindannyiunknak emlékei, történetei lehetnek egy-egy szó kapcsán.

A kísérlethez egy tiszta és légies teret hoztunk létre egy fehér sátor felállításával, amelyet belülről csupa szép szóval borítottunk. Elég egyszerű műveletnek tűnt. Ám ezt az egyszerűséget tudatosan és célzottan tartanunk kellett, ami valójában kihívást jelentett. A hófehér papíron pusztán a fekete betűtestek – minden díszt nélkülözve – kaptak helyet.

"lepkeszárny" vagy "bájos", és megannyi, a szívünknek kedves szó sorakozott a sátor oldalfalain. Nem, egyáltalán nem tülekedtek. Furcsamód, nem zúdultak ránk. Inkább az történt, hogy a sátorba megérkezve lassan-lassan kivehetővé váltak, mint mondjuk egy számunkra kedves személy arca, ahogyan egyre közeledik hozzánk; először csak távolban feltűnő rajzolata tölt el a jóleső ismerősség és várakozás hangulatával, ami egyre buzog, míg végül megérkezik hozzánk.

Ki ez a jó ismerős? Valaki konkrét? A sátor egyik szegletében egy fehér tükröt állítottunk fel. Ha a belső szobánkba térünk, a lelkünk egy ugyanilyen meghitt, belső terébe, akkor tulajdonképpen kivel is találkozunk? Talán nem is gondolnánk, hogy saját magunknak is ismerősei vagyunk. Talán régen nem örültünk „egymásnak". Nem hiszem, hogy a sátor a maga puszta esztétikumával és szépségével volt képes a betérőt hosszú percekig betölteni. Egy-egy rácsodálkozás, de akár csendes könnyezés láttán azt kérdezgettem: vajon ez a barátunk, ez a látogatónk kivel találkozott? Mi volt az a szó, ami megrendítette? Melyik volt az, amelyik vigasztalta?

A pszichológiai iskolák, de személyes mély hitem is az, hogy a személyiségünk legbelső lényege sérthetetlen. Ez lehet az a belső tartalom, akik mi objektíven Istenben vagyunk. Ez hordozza igazán a maga igazságát, hogy kik vagyunk; hogy kezdettől fogva és végső soron Istenhez tartozunk.

Úgy tapasztaltam, a problémák akkor kezdődnek, amikor ez a kötelék, ez a kapcsolat feledésbe merül, és nem tudjuk azt, hogy ki teremtett és váltott meg bennünket. Az ima nem rituálé és nem is kötelesség, amelyet jó keresztényként illik elvégeznünk. Az ima a legbensőségesebb kapocs, az az élő és kölcsönös kötelék, amely Isten és ember között van.

Az önazonosságunkat, azaz az identitásunkat életünk során megannyi tényezőre építjük, amelyek múlékonyak és változóak, egyszersmind törékenyek is. Védelmezzük és építgetjük a kialakult hiedelemrendszerünket, amellyel a világot, a kapcsolatainkat és önmagunkat értelmezzük. A sématerápia szerint olyan, magunknak gyakran ismételgetett mondatok, élmények képesek lelki rabságban tartani bennünket, amelyek őriznek valamit egy bennünket ért múltbeli hatásból. De közben az élet továbbhaladt. Önmagában véve olyan felfoghatatlan, tágas terű a létezésünk, hogy az mindig több, mint amit mi a szavainkkal vagy a saját nézőpontunkból érzékelni tudunk. Az életről való megtapasztalásaink szűkíthetik a látókörünket, és ezt a korlátozott képet tartjuk sokszor az egyetlen valóságnak. Pedig az élet mindig több. Ha eleget gyakoroljuk, már nem is emlékszünk, hogy volt valaha másmilyen. „Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr." (Ézsaiás könyve 55. rész: 8–9. vers)

Az élet szükségszerűen nagyobb és tágasabb dolog, mint aminek azt mi látjuk. Bonhoeffer mondja:

Az életet a maga valóságában nézni és érzékelni tulajdonképpen Isten keresése. Megfontolni azt, hogy miként festhet az életünk Isten szemszögéből, aki annak széltét és hosszát átlátja.

Ehelyett szűk és gyakran kifejezetten romboló, negatív optikára szűkítjük a látásmódunkat, és meg is tanulunk hinni abban. A magyar társadalom nagy része szenved csökkentértékűségben. Képesek vagyunk gyakran vagy folyamatosan szégyenkezni önmagunk miatt, kitartóan hinni abban, hogy méltatlanok és értéktelenek vagyunk. A pesszimizmusra való beállítódásunkat szintén hosszú, alapos tanulás révén sajátítjuk el – mi magunk. Ismerünk olyanokat, akik számunkra érthetetlen és minden indoklást nélkülöző módon ütlegelik és bántják magukat. Olyan címkék és ítéletek határozzák meg őket, amelyek egészen egyszerűen nem igazak és messze távol állnak a valóságtól. Rendületlenül hisznek abban, hogy a dolgok nem fordulhatnak áldásosra, és nem is tudnak a kegyelemre támaszkodni, amelyet Isten kínálna fel nekik. A sématerápia megismertet bennünket a különféle logikai hibákkal, amelyeket nap mint nap elkövetünk. Ez például a túláltalánosítás, amikor egy rossz élményből vonunk le mindenre kiterjedő negatív következtetést. Azt gondolhatjuk, hogy egy-egy kudarcból nem lehet kikerülni, és ha egyszer megtörtént, akkor bukásra vagyunk ítélve az életünk más területein is. Felnagyítjuk egy-egy személy negatív oldalát, míg a pozitív tulajdonságait, eddigi jó tetteit figyelmen kívül hagyjuk. Ilyen a gondolatolvasás, amikor azt gondoljuk, pontosan tudjuk, mit gondol és érez a másik, de erről a másik felet már nem kérdezzük meg. Ez aztán igen alapos félreértésekhez és keserűséghez vezethet.

A kiállítás játékmezőjében négy úton keresztül lehetett eljutni a szép szavak sátorába: a csend, az utazás, a kapcsolataink és az Isten igéjének útján. Talán arra is rátapintott ez az útvonal, hogy több úton lehet eljutni önmagunkhoz, belső, szép, fénylő lényegünk megsejtéséhez is. A sátorban, bent tetszőleges időt lehetett eltölteni. Ez a csend – mind a vizuális letisztultság, mind pedig a hallható zavar, zaj nélküli állapot – arra is jó, hogy meghallhassuk benne saját hangunkat. Miket mondunk magunknak?
Néha arra gondolok egy-egy kedves ismerősömet hallgatva, vajon tudatában van-e annak, milyen rombolóan és valós alapot nélkülözve beszél önmagáról.

Szeretem ezt a kiállítást, mert gyönyörködtet és szép. Andrei Makine kortárs orosz írót szeretném idézni:

A különböző utakon végsősoron a szavak előtti világba érkezünk meg, ahol a valóság torzítatlan és közvetlen formában létezik. Lehet hagyni, hogy saját létezésünknek néma szépsége feldúljon minket. Hökkentsen meg és zökkentsen ki, egyszersmind eszméltessen. Nem kerüljük-e el mindinkább a magunkkal és az Istennel való találkozást?  

Nagyon szeretem ezt a kiállítást. Szeretem, mert felébreszt arra, hogy mindannyiunknak ilyen gyönyörű, tágas és tiszta lelke van, amelyből az életünk forrásozhat. Ezt nem mi érdemeltük ki vagy alkottuk meg, hanem Isten radikális szeretetéből, kegyelméből következik. Ő az, aki folyamatos, mélységes igent mond ránk és a létezésünkre.

Szeretem ezt a kiállítást, mert a sátor gyógyító kép, amely a reményt jeleníti meg. Anselm Grün kifejezetten hangsúlyozza a gyógyító képek szükségességét, melyek egészen mély dimenziókban tudják mozgatni a lelkünket a gyógyulás, a megerősödés és a szeretet irányába. A villódzó feliratok, ügyesen megkomponált transzparensek és szlogenek szinte agresszíven befolyásolnak bennünket. A városi környezet felületei, az életterünk vagy a világháló általunk látogatott terei mind tele vannak zsúfolva szavakkal, szövegekkel. Nem is vagyunk a tudatában annak, hogy ennyi információt nem bírunk el, és nem is vagyunk képesek feldolgozni. De naivitás hinni azt is, hogy a reklámok vagy a könyvek, amelyeket olvasunk, a filmek, amelyeket megnézünk, ne lennének ránk személyiséget meghatározó hatással. Ezért is fontos valamelyest tudatosan kiválogatni, hogy mi érkezzen meg hozzánk, és mi nem.

Szeretem ezt a kiállítást, mert új tanulási mintákat mutat. Az élmény, a belső, elfogadó és szép találkozás lehet az a mustármag, amelyből elindulhat a reális önértelmezés új köre. Az emberi idegrendszer a számos idegi kapcsolat révén reverberációs pályákat hoz létre, amelyeknek az útvonala megváltoztatható. Ha egyszer ráébredünk a szeretettség és elfogadottság élményére, akkor ezt a kegyelmi kört újra és újra felidézve és tudatosan keresve szó szerint bevéshetjük az életünkbe. Bámulatosan nagy hír, hogy ez tanulható, és tulajdonképpen a mi döntésünkön múlik, hogy akarjuk-e. Anthony Bloom szavaival élve: megérthetjük, hogy kétségbeesésünknek nem a végső győzelem elmaradása, hanem az eléréséhez alkalmazott módszerek kudarca az oka. Ha ez megtörtént, akkor mindent egészen elölről kezdhetünk, de már egészen más módon. Elkezdhetünk új és hálával teli módon tekinteni az életünkre.

Szeretem ezt a kiállítást azért is, mert önkifejező és őszinte. Az asszertív kommunikáció számos jellegzetessége megjelenik benne. Egyszerű és egyenes és reális önértékelési lehetőséget kínál. A nyilvánvaló értékességeinket elismeri és erősíti. A tanult negatív hiedelmeinket megkérdőjelezi: az, aki a tükörben velem szemben áll, tényleg értéktelen? Sokan birkóznak önmagukkal addig, mígnem ráébrednek, hogy ez az erőfeszítés öleléssé, mélységes elfogadássá válhat.

Mindezt pedig türelmesen és szelíden is meg lehet tenni.

Az önmagunkkal való találkozás arra is ráébreszt, hogy kudarcaink és fájdalmaink okát ne mindig kivetítsük és másokra terheljük. Megvizsgálhatjuk, hogy mennyire jogos azt hinnünk, hogy szerencsétlenek vagyunk – holott nyilvánvaló áldásokkal van telehímezve az életünk? Mennyire vakok vagyunk meglátni Isten munkáját az életünkben...

Ugyanakkor, ha már tisztában vagyunk az értékességeinkkel, akkor nem lesz többé szükség ennek a bizonygatására. Nem lesz szükség az agresszióra, amellyel mások fölé akarunk kerülni. Nem szorulunk a passzív mártír szerepébe, aki azt hiszi, hogy tehetetlen, és hogy nincsen hatással a saját életére. Szeretem ezt a kiállítást, mert tekintettel van másokra, és arra tanít, hogy embertársainkban is megtalálható ez a gyönyörű lélekszoba. Megértővé tesz és megbocsátóvá, és talán jobban együtt tudunk érezni azokkal, akik mély fájdalmakat és sebeket hordoznak. Ugyanakkor afelé is vezet bennünket, hogy mindennél jobban szükségünk van a gyógyító és szép szavakra. Szükségünk van arra, hogy ezt kifejezzék nekünk, és hogy ezt mi is kifejezzük másoknak. Megtorpanásra tanít, mielőtt hosszas panaszkodásba kezdenénk. Elgondolkodtat, mielőtt valami lehúzót és elítélőt fogalmaznánk meg. Hiszen a szavaknak hatalmas ereje van, afelett is, aki mondja, és afelett is, aki hallgatja őket.

Szeretem és megköszönöm ezt a kiállítást, elsősorban az alkotótársamnak, Füle Tamásnak, aki kezdeményezte és mindvégig türelmes szeretettel hordozta az alkotói folyamatot.

Végül is csak szeretem ezt a kiállítást. Mert teret enged a csendes szemlélődésnek. „Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, URam." (139. zsoltár, 4. vers) A sátor és a szavak is csak eszközök ahhoz, hogy megérkezzünk Isten terébe, oda, ahol önmagunkkal és Vele is találkozhatunk. Ilyenkor tényleg elakadhat a szavunk. A kérdések elcsitulhatnak, a vitáink majdhogynem értelmüket vesztik. Megmártózhatunk az Isten csendjében, abban a békességben, amelyet ez a világ nem adhat, de Jézus megígért nekünk.

Mindannyiunknak van teste, amely mindenféle szempontból csodálatos, rugalmas és tanulékony mű. Szó szerint: alkotás. Kutatjuk és fürkésszük működését a tudomány szemszögéből és bámulatosan fejlődő eszközeivel. Ugyanakkor a művészek is megannyi látószögből figyelik, illetve technikák sokaságának segítségével ábrázolják az emberi testet.

Képzeljünk el két táncost, amint előttünk állnak a porondon. Az egyikük jelképezi a Szívünket, azaz az érzelmeinket; a másikuk pedig a Testünket. Amit pedig látunk, az az, ahogyan a Szív a porond széléről énekel: különböző magasságokba szökik a hangja, olykor hangosabban vagy egészen elhalkulva, néha dúdolón. Képzeljük el, hogy a Test erre az énekre táncol. 

Ez nem pusztán gyakorlat. A neurológia, azaz az idegtudomány az utóbbi évtizedben fedezte fel ígéretes terület gyanánt a táncot, és számtalan műszeres vizsgálatot végeznek az idegrendszer és a táncmozdulatok összefüggéseivel kapcsolatban. A pszichológia megannyi irányzata támasztja alá ezt a modellt, mely szerint a testünk követi az idegrendszer állapotát. Magyarán, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. A testünk jelzéseiből, tüneteiből kiindulva visszajuthatunk az érzelmek, majd azokon felül a gondolatok világába, amelyek ezeket a tüneteket okozzák. A mindennapi tapasztalatokból az Olvasó is fel tudna sorolni példákat, amikor érzékelte, hogy egy-egy hangulat milyen hatással volt testtartására, mozgására, viselkedésére. Sőt, egy-egy élethelyzet akár testet betegítő is lehet. 

A Biblia, de maga az evangélium is számos helyen rámutat az emberi test fontosságára. Megható olvasni, ahogyan Isten megalkotja az embert. Gondoskodását mutatja az is, hogy a bűnesetet követően ruhát is készít neki. Krisztus felfoghatatlan misztériumához kapcsolódik az a nagy szeretet, hogy megszületett a világba és elhordozta a keresztjét. Fontosnak tartotta, hogy hallgatósága ne dőljön ki az úton, ezért megáldotta a kenyereket és a halakat, hogy az emberek enni kapjanak. A testünkről való gondoskodás és az egészségünkre való odafigyelés feladatunk és felelősségünk, melyet indokolatlan a tabuk területére helyezni.  

Bagdy Emőke szavaival élve „az egészség jeltelen". Komolyan elgondolkodni bizonyos tünetek jelentkezésekor szoktunk, és tapasztalataim szerint akkor, amikor a mindennapok ritmusát komolyan megbolygatja egy-egy betegség. Úgy találom, hogy a magyar társadalomban többnyire még mindig az a nézet az uralkodó, hogy a testünk jelzéseit hogyan lehet hatékonyan elhallgattatni, és megszokott életvitelünket – büntetlenül – tovább fenntartani. Mint bármely élő szervezet, így az emberi test is gyönyörűen összehangolt zenekari mű. Az egészség rendszerszintű nézőpontból nemcsak lelki értelemben vett „öntudat", hanem fiziológiai szinten is. 

A létezésünk önmagában véve koreográfia. József Attila szavaival élve vérköreink „viszik az örök áramot", és „lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségüket susogják"! Legalapvetőbb mozgásaink egyike a légzés maga. Eltelíti oxigénnel a szervezetet, majd a felesleges anyagok kilégzéssel távoznak belőle. A légzés biokémiájába és élettanába bővebben nem merülnék bele, de mindennapi kifejezéseink között folyton utalunk jóleső fontosságára, amikor például azt mondjuk, „szusszantam egyet" vagy „végre levegőhöz jutottam". A pihenés és a tanulható relaxáció csendes, úgynevezett passzív formái a nyugalomban levő testre csodálkoznak rá. Az, hogy valaki a csendesebb vagy az aktívabb mozgásformát részesíti előnyben és tartja hasznosnak, igen egyénfüggő lehet. A mozgáson keresztül kiváló lehetőségünk van megérezni és közvetlenül megtapasztalni a bennünk lüktető életet. 

Minden fizikai tevékenység, a munkától kezdve a szabadidős mozgáson át azért tesz különösen jót, mert testi szinten rögtön az élet kézzelfogható, egyszerű valóságában találjuk magunkat. A túlnyomóan szellemi munkát végző vagy a szorongásra, aggodalmaskodásra hajlamos emberek az élet olyan közvetlen megtapasztalását élik meg, amely az „itt és most" révén stresszkioldó, józanító hatással bír. 

A test és a lélek egységének felismerése kiemelkedő fontosságú. Az itthon is elérhető szomatodráma módszertana is ezt a kapcsoltságot használja fel. Azokkal a gondosan ledöngölt, mélyen elzárt érzéseinkkel tudunk szembenézni, melyek tudattalanul irányítják életünket, majd testi tünetek, betegségek formájában ütik fel a fejüket. A drámajáték során kioldódhat a feszültség, és megindulhat a lelki és testi szintű gyógyulás. 

A tánc a kifejezés eszköze, mivel az agy azon területét stimulálja, amely a nyelvi kifejezéshez szintén szükséges. Sőt, bizonyos agyi területek aktivitása miatt olyan érzelmi állapotok kifejezésére is lehetőség van, amelyeket szavak szintjén nem tudunk megközelíteni vagy megfogalmazni. Ezért a tánc terápiás hatása fontos felfedezés, mivel olyan élményeket is megjeleníthet és feldolgozhat, amelyekkel máshogyan nem sikerült még eredményeket elérni. 

Így érzelmeinket, drámáinkat és élethelyzeteinket is lehetőségünk van eltáncolni. A tánc az ember kifejezőkészségének alapvető formája, egyfajta korai nyelv, és igen specifikus mentális folyamatokat igényel. Jelenleg a legösszehangoltabb társas tevékenység, melyben az emberi test a legösszetettebb mozgássorozatot gyakorolja. Amikor egyik lábunkról a másikra ugrunk, az agyunk szenzomotoros részében rengeteg számítási művelet indul meg többek között a helyzetünk meghatározását, az egyensúlyt és az időzítést illetően. Ahhoz, hogy a különböző ritmikus, jól koordinált mozdulatokat a test elvégezhesse, az agynak kifejezetten erőfeszítést kell tennie, hogy azokat jó sorrendben, időben és helyen hozza létre, és hogy az izmok a megfelelő mértékben mozduljanak, húzódjanak össze vagy engedjenek ki. 

Már csak a tánc megfigyelését követően is olyan folyamatok indulnak be, mintha mi is együtt gyakorolnánk, táncolnánk a táncosokkal. Ahogyan a táncmozdulatokat megfigyeljük, kialakul az ismerősség és a kivitelezhetőség érzése bennünk. Magyarán, már a mozdulatok megfigyelése és az ügyes táncmozdulatok látványa működésbe hozza az idegpályákat, melyek eleve jó hatást fejtenek ki a mi képességeinkre. Így, szemlélőként is megértünk és tanulunk új mozdulatokat. Ez alapján alaposabb fogalmunk van arról, hogy milyen érzés egy-egy mozdulat, így valószínűleg könnyebben el is tudjuk sajátítani. Megfigyelték tehát, hogy az imitáló vagy utánzó tanulásnak fontos szerepe van: a táncot a másoktól való tanulás, a kultúra, illetve az értékek átadása is mozgatja. 

A tánc fontos tanítása a jelenléttel kapcsolatban egyben az, hogy miként lehet megőriznünk a lélekjelenlétünket egy-egy élethelyzetben. Az elkerülő megküzdési stratégiák, a menekülés, az elfojtás és a káros elcsitítás helyett a tánc felelősségvállalásra tanít. Azt a bölcsességet közvetíti, hogy az éppen aktuális fizikai vagy lelki állapotunk fontos állomás a személyes fejlődési irányunk felé. Nem tagad; nem kisebbíti és nem fújja fel az eseményeket, hanem azt akarja tudomásul venni, ami valójában van. Azt szimbolizálja, hogy hogyan lehet együtt mozogni a saját életünkkel, az adódó kihívásokkal anélkül, hogy megfutamodnánk. 

Kifejezett öröm gyönyörködni a szép, folyamatosan áramlónak tetsző mozdulatokban, legyen az egy madár röpte vagy egy szép ívű, lendülő kar. Talán minden különösebb magyarázat nélkül tudjuk azt mondani: „egyszerűen mert szép." A mozdulatok törekedhetnek a takarékosságra – a felesleges, a túlzó, az elnagyolt mozdulatok idomítására. A természet alapelve az energiahatékonyságra való törekvés. A mozdulatok ugyanakkor keresik a legtermészetesebb és a legegyszerűbb kivitelezést, amely révén kioldják a görcsöket. A tánc személyes, hiszen a saját testünkkel mozdulunk. Ugyanakkor nagyon is közösségi műfaj, hiszen a tánctérben tartózkodó többi táncossal különféle módokon kapcsolódhatunk, akár körben, akár párokként. 

A tánc jelek és jelentések hordozóközege, azaz kommunikációs forma. A tánc során gyógyító képeket és mozdulatokat kereshetünk. Kiváló történeteket és darabokat írtak táncokra, melyekkel azok elmesélhetők. Megérezhetjük a szomorúság, a fájdalom vagy a veszteség kapcsán, ahogyan ezek megjelennek egy-egy mozdulatban, azt, hogy ezek a jelenségek és érzések a világunk részei. Empátiát és elfogadást tanulunk – nemcsak a saját életünkkel, de a többi ember életével is együttérzést és rokonságot élhetünk meg. Ebből nagy vigasztalást lehet meríteni. A szenvedés a művészeti ábrázolás és kifejezés révén nem marad statikus, azaz állandó. Kifejezést nyer, ugyanakkor táplálja azt a reményt, hogy a szenvedés meghaladható és túlélhető. Nem tagadja le, és nem ringat abba a tévhitbe, hogy a kényelmetlenségek, a megrendülések minden esetben kikerülhetőek. A tánc tehát a valóság talajáról bontakozik ki. Ugyanakkor a másik véglet, az önsajnálat és a teljes tehetetlenség szintén illúzió, melyen a mozdulat túlgördül, és a passzív áldozatszerepből az aktív cselekvő szerepébe segít át. A tánc leképezi az élet folyamatos mozgásban levő és áramló természetét, mely reménységet és hitet ad, amikor egy helyzetbe látszólag beleragadtunk. 

Az  érintések rendkívül fontosak számunkra. Itt kiemelendő Eric Berne neve, aki a játszmákat az érintés iránti vitális szükségletünkből vezette le. Érintések hiányában ugyanis azokat hajlamosak vagyunk kikényszeríteni különféle manipulatív, nem-asszertív módokon. A tánc éppen az egymáshoz való tiszteletteljes viszonyulást, végső soron egyfajta kapcsolódás létrejöttét támogatja, amelynek lényege mégis a határok egyfajta tartása az egység megélése közben. A páros táncokat akkor jó táncolni, amikor mindkét félnek van egyfajta tartása, és jótékony feszültség alakulhat ki a pár tagjai között. Ha láttunk már párokat gördülékenyen, minden verejték és erőlködés nélkül táncolni, az azért jöhetett létre, mert a kapcsolódás mellett mindketten jól ismerték a saját egyensúlyi pontjukat és támaszkodni tudtak erre a stabilitásra. Innen kevés gondolkodás után is eljuthatunk oda, hogy mi teszi a jó párkapcsolatot, és miért fontos a kapcsolódás mellett a másik szabadságának és egyensúlyi központjának tisztelete. 

A tánc univerzális nyelv, mindenhol létezik. Ma széles palettáról szemezgethetünk, ha táncolni szeretnénk. Külön szépségei vannak, ha valaki különböző népek hagyományos táncaival ismerkedik. A Kárpát-medence néptáncaiban különlegesen értékes, izgalmas és majdhogynem kimeríthetetlen kútra lelünk. A kötöttnek mondott táncrend jótékony hatásai mellett nyitott a lehetőség némi improvizációra, amellett, hogy a tágabb közösséggel, egy érdemes hazával és a kulturális gyökereinkhez kapcsolódunk. Ugyanakkor az improvizatív módon dolgozó táncoknak, az adott pillanatban létrejövő mozgássorozatoknak is megvan a vitathatatlan helye és fontossága. Ez a módszer jó önismereti úttá is válhat, hiszen a táncban az fog megjelenni, ami az adott személyben gondolkodás nélkül jelen van. Egy-egy táncstílus igen jól támogatja egymást, és különböző képességeinket fejleszti, bővíti. Az úgynevezett kontakttáncok vagy más, terápiás hatású táncok során kidolgozott térérzékelési tapasztalatok, a saját egyensúlyi pontunk megtalálása vagy a párunkkal való közös tánc élménye remekül beépíthető egy magyar népzenét játszó táncházi alkalmon. A profi, gyakorló táncosok kifejezetten nyitottak a mozgásarzenáljuk minél széleskörűbb fejlesztésére. 

A táncoló ember ráébredhet testének belülről fakadó szépségére és erejére, amely a gyakran változó testideálok világában sokkal nagyobb belső stabilitást nyújt, mint amit az ideáloknak való megfelelésből nyerhetünk. Elégedetlenségünk oka sokszor éppen az, hogy nem vagyunk ismeretében testünk rugalmasságának, teherbíró képességének, edzhetőségének és fejleszthetőségének. Nem néztünk még gyönyörködő szemekkel saját mozdulatainkra. Mi több, valószínűleg kevésszer nézünk úgy magunkra, ahogyan Isten lát bennünket.

A különféle táncok hagyományos lépésein és testtartásain túl, amelyek mögött szintén sok emberi bölcsesség és hatékony fizika van, megjelenik valamiféle egyediség is. Egyedi a szónak abban az értelmében, hogy rájövünk arra, hogyan takarékos és kényelmes a mi adottságainkhoz mérve a mozgás. Ez is az önismeret része. Neves táncosok továbbá úgy tartják, hogy ami a táncukat jellemzi, az az életükben is megjelenik. Az idegrendszer megtanulja meglátni és megkeresni a nekünk jóleső, lendületes és elengedést hozó technikákat, utakat. 

A táncos életmóddal automatikusan együtt jár a megértőbb figyelem önmagunk felé. Kíméletesebb és egészségesebb lesz a viszonyulásunk, mivel több tudomásunk van arról, hogy mi fáraszt, vagy mi tölt fel bennünket; mennyit bírunk, mennyi pihenésre és mennyi mozgásra van igényünk. Értékes lehet annak megtapasztalása is, hogy valójában micsoda energia és tetterő lakozik bennünk, és hogy ez a hajtóerő hasznosításra és kiaknázásra vár. Képessé válhatunk felismerni saját küzdőképességünket, amelynek már talán birtokában vagyunk. A megoldás, mint annyi sok esetben, nem mindig kívülről jön, hanem már a kezünkben van. 

Megannyi táncoló tanárom és barátom beszél arról, hogy számukra a tánc imádság. És valóban. A szépség és az élet megnyilvánulási formái, kifejezései mind az életet szerető és teremtő Istenhez képesek visszavezetni bennünket. Emlékeztetnek arra, hogy az Ő alkotásai vagyunk, és hogy gyönyörködik bennünk.

Táncukat mozgathatja a hála az életünkért, amelyet ajándékba kaptunk. Az imádságban ezt a kapcsolatot keressük és erre a jelenlétre vágyunk.

Ez idáig megismerkedtünk azzal, hogy milyen jelen lenni a saját életünkben és jelen lenni az Isten terében; hogyan zajlik ez a szavak és a verbalitás szintjén. Majd ezt követően a testtudati és a mozgásformákon keresztül tekintettünk az önismeret és a kapcsolódásaink témakörére. Cikksorozatom során most a jelenlét további minőségénél, az online jelenlét kérdésénél fogunk időzni. Ehhez idéztem gondolatprovokáló cím gyanánt Szabó Lőrinc verséből: „jelenlét... noha képzelet csak?"

Modern vicc. Pittyeg, cseng és csörömpöl. Mi az?

Jóformán minden – vághatjuk rá talán enyhe keserűséggel. Legalábbis szinte szokatlan, ha egy-egy beszélgetésben nem bong fel egy üzenet értesítési hangja. A metrón, a buszon, a pénztársorban sorra rezzennek és jeleznek a készülékeink. Azt, hogy baj lehet, akkor vettem észre, amikor egy kávé fölött ülve a velem szemben ülő kétpercenként nézett rá a telefonjára. Valójában sem rám, sem a beszélgetésre, sem a telefonon folytatott beszélgetésre nem figyelt. Rossz érzés fogott el.

Egy rendszeres, ám azt újragondoló Facebook-felhasználó írása következik.

Mit jelent online lenni?

Online lenni először is jelenlét. Egy vagy több e-mail-fiókkal és a közösségi oldalakon kialakított adatlapjaink segítségével nevet szereztünk magunknak ebben a különösen forradalmi és modern élettérben. Mára az internetes jelenlét nemcsak a munkahelyi feladatok elvégzésére, üzletre és ügyvitelre, vagy funkcionális kapcsolatteremtésre alkalmas. Egyre bővülő terét nyújtja a szórakozásnak és a szabadidő eltöltésének, és egyre inkább az önértékelés és önérvényesítés terévé vált. Online lenni kapcsolatok. Online lenni figyelem. Online lenni idő és tér. Online lenni: én.
 

Miért ne?

Ezt a kérdés kétféleképpen szeretném hangsúlyozni. Az egyik egy laza: „miért ne?" Elképesztő távlatok nyíltak a kommunikációban. A kedves Olvasó jelenleg is egy online sajtótermék sorait böngészi. Mivel a felnövekvő, de az idősödő nemzedék is egyre több időt tölt az online térben, jogosan érvelünk, hogy például missziós célzattal egyházunknak is jelen kell lennie.

Most a másik hangsúly következik: „miért NE?"

Miért NE?

Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a tapasztalattal, hogy az internetes kommunikáció világában az egyik legalapvetőbb érzés az, hogy soha nincs vége. „Csak egy e-mail, csak még egy üzenet, csak még rákattintok..." A „csak" kezdetű mondatok pedig telve vannak mentegetőzéssel, talán egyfajta fura szégyennel. Mintha valaki más ütné a dobot, melyre lépnem kell. És ami attól a szabadságomtól elválaszt, hogy dönteni tudjak, mennyi időt töltök az online térben, gyanús, hogy inkább rabságban tart. A kommunikáció sebessége nem pusztán megnőtt, de túlnőtte magát: gyakorlatilag hajszává vált. Arra tanít minket, hogy mindenre rezonáljunk, mozduljunk meg. Stimulál és mozgat. Azonban gyakorta, talán egyre növekvő mértékben feleslegesen és károsan.

Már reggel elkezdődik. Magyarország lakosságának kb. 85%-a az ágya mellett tartja a telefonját, hiszen a készülék csilingelésére ébred. A felkelés és a napindítás rítusai között domináns részt nyert az, hogy rögtön a telefonunkat ellenőrizzük: mi történt az alvással töltött órák alatt? A bioritmus és a természeti világ ciklusának torzult értelmezése miatt nem egyenlően tartjuk tiszteletben a pihenés, a folyamatos ingerlés nélküli, és a csend iránti alapvető jogunkat. Annál is inkább, hiszen ez nem egyszerűen jog, hanem az egészségünk alapja, így működünk: a testi és lelki egészségünk optimuma igényli a mértéket. Nem tartjuk ezt tiszteletben másoknál sem, és nem becsüljük magunkat annyira, hogy a magunk életében ezt akár számon kérjük vagy megadjuk.

Az emberi természet szereti rendben látni a dolgokat, ok és okozat, A és B viszonyát tisztázni. Az online közösségi térben azonban ezt nehezen tapasztaljuk meg. Nincs meg az „elvégezettség", „a rendben letudva" felszabadító élménye. Nem érezzük, hogy hol kezdődik és hol végződik egy feladat, egy folyamat, egy beszélgetés. Nem tudunk felkészülni az indulásra, és nem tudunk megnyugodni a lezárás után. Ezért folytonos készültségben maradunk, emellett folytonos lebegésben. Ez az élet alapvető ciklikusságának és ritmikájának – hogy valami elkezdődik és valami befejeződik – mond kiáltóan ellent. Gyakorlatilag egy életidegen struktúrát teremtettünk egy hasznos és modern innovációból.
Az online jelenlét azt a pillanatnyi illúziót – majd ezt jól begyakorolva, betanulva azt az ártalmas gondolati sémát erősíti –, hogy nélkülünk nem halad a világ. Irányításunk, mind görcsösebbé váló felügyeletünk nélkül nem zajlik az élet. Hamis értékességi mércéhez igazítjuk az életünket. Akik hajlamosak főként a teljesítményeik alapján értékelni önmagukat, vagy biztonságukat elsősorban a folyamatos éberség és kontroll hamis biztonságába vetik – nehéz szenvedést vesznek magukra, feleslegesen.

Egyre többeket hallok panaszkodni arról, hogy régen ha valaki szeretett volna találkozni egy barátjával vagy meg akarta látogatni a családját, akkor fogta magát, és elment hozzá. Magam is észleltem, hogy habár a kommunikáció és az érintkezés teljes arzenálját birtoklom, mégis sokkal nehezebb megegyezni egy találkozóban azokkal, akik számomra fontosak. Címszavakban elfecsegünk róla a messengeren, és nem marad mit megbeszélni? Vagy ilyen könnyű lemondani? „Bocs, mégsem jó. Holnap? XD". „Az egész világ egy linkgyűjtemény" – írja Varró Dani egy zseniális versben. A legjobb barátnőm egy kis ikon. A másik meg egy chatablak. Becsukom, leteszem, kinyomom. Az azonnaliság korában a halogatást is sikerül mesterien űzni. Az az érzésem, hogy alapvetően hatással van a döntési képességünkre, annyiban, hogy máshogy érezzük a felelősséget: jobban mondva, a felelősségünk kisebbnek tűnik, mint ami valójában.

E sorok írója büszkén tartja számon a helyesírási versenyeken való kimagasló szereplését, és viszonylag gyakran olvas lektorált, nyelvhelyességi szempontból ellenőrzött szövegeket. Mégis azt észleltem, hogy a rövidítések használatával, az okostelefonok belső szótáraiban tárolt szavakra való hagyatkozással – és az azonnali, gyors pötyögés miatt – igencsak romlott a helyesírási készségem. A nekem üzenők is sokat és gyakran vétenek. Nincsenek ékezetek, elmaradnak a vesszők, értelmetlenek a szavak. Azt vettem észre, hogy bizonytalankodom a szavak leírásakor, hiszen annyiszor láttam az elgépeltet, a kispóroltat, hogy gondolkodnom kell, melyik a helyes írásforma.

Mi történik, ha mi nem vagyunk ott?

Vitathatatlanul sok praktikus előnye van annak, hogy így be vagyunk hálózva. Elérjük ismerőseinket, barátainkat, talán családtagjainkat, akik a messzi szomszédságtól kezdve a világ túlsó felén laknak. Igény esetén vagy baj adódtával azonnal értesülhetünk és értesíthetünk. Az ember kapcsolatteremtő és a kapcsolattartó igénye ösztönös és elemi. A világ gyakorlatilag a kapcsolatok révén működik, egészen az atomoktól, a sejtektől, a gazdasági szférán át az emberi közösségekig. Kicsiben és nagyban. Anyag-, energia- és információcsere, erre a kaptafára van huzalozva az élet; tudja ezt a fizikus, és tudja a nyelvész is. Ennek az egyik tere és eszköze az internet, és minden kapcsolódási lehetőség, amelyet az nyújt.

Ugyanakkor csak eszköz. Az egyik útja annak, hogy elérjünk vele az emberekhez, illetve hogy megéljük az életünket. Ha nem vagyunk ott, attól még az életünk folyója egyéb medreiben is zavartalanul áramlik. Ha nyugtalanságot, bizonytalanságot és szorongást érzünk, akkor ez annak a jele lehet, hogy a többi élettér és lehetőség hátrányára az online jelenlét kizárólagossá kezd válni. Mi történik, ha nem vagyunk elérhetők, ha nem reagálunk azonnal, vagy nem kapunk választ azonnal? Az online jelenlét mögött jókora bizonytalanság, félelem, és talán hiúság is húzódik: mi lesz, ha én nem vagyok ott?
Önmagunk jelentőségét és értékességét kár erre alapoznunk. Pótolhatatlanságunk hite ebben a formában bizonytalan talajon nyugszik. Azt hiszem, Jézus ma a homokra való építkezést az internetre is kiterjesztené.

Mitől trükkös?

Egy jó barátom mesélte, hogy egyszer végigfotózott egy tűzijátékot. Egész végig azzal szórakozott, hogy miképpen tudná a legjobban lefotózni, majd ezt hogyan tudná megosztani az interneten, a megfelelő kísérőszöveggel együtt. Nevetve mesélte, hogy a képeket egyszer sem nézte meg azóta, és végtére magát a tűzijátékot sem látta. Azon pillanatok egyike, amikor észre sem vesszük, hogy merre vagyunk. Fizikailag a jelenben tartózkodunk – a lelkünk, az idegrendszerünk és az elménk azonban online.

Az internetfüggőség zavarokat is okozhat. Habár konkrét, függőséget okozó anyagokat nem fogyasztunk, patológiásan nagyon hasonló tünetekkel és hatásokkal jár, mint a szerencsejáték. Sok felhasználó érzelmileg kezd kötődni az online folytatott tevékenységekhez, baráti körökhöz, ismerősökhöz. Az érzelmi kötődéssel, az eszmecserével és az ismerősökkel való érintkezéssel önmagában nincsen probléma. A gond azzal van, ahogyan keressük azokat. Ugyanis a virtuális felület válik dominánssá a valós emberekkel és világgal való érintkezésben, miközben az igazi, hús-vér, életszagú szituációk és találkozások helyettesítőjévé válik. A felhasználó épp ezeket keresi, csak máshogy nem volt képes őket elérni.

Amíg az az érzésünk támad, hogy magányunk vagy unalmunk egy pillanatra elillan, valójában az alapproblémákat nem orvosolja. Sőt, mivel elkerülhetetlen – főleg a kamaszkorúak körében – az összehasonlítgatás, így mások impozánsnak, izgalmasnak, emberi kapcsolatokkal és folyamatos derűvel illusztrált élete a felhasználóban további szorongást, lehangoltságot erősít. A telefon jelenléte alapvetően okoz egyfajta izgatottsági szintet, melyet a gyakori használat túlhajszoltsággá fokoz. A folyamatosan áramló e-mailek és értesítések az agyunkat és az elmélyülési képességünket is károsítja: mivel arra szoktat bennünket, hogy egyik feladatról és dologról a másikra gyorsan, hamar kell váltani. A hangjelzések és a rezgések pedig még a legjobban koncentrált figyelmet is meg tudják törni, amikor egy feladatvégzés vagy alkotási folyamat közben megszólalnak.

Richard Rohr ferences szerzetes kiváló gondolatokat szokott megfogalmazni a saját személyiségébe záródott emberről. Személyesen úgy tapasztaltam és a témába vágó tanulmányok is azt erősítik, hogy – különösen a közösségi oldalak – egészségtelen és torz egocentrizmusra hajlamosítanak bennünket. Az önmagunkról készült selfie-k, a gondolataink és életeseményeink folyamatos megosztása olyan irányt is vehet, hogy a saját világunkba záródunk, és eközben eltávolodunk a valós idejű kapcsolatoktól, életünk valós idejétől és valós személyiségünktől is.

Jelzések, amelyeknél érdemes megállni

A jó hír az, hogy a szakemberek java része rossz szokásként tudja be a túlzott online jelenlétünket. Ez azért jó hír, mert idáig a szokás bevésésének időt és energiát igénylő útja vezetett. Másrészt, ezt az utat felismerve eldönthetjük, hogy mi másképp szeretnénk élni, és a rossz szokások felhagyásával (unlearning), illetve a jó szokások megtanulásával ezen változtatni lehet. Mivel az emberi idegrendszer bámulatosan rugalmas, a szándék megszületését követően érezhető lesz a fordulat.

Mire érdemes figyelnünk tehát?

• Ha gyakorta időzünk gondolatban az előzetes internetes aktivitásunk körül (mit posztoltunk ki, válaszoltunk-e minden üzenetre, illetve hány lájkot kapott a képünk), vagy éppen azon kapjuk magunkat, hogy a következő ilyenen törjük a fejünket. Ilyenkor megint nem a jelen pillanat szélességében és hosszúságában vagyunk, hanem máshol.
• Fontos jelzés az is, ha észrevesszük, milyen sok időt töltünk el a gép előtt, és az is, ha ez növekvő tendenciát mutat. Vagy ha mindig többet vagyunk ott, mint azt eredetileg elterveztük és szerettük volna. Illetve, ha majdhogynem kényszert érzünk arra, hogy megnézzük az üzeneteinket, a levelezésünket, a folyton frissülő hírfolyamot.
• Előfordulhat, hogy a döntést követően egyfajta lehangoltság, ingerlékenység, esetleg szorongás, már-már depressziószerű hangulat tör valakire. Nagyon jó ilyenkor megállni és észlelni, hiszen ezen csak ennek tudatosításával lehet változtatni.

Önismeret

Az online önépítkezés néhány lélektani vetületére szeretnék kitérni. Ugyanis az, hogy online vagyok, elérhető vagyok, és az adatlapomon mi látszik, azt én hozom létre. Reprezentáció, mint bármely más, amellyel fel szeretnék építeni valakit, akinek látszani szeretnék. A legnagyobb vigasztalás volt számomra, amikor megsejthettem pillanatokra, hogy Isten ismer engem a legjobban. Az egyetlen igazság rám nézve az, amit Isten tud és mond rólam. Mindannyiunkban vannak részek, amelyeket jobb szeretnénk elrejteni. Elmaszkolni, elfedni, mintha nem léteznének; kirekesztjük a figyelmünk teréből, elzárványozzuk oda, ahol nem látszanak. Richard Rohr szerint a legmeghatározóbb a modern, nyugati ember számára a kudarc elfedése. Jézus misztériuma többek között ezért olyan aktuális és egyszersmind döbbenetes, hiszen Jézus éppen a kudarcot és a szenvedést vállalja fel. Sikeralapú kultúránk mércéje szerint a bukás szégyenletes és értéktelen. Sőt, a gyengeség és az egyszerűség bármely formája is. Eltagadjuk az emberi sebezhetőséget és esendőséget. Jézus mindig azt tanította, hogy nem a gyengeség a valódi bűn, hanem éppen a túlzott egocentrizmus, amelyet mindig leleplezett. Az ego lényegénél fogva központi jelentőségű, önálló, fontos és felsőbbrendű akar lenni.

Ma az ego megjelenésének és működésének egyik tere a közösségi média. Ott, ahol ebben a torzult formában megérezhetjük saját fontosságunkat, megélhetjük központi jelentőségünket, hiszen az adatlapunk rólunk szól. Bemutathatjuk, hogy miként élünk, milyen helyeken jártunk és kikkel vagyunk körülvéve. Összehasonlíthatjuk életünket a többiekével, mellyel akár felsőbbrendűségünk is jóllakhat. Magyarországon számtalan ember küzd csökkentértékűségi tudattal, amelyet ez az összehasonlítgatás („Ő milyen szép!", „Ő már megházasodott!", „Ő persze elutazhatott a nyáron!") csak fokoz. Erre reagálnak sokan egy furcsa licitálással, hogy hangsúlyozzák, az ő életük is legalább olyan izgalmas és érdekfeszítő. Könnyen kialakul ez a hamis értékességi és önigazolási játék. Hiszen, furcsamód, van valóságalapja. Ugyanis, ha az ellenkezőjét gyakoroljuk: keressük, éber figyelemmel kutatjuk, hogy milyen áldások és értékességek vannak az életünkben, akkor rengeteget fogunk találni. Tapasztalatom szerint a végén mindig hálát adhatunk az életünkben oly nyilvánvalóan működő Isten áldásaiért. Ha Istenbe gyökerezünk és arról, hogy kik vagyunk, őt kérdezzük meg, teljesen más alapra helyeződik az életünk. Rájövünk arra, micsoda munkát és erőt fektetünk abba, hogy ezeket a játszmákat éltessük! Arra is rádöbbenünk, hogy mennyire felesleges mások figyelmét és elismerését kiküzdeni, hogyha az Élet Ura mondott ránk – már előbb – igent.

Utak kifelé

A legfontosabb első lépés, amelyet megtehetünk, az a helyzet észlelése. Ahogyan azt a szép szavak sátrában vagy a táncparketten mozgás közben megtehettük: az egyik legértékesebbet, a figyelmünket szenteljük ennek a kérdésnek. Álljunk meg, lassítsunk le; és hagyjuk meg magunknak, hogy észrevehessük, ha valami meg akar mutatkozni. Kiderülhet számunkra, hogy mi magunk, személyesen, mennyi időt töltünk online. Mire használjuk az adatlapunkat, a közösségi oldalakat? Feltehetjük a kérdéseket: mi jót hoz számomra az internet, az online jelenlét? Mire használom? Mennyi időt töltök ezzel? És végső soron, tényleg jó-e nekem?
Tanulmányok szerint az egyik legaggasztóbb kérdés számunkra az, hogy „mi történik, ha én nem vagyok ott?" A válasz erre kiábrándítóan egyszerű: semmi. Nyáron a táborok, az elvonulások és a nyaralások alkalmával kiváló lehetőség adódik a tapasztalati úton való meggyőződésre. Kísérletképpen, ha elfeledkezünk róluk, és elhanyagoljuk kedvelt internetes tevékenységeinket, nézzük meg, mi történik. Milyen visszajelzéseket adnak mások? Kik azok, akik tiszteletben tudják tartani az elhúzódó válaszidőt, és kik azok, akik türelmetlenek vagy követelődzők abban, hogy elérjenek? Ráébredhetünk, hogy mi milyen képet alakítottunk ki magunkról: vajon folyton elérhető vagyok-e? Ez az elérhetőség mennyire azonos az én személyes megbízhatóságommal és felelősségvállalásommal? Jár-e nekem is szünet, megpihenhetek-e? És hogy te, aki az ismerősöm, barátom, kollégám stb. vagy, ezt tiszteletben tartod-e?

Alakítsunk ki más szokásokat! A telefon megfogása ún. farmakológiai függőség, tehát az idegrendszeri hálózat hozzászokott egy tevékenység elvégzéséhez, az abból adódó vélt előnyök megszerzéséhez. Naponta átlagosan 85-ször nézünk a telefonunkra, felerészben azért, hogy megtudjuk, vajon történt-e valami. Van jogunk rendet tenni és ugyanennyire jogunk van kitakarítani a feleslegest és a szükségtelent is.

Egy kedves ismerősöm számolt be derűsen arról, hogy mennyivel másképp indulnak a napjai attól az egyszerű gesztustól, hogy nem a telefonjára ébred. Egy ébresztőóra egyszerűsége, kijózanító monofunkcionalitása egészen jó felütése lehet a napunknak. (Több tanulmány szól arról, hogy a legjobb esetben mindig ugyanakkor érdemes felkelni, így a szervezetünk megtanulja az ébredés idejét. Az idegrendszernek egészségesebb a saját, megbízható idejében, ún. kakasszó nélkül ébrednie.) Elcsúszott életmód az, amelyben a nap az internettel kezdődik és zárul. Mi szűkítjük be az életterünket és kalickázzuk be magunkat.

Türelemmel és megértéssel szoktassuk le a környezetünket arról, hogy mindig elérhetőek vagyunk! Vagyis türelemmel és megértéssel szoktassuk rá a környezetünket és önmagunkat arra, hogy szükségünk van a pihenésre, a kikapcsolódásra, a csendre. Ugyanígy, a leveleinkre vagy üzeneteinkre érkezett válaszokat ellenőrizhetjük kevesebb alkalommal. Ha a másik fél „halogatná" a választ, érdemes nem a sértődést választani. Fontos annak a megértése, hogy bár a reakcióidők természetesen csökkentek, az elvárások – a mi kárunkra – toronymagasra ugrottak.

Ha családunk van, különös figyelemmel kell lennünk a gyermekekre. Mivel nagy súllyal esik a latba a mintakövető tanulás, fontos, hogy a gyermeknek ne a folyton online jelen levő szülői kép legyen a szeme előtt. Másrészt, nem fontos a gyermeknek már ideje korán érteni a különféle technikai eszközök működéséhez. Minél később lát képernyőt, annál jobb. Mi, felnőttek is kapkodjuk a fejünket a tóduló info-dömping miatt. A gyerekeknek annyi hátránya van hozzánk képest, hogy fejletlen a megkülönböztető-képességük, és nem is tudják kiválogatni a hozzájuk érkező tartalmakat. Másrészt, akkora stresszt jelent számukra mindez, amekkorával az idegrendszerük nem tud megbirkózni.

Nyilvánvalóan vannak foglalkozások, amelyekre hatványozottan igaz, hogy elérhetőnek kell lenni. Üzletvezetők, menedzserek, orvosok – de tanárokat is hallottam arról panaszkodni, hogy nem tudnak kiszakadni ebből a ritmusból. Etikai kérdéssé is válhat, hogy mennyire engedhető meg, hogy ne legyen valaki elérhető.

Előttünk áll a választás: kell-e ennyi embert figyelemmel követnünk, hogy mit evett, hol kirándult, és hogyan érzi magát. Kell-e ennyi zenekart, vállalkozást, éttermet és szerzőt naponta olvasnunk, tudnunk, hogy éppen mit posztoltak ki?

Termő lehet számot vetnünk azzal, hogy vajon az okos készülékeinket, az internetet és a közösségi felületeket mennyiben használjuk csak a munkahelyi vagy a feltétlenül szükséges (számlák rendezése, fontos levelek) tevékenységek elvégzésére? Érdemes észrevenni az online jelenlét gyakoriságát és idejét: mikor van erre időnk? Milyen egyéb hasznos dolgot tehetnénk helyette? Vegyük észre, miért van szükségünk arra, hogy az internetet használjuk; hogy a levelezésünket és a chat-ablakokat figyeljük!

A Facebook – hiába van benne a „face", az arc szó – nem helyettesíti a szemtől szembeni jelenlétet és közösséget. Emiatt is lehetnének fenntartásaink. Gyakori, hogy felhasználók másokat figyelnek, „csekkolnak" a közösségi oldalak adatlapjain. Ez megint nem az asszertív, azaz az egyenes és egyenrangú kommunikációt segíti elő. Van valami baljós furcsaság abban, hogy mások adatlapjain böngészünk, kutakodunk, főként, mielőtt érdeklődésünk tárgyáról előbb személyesen megkérdeznénk az illetőt.

A kék közösségi oldal további furcsasága a „tetszik" gomb. Egyesek komoly hajszolásba képesek azért menni, hogy a hüvelykujjal felfelé tartott ikon mellett a számok egyre magasabbak legyenek. A kérdés az, hogy mit jelent, hogy valami tetszik? A társadalomkutatások szerint jóformán semmit. A felhasználók növekvő része udvariasságból „lök" egy lájkot, mivel az itt kialakult közösségi relációk miatt a lájk elmaradása érdektelenséget, figyelmetlenséget, passzivitást tükröz a másik számára. Továbbá lájkolunk azért, mert hozzászoktunk, mert így nyugtázzuk, hogy valamit láttunk. Kissé nevetséges, ahogy megannyi felnőtt, miután elolvasott valamit, megnyom egy gombot, hogy „láttam". A nevetségesnél azonban szomorúbbak azok a céltalan veszekedések és feleslegesen generálódott konfliktusok, amelyek például párok, barátok esetében kialakulnak egy-egy lájk elmaradása vagy megtétele miatt. A jövő korunkat tanulmányozó történészeinek izgalmas feladat lesz ennek hatásait leírni. Ugyanígy a posztok megosztása is adhat ideiglenes törődésélményt, ám a valóságban nem sokat jelent.
Számtalan lehetőség van, hogy a 21. század magányos embere közösséget, emberi kapcsolatokat találjon és éljen meg. Olyannyira erre vagyunk teremtve, hogy a testünk is megérzi a valós kapcsolódási élményeket: a kommunikáció kiemelten fontos része a másik ember arcának minden rezdülése, a hanghordozás, a gesztusok, a szemkontaktus. Az érzelmi jóllétünk szempontjából az idegrendszerünk igényli az élő kontaktust, ezeket az élményeket, amelyeket egy írott szöveg, egy bepötyögött üzenet nem tud közvetíteni. A hangulatvasút változásait éppen a pihenés, a relaxáció vagy a mozgás révén tudnánk megtanulni kezelni. Mindannyiunknak vannak megküzdeni- és fejlődnivalói. Ezekhez különféle stratégiákat társítottunk és találtunk, és ahogy jelenleg vagyunk, nem biztos, hogy a legelőrevivőbb a számunkra. Ez nem a mi kudarcunk végső soron, hanem annak a módszernek és stratégiának a kudarca, amelyet választottunk. A túlzott internethasználat és hajszolt információáram helyett keressük meg a valóban életet termő lehetőségeket. Vannak! E cikk kapcsán is kiemelem: gyógyító élettereket és tevékenységeket kell keresnünk. Legyenek terveink arra vonatkozóan, hogy miként töltjük az időnket, hova látogatunk el, vagy kikkel fogunk találkozni. Mi lehet még az előnye az online jelenlét behatárolásának, és a valódi jelenlét megadásának? Az idő, amit megkapunk, mert az a sajátunk lehet. A párkapcsolatunké lehet. A családunké lehet, vagy azé a közösségéé, amelynek adni szeretnénk.

Készíthetünk időrendet, hogy mikor és mennyi időt szánunk, szándékosan inkább úgy fogalmazva: szentelünk az internetes jelenlétünknek. Feltételekhez köthetjük, hogy mikor és mennyit vagyunk hajlandók az okostelefonunkat használni (pl. csak egy bizonyos feladat elvégzése után). Üdvös hatásai vannak, ha néhanapján kikapcsoljuk a telefonunkat, egy-egy találkozó idejére vagy vezetés közben, vacsoraidőben vagy amikor a szeretteinkkel vagyunk. A telefon nélküli időt tanulhatjuk, ha ezeket az alkalmakat elkezdjük beiktatni. Éjszakára lehetőleg hagyjuk egy egészen más szobában a készülékeinket, mely szokás szintjén is, de élettani szempontból is segít bennünket, hiszen a kijelzők kéktartományú fénye a pihenés előtt álló szervezetet megzavarja.

Végül pedig legyünk türelmesek önmagunkhoz – ebben is. Szépen lassan ki tudunk alakítani egy egészségesebb, előrevezetőbb használatot.

A kulcsszó talán itt is a valóság. Ami elszakít a valóságtól és annak józan megélésétől, kérdés, hogy mennyire van a javamra. A közösségre, a kapcsolatokra és az érintésekre való igényeink mind valósak. Ugyanígy valós önmagunk, saját életünk megélésének a vágya. Fontos azonban vállalni a tudatosságot annak eldöntésekor, vajon az internetkorszak felületei és eszközei mennyire segítenek nekünk mindebben.