Sérülékeny és teljes

"Az ingyen kegyelemből való megigazulásban két dolgot kell különösen szem előtt tartanunk, még pedig, hogy a maga teljességében és sértetlenül megmaradjon az Úrnak dicsősége; a mi lelkiismeretünk pedig csendes nyugalommal és derült békességgel állhasson meg az ő ítélőszéke előtt" - olvassuk A keresztény vallás rendszerében.


Kálvin a mindannyiunk által talán leginkább áhított nyugalmat és derült békességet Isten dicsősége sértetlen teljességével hozza összefüggésbe. A megelégedettség, ebben a gondolatkörben, Isten Krisztusban megjelent ingyen kegyelmének az elfogadásával kezdődik, ami előtt az a felismerés áll, hogy rászorulok a kegyelemre: a bűn uralkodik rajtam, az örök halál hálójába hulltam, és ebből nem tudok kiszabadulni. Az örök halál nem életem végén "veszi kezdetét", hiszen örök, hanem már most kiterjeszti rám uralmát. Ennek nyilvánvaló és tetten érhető jele, hogy Isten dicsősége helyébe a magam dicsősége lép. Ám míg Isten dicsősége teljes egész, addig a magamé sohasem az: szünet nélkül hajhásznom, szaporítanom, ápolnom kell. A magam dicsősége a másik embert eleve ellenlábassá, sőt ellenséggé változtatja, hiszen a középpontjában én magam vagyok. Meg kell szereznem vagy le kell gyűrnöm a másikat: mindkét út eszközzé változtatja a felebarátot. Emberi mivoltában, teremtményi különösségében és megismételhetetlenségében megszünteti, elpusztítja a velem élő másikat, az emberi kapcsolatokat pedig uralmi harccá változtatja.
Egyik fél sem szabad ebben a küzdelemben.
Isten dicsőségével a csendes nyugalom és a derült békesség áll párban. Mindenek előtt mert teljes. Nem lehet hozzáadni semmit, sőt szükségtelen hozzáragasztanom a magam dicsőségét, mindazonáltal a benne való részesedésre, sőt elmerülésre hív meg. Azután pedig örök: a mérhetetlenül törékeny életű ember halála után sem szűnik meg, és az örök halál sem vehet rajta diadalt.
De ha Isten dicsősége teljes, hogyan lehet olyannyira sérülékeny mégis?
Az egész teremtett világ, sőt a teremtés isteni cselekedete önmagában is azt hirdeti, hogy Isten dicsősége nem kíván önmagában megmaradni. Isten szeretné mindegyre megosztani azt népével, Izraellel, és az ő Krisztusban megalapított egyházával. Istennek e szeretetben és kegyelemben fogant döntése, hogy tudniillik odadobja az ő dicsőségét az őt mindegyre megtagadó gyermekének, népének és egyházának, teszi egyszersmind az ő dicsőségét sérülékennyé, sőt az átok, a káromlás tárgyává. Isten dicsősége megjelent a názáreti Jézusban, benne szemlélhetjük ezt a hitünket éltető, az imádatot megelevenítő csodát: Krisztus kész lemondani a maga dicsőségéről, hogy Isten gyermekei részesülhessenek az ő örökkévaló dicsőségében.
Hogy "megmaradjon az Úrnak dicsősége", írja Kálvin; azaz, hogy megmaradjunk benne, vele való, a mindennapjainkat valóságosan átható közösségben.