– Most pedig mondd el, mit tudsz te Jézusról.
– Én feszítettem keresztre.
Lloyd C. Douglas
Szép szavaink köreiben
Igazmondó és türelmes tükreink
Egy kiállítás finom utóhangjainak leszünk tanúi az alábbi sorok elolvasásakor. Egy évvel ezelőtt ugyanis érdekes kísérletbe fogtunk Füle Tamással, a Parókia portál szerkesztőségvezetőjével: szép szavakat kerestünk.
Az ő munkaasztalán szó szerint nap mint nap megfordulnak a szavak. Társszerzőként Ottlik regényének szereplőjével, Medve Gáborral együtt mondhatom el azt: „mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van hagyatva." Igen, a szavakra vagyunk hagyatva, jelen cikk megírása közben is. A világunk egyik leképezésének, megértésének eszköze az emberi nyelv, amely egészen elképesztő dimenziókat érintő lehetőségünk. Ugyanakkor, gyakran szembesülünk korlátozó, elégtelen erejével és terjedelmével. Hovatovább, mit kezdjünk a fájdalmas, sebző és bennünket bántó szavakkal? Hogyan képes egy-egy, pár szótagú képződmény ilyen nagy, életformáló hatással lenni ránk?
A kiállítást követően még nem volt lehetőségünk igazán szólni a mi tapasztalatainkról, és azokról a folyamatokról, amelyek a látogatóinkban installációnk hatására történni látszottak. Vagy éppen azokról, amelyek bennünk a kiállítás megalkotásán túl tovább folytatódtak és dolgoztak. Így most a részemről megélt néhány felismerésről lesz szó.
Tamás felhívása az volt: mi lenne, ha összegyűjtenénk a szép szavakat? Természetesen ehhez összegyülekezve szembesültünk azzal, hogy a szép szavak más és mást jelentenek neki és nekem. Érdekes volt ebben a feladatban lubickolni, hiszen mindannyiunknak emlékei, történetei lehetnek egy-egy szó kapcsán.
A kísérlethez egy tiszta és légies teret hoztunk létre egy fehér sátor felállításával, amelyet belülről csupa szép szóval borítottunk. Elég egyszerű műveletnek tűnt. Ám ezt az egyszerűséget tudatosan és célzottan tartanunk kellett, ami valójában kihívást jelentett. A hófehér papíron pusztán a fekete betűtestek – minden díszt nélkülözve – kaptak helyet.
"lepkeszárny" vagy "bájos", és megannyi, a szívünknek kedves szó sorakozott a sátor oldalfalain. Nem, egyáltalán nem tülekedtek. Furcsamód, nem zúdultak ránk. Inkább az történt, hogy a sátorba megérkezve lassan-lassan kivehetővé váltak, mint mondjuk egy számunkra kedves személy arca, ahogyan egyre közeledik hozzánk; először csak távolban feltűnő rajzolata tölt el a jóleső ismerősség és várakozás hangulatával, ami egyre buzog, míg végül megérkezik hozzánk.
Ki ez a jó ismerős? Valaki konkrét? A sátor egyik szegletében egy fehér tükröt állítottunk fel. Ha a belső szobánkba térünk, a lelkünk egy ugyanilyen meghitt, belső terébe, akkor tulajdonképpen kivel is találkozunk? Talán nem is gondolnánk, hogy saját magunknak is ismerősei vagyunk. Talán régen nem örültünk „egymásnak". Nem hiszem, hogy a sátor a maga puszta esztétikumával és szépségével volt képes a betérőt hosszú percekig betölteni. Egy-egy rácsodálkozás, de akár csendes könnyezés láttán azt kérdezgettem: vajon ez a barátunk, ez a látogatónk kivel találkozott? Mi volt az a szó, ami megrendítette? Melyik volt az, amelyik vigasztalta?
A pszichológiai iskolák, de személyes mély hitem is az, hogy a személyiségünk legbelső lényege sérthetetlen. Ez lehet az a belső tartalom, akik mi objektíven Istenben vagyunk. Ez hordozza igazán a maga igazságát, hogy kik vagyunk; hogy kezdettől fogva és végső soron Istenhez tartozunk.
Úgy tapasztaltam, a problémák akkor kezdődnek, amikor ez a kötelék, ez a kapcsolat feledésbe merül, és nem tudjuk azt, hogy ki teremtett és váltott meg bennünket. Az ima nem rituálé és nem is kötelesség, amelyet jó keresztényként illik elvégeznünk. Az ima a legbensőségesebb kapocs, az az élő és kölcsönös kötelék, amely Isten és ember között van.
Az önazonosságunkat, azaz az identitásunkat életünk során megannyi tényezőre építjük, amelyek múlékonyak és változóak, egyszersmind törékenyek is. Védelmezzük és építgetjük a kialakult hiedelemrendszerünket, amellyel a világot, a kapcsolatainkat és önmagunkat értelmezzük. A sématerápia szerint olyan, magunknak gyakran ismételgetett mondatok, élmények képesek lelki rabságban tartani bennünket, amelyek őriznek valamit egy bennünket ért múltbeli hatásból. De közben az élet továbbhaladt. Önmagában véve olyan felfoghatatlan, tágas terű a létezésünk, hogy az mindig több, mint amit mi a szavainkkal vagy a saját nézőpontunkból érzékelni tudunk. Az életről való megtapasztalásaink szűkíthetik a látókörünket, és ezt a korlátozott képet tartjuk sokszor az egyetlen valóságnak. Pedig az élet mindig több. Ha eleget gyakoroljuk, már nem is emlékszünk, hogy volt valaha másmilyen. „Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr." (Ézsaiás könyve 55. rész: 8–9. vers)
Az élet szükségszerűen nagyobb és tágasabb dolog, mint aminek azt mi látjuk. Bonhoeffer mondja:
Az életet a maga valóságában nézni és érzékelni tulajdonképpen Isten keresése. Megfontolni azt, hogy miként festhet az életünk Isten szemszögéből, aki annak széltét és hosszát átlátja.
Ehelyett szűk és gyakran kifejezetten romboló, negatív optikára szűkítjük a látásmódunkat, és meg is tanulunk hinni abban. A magyar társadalom nagy része szenved csökkentértékűségben. Képesek vagyunk gyakran vagy folyamatosan szégyenkezni önmagunk miatt, kitartóan hinni abban, hogy méltatlanok és értéktelenek vagyunk. A pesszimizmusra való beállítódásunkat szintén hosszú, alapos tanulás révén sajátítjuk el – mi magunk. Ismerünk olyanokat, akik számunkra érthetetlen és minden indoklást nélkülöző módon ütlegelik és bántják magukat. Olyan címkék és ítéletek határozzák meg őket, amelyek egészen egyszerűen nem igazak és messze távol állnak a valóságtól. Rendületlenül hisznek abban, hogy a dolgok nem fordulhatnak áldásosra, és nem is tudnak a kegyelemre támaszkodni, amelyet Isten kínálna fel nekik. A sématerápia megismertet bennünket a különféle logikai hibákkal, amelyeket nap mint nap elkövetünk. Ez például a túláltalánosítás, amikor egy rossz élményből vonunk le mindenre kiterjedő negatív következtetést. Azt gondolhatjuk, hogy egy-egy kudarcból nem lehet kikerülni, és ha egyszer megtörtént, akkor bukásra vagyunk ítélve az életünk más területein is. Felnagyítjuk egy-egy személy negatív oldalát, míg a pozitív tulajdonságait, eddigi jó tetteit figyelmen kívül hagyjuk. Ilyen a gondolatolvasás, amikor azt gondoljuk, pontosan tudjuk, mit gondol és érez a másik, de erről a másik felet már nem kérdezzük meg. Ez aztán igen alapos félreértésekhez és keserűséghez vezethet.
A kiállítás játékmezőjében négy úton keresztül lehetett eljutni a szép szavak sátorába: a csend, az utazás, a kapcsolataink és az Isten igéjének útján. Talán arra is rátapintott ez az útvonal, hogy több úton lehet eljutni önmagunkhoz, belső, szép, fénylő lényegünk megsejtéséhez is. A sátorban, bent tetszőleges időt lehetett eltölteni. Ez a csend – mind a vizuális letisztultság, mind pedig a hallható zavar, zaj nélküli állapot – arra is jó, hogy meghallhassuk benne saját hangunkat. Miket mondunk magunknak?
Néha arra gondolok egy-egy kedves ismerősömet hallgatva, vajon tudatában van-e annak, milyen rombolóan és valós alapot nélkülözve beszél önmagáról.
Szeretem ezt a kiállítást, mert gyönyörködtet és szép. Andrei Makine kortárs orosz írót szeretném idézni:
A különböző utakon végsősoron a szavak előtti világba érkezünk meg, ahol a valóság torzítatlan és közvetlen formában létezik. Lehet hagyni, hogy saját létezésünknek néma szépsége feldúljon minket. Hökkentsen meg és zökkentsen ki, egyszersmind eszméltessen. Nem kerüljük-e el mindinkább a magunkkal és az Istennel való találkozást?
Nagyon szeretem ezt a kiállítást. Szeretem, mert felébreszt arra, hogy mindannyiunknak ilyen gyönyörű, tágas és tiszta lelke van, amelyből az életünk forrásozhat. Ezt nem mi érdemeltük ki vagy alkottuk meg, hanem Isten radikális szeretetéből, kegyelméből következik. Ő az, aki folyamatos, mélységes igent mond ránk és a létezésünkre.
Szeretem ezt a kiállítást, mert a sátor gyógyító kép, amely a reményt jeleníti meg. Anselm Grün kifejezetten hangsúlyozza a gyógyító képek szükségességét, melyek egészen mély dimenziókban tudják mozgatni a lelkünket a gyógyulás, a megerősödés és a szeretet irányába. A villódzó feliratok, ügyesen megkomponált transzparensek és szlogenek szinte agresszíven befolyásolnak bennünket. A városi környezet felületei, az életterünk vagy a világháló általunk látogatott terei mind tele vannak zsúfolva szavakkal, szövegekkel. Nem is vagyunk a tudatában annak, hogy ennyi információt nem bírunk el, és nem is vagyunk képesek feldolgozni. De naivitás hinni azt is, hogy a reklámok vagy a könyvek, amelyeket olvasunk, a filmek, amelyeket megnézünk, ne lennének ránk személyiséget meghatározó hatással. Ezért is fontos valamelyest tudatosan kiválogatni, hogy mi érkezzen meg hozzánk, és mi nem.
Szeretem ezt a kiállítást, mert új tanulási mintákat mutat. Az élmény, a belső, elfogadó és szép találkozás lehet az a mustármag, amelyből elindulhat a reális önértelmezés új köre. Az emberi idegrendszer a számos idegi kapcsolat révén reverberációs pályákat hoz létre, amelyeknek az útvonala megváltoztatható. Ha egyszer ráébredünk a szeretettség és elfogadottság élményére, akkor ezt a kegyelmi kört újra és újra felidézve és tudatosan keresve szó szerint bevéshetjük az életünkbe. Bámulatosan nagy hír, hogy ez tanulható, és tulajdonképpen a mi döntésünkön múlik, hogy akarjuk-e. Anthony Bloom szavaival élve: megérthetjük, hogy kétségbeesésünknek nem a végső győzelem elmaradása, hanem az eléréséhez alkalmazott módszerek kudarca az oka. Ha ez megtörtént, akkor mindent egészen elölről kezdhetünk, de már egészen más módon. Elkezdhetünk új és hálával teli módon tekinteni az életünkre.
Szeretem ezt a kiállítást azért is, mert önkifejező és őszinte. Az asszertív kommunikáció számos jellegzetessége megjelenik benne. Egyszerű és egyenes és reális önértékelési lehetőséget kínál. A nyilvánvaló értékességeinket elismeri és erősíti. A tanult negatív hiedelmeinket megkérdőjelezi: az, aki a tükörben velem szemben áll, tényleg értéktelen? Sokan birkóznak önmagukkal addig, mígnem ráébrednek, hogy ez az erőfeszítés öleléssé, mélységes elfogadássá válhat.
Mindezt pedig türelmesen és szelíden is meg lehet tenni.
Az önmagunkkal való találkozás arra is ráébreszt, hogy kudarcaink és fájdalmaink okát ne mindig kivetítsük és másokra terheljük. Megvizsgálhatjuk, hogy mennyire jogos azt hinnünk, hogy szerencsétlenek vagyunk – holott nyilvánvaló áldásokkal van telehímezve az életünk? Mennyire vakok vagyunk meglátni Isten munkáját az életünkben...
Ugyanakkor, ha már tisztában vagyunk az értékességeinkkel, akkor nem lesz többé szükség ennek a bizonygatására. Nem lesz szükség az agresszióra, amellyel mások fölé akarunk kerülni. Nem szorulunk a passzív mártír szerepébe, aki azt hiszi, hogy tehetetlen, és hogy nincsen hatással a saját életére. Szeretem ezt a kiállítást, mert tekintettel van másokra, és arra tanít, hogy embertársainkban is megtalálható ez a gyönyörű lélekszoba. Megértővé tesz és megbocsátóvá, és talán jobban együtt tudunk érezni azokkal, akik mély fájdalmakat és sebeket hordoznak. Ugyanakkor afelé is vezet bennünket, hogy mindennél jobban szükségünk van a gyógyító és szép szavakra. Szükségünk van arra, hogy ezt kifejezzék nekünk, és hogy ezt mi is kifejezzük másoknak. Megtorpanásra tanít, mielőtt hosszas panaszkodásba kezdenénk. Elgondolkodtat, mielőtt valami lehúzót és elítélőt fogalmaznánk meg. Hiszen a szavaknak hatalmas ereje van, afelett is, aki mondja, és afelett is, aki hallgatja őket.
Szeretem és megköszönöm ezt a kiállítást, elsősorban az alkotótársamnak, Füle Tamásnak, aki kezdeményezte és mindvégig türelmes szeretettel hordozta az alkotói folyamatot.
Végül is csak szeretem ezt a kiállítást. Mert teret enged a csendes szemlélődésnek. „Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, URam." (139. zsoltár, 4. vers) A sátor és a szavak is csak eszközök ahhoz, hogy megérkezzünk Isten terébe, oda, ahol önmagunkkal és Vele is találkozhatunk. Ilyenkor tényleg elakadhat a szavunk. A kérdések elcsitulhatnak, a vitáink majdhogynem értelmüket vesztik. Megmártózhatunk az Isten csendjében, abban a békességben, amelyet ez a világ nem adhat, de Jézus megígért nekünk.