Pedig ahogyan Bogárdi Szabó István református püspök mondta a képeiről: „Hiába kérlelték, hogy fesse szépre az arcokat, valamennyiszer nekiállt, mindegyre az jött ki belőle, amiért olykor kicsúfolták.”

Ahol a mozdulatok irányokká változnak
– Művész volt, aki leginkább testi szavaival, és nem matériába foglalva, nem vászonra festve, papírra rajzolva, szoborba öntve kívánta átkarolni embertársait bánatos karjaival – fogalmazott az egyházvezető. – Ahol azonban a forma fölébe száll a dimenzióknak, ahol a színek ősfehérbe és mennyei egészbe tűnnek, ahol a mozdulatok irányokká változnak és az akaratokat csak a szemek intenciója őrzi, ám ősizzással kiolthatatlanul, ott bizonyosan Tóth Menyhért egy-egy képét látjuk. Mintha minden emberarc itt lenne, nem szétesve, hanem lényegi vágyában, szenvedésében, életigyekezetében, leplezett és megélt agóniájában, s minden vászon egy-egy veronika-kendő lenne, ráégve a leghűségesebb szomszéd: a szenvedésben hozzám társuló, a legigazabb barát, az üdvösségre kalauzoló, az isteni testvér, a szeretetben átölelő arca.

Tisztaság, derű, szeretet
Tóth Menyhért Szomszédom, barátom, testvérem című kiállításán a festőművész hatvanhat alkotását – köztük öt szobrot – állítottak ki a budapesti Bibliamúzeumban.  A tárlat megnyitóján D. Udvari Ildikó művészettörténész arról szólt, hogy Tóth Menyhért számára a művészet etikai alapú küldetést jelentett, amit jól érzékeltet írásai megrázó nyíltsága és tisztasága. – Tóth Menyhért életútját, művészetét sokszor rokonították a magyar művészet nagy magányosaihoz, ám az ő izoláltsága mélyen az emberi lét kozmikus teljességének átélése, minden létező összetartozásának tudása izzott. Ezt érzékelhetjük hullámzó kompozícióinak sugárzó áradásában, formavilágának hasonlíthatatlan őserejében. Műalkotásai mellett írásai és élete is erről tesz tanúságot. Művészetét a tisztaság, az ártatlanság, a derű, a szeretet és az ünnep jellemzi – fogalmazott a művészettörténész.

Fehéren is fehér
Tóth Menyhért alakjai, arcunkhoz érő arcai, amelyek minket is átfestenek kicsit, ölelő karjait, amelyek minket is késztetnek – és a mozdulásban lévő erő, mozdulatai a végtagoknak, melyek erőről erőre jutnak. A fehér színei, a fehéren is fehér, feltár- e valamit nekünk arról a szín-fehérről, amit Isten ígér a megváltásban? – tette fel a kérdést Timár Gabriella, a Bibliamúzeum igazgatója, aki jó szívvel ajánlotta a kiállítást az érdeklődők figyelmébe. Érdemes hallgatni a szakemberek szavára, hiszen D. Udvari Ildikó is hangsúlyozta, hogy számos kiváló elemzés és tanulmány született már Tóth Menyhért művészetéről, de egyik sem helyettesítheti a személyes találkozást műveivel.

Tóth Menyhért tárlata 2017. január 29-ig látogatható a Bibliamúzeumban Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatt.

Fotók: Bán Boróka, Körösvölgyi Zoltán

Tóth Menyhért életrajza

1904. január 2-án született Mórahalmon. Édesapja kapásvincellér volt, gyorsan változó munkahelyeire a család követte. Négyévesen került Petőfiszállásra, ötéves korától az ősök szülőfaluja, Miske lett lakóhelye. Már óvodáskorában tudott olvasni, és idő előtt elkezdte az iskolát. Amikor édesapja a frontra ment, helyette is dolgozott. Ekkoriban tört rá a gümőkor, amelyből kigyógyult, de a betegség szemén maradandó károsodást hagyott.
A szobafestő pályát választotta, de a foktői templom festésekor elázott a lába, és nem segített rajta az évekig tartó orvosi kezelés sem. Húszéves korában a jobb lábát amputálták. A foktői templom festése azonban áldásokat is hozott, ebédidőben fejeket, angyalokat rajzolt. A templom restaurálását irányító művész biztatta, hogy tanuljon a fővárosban, mert tehetséges. Műtétje után szülei is belenyugodtak, hogy teljesen a rajzolásnak adja a fejét.1928-ban Baján a Nemzeti Szalon Őszi Tárlatán három pasztellképét kiállították, 1929 őszén pedig felvették a képzőművészeti főiskolára.

A képzőművészeti iskolán Vaszary János tanítványa volt. Mestere már akkor felfedezte benne a kivételes tehetséget, az egyéni látásmódot. Nehéz évek voltak ezek Tóth Menyhért számára. Sokat kellett nélkülöznie, diáktársai sem értették meg. Megismerkedett közben Bicsérdi Béla tanaival, azok egy életre szóló hatást tettek rá, majd maga is vegetáriánus lett. Ennek az életfilozófiának egy egészen szélsőséges módját választotta, hetekre, hónapokra elhallgatott, ami miatt diáktársai bolondnak tartották. Ez a nem mindennapi életfilozófia, a természet szeretete, a föld közelsége és tisztelete képein is meglátszik.

Amikor újból hazakerült Miskére, s otthon folytatta a festést, a falubeliek kicsit hóbortosnak, különcnek tartották, mert alakjai nem realista alkotások voltak, nem lehetett ráismerni arra, akit éppen lefestett, mert képei gondolatokat fejeztek ki, azok a művészi sűrítés eszközeivel, egyéni látásmóddal készültek, falusi élményei alapján messianisztikus képeket festett, verseket írt. Ekkori képeit (pl. Faluvége) az exszpresszionizmus jegyei, hullámzó, szabálytalan vonalak, álomszerű képzettársítások, lágy formák jellemzik. Sok emiatt a padlásra is került közülük, mert nem szívesen vált meg tőlük, és nem szívesen festett olyan képet, ami nem a saját gondolati, művészi eszmevilágát tükrözte volna. A kertjében majoránnát, egyéb fűszer és gyógynövényeket termelt, abból próbálta a festéshez szükséges kellékekre az anyagiakat előteremteni.

Az első jelentősebb kiállítását 1941-ben Budapesten a Műbarát helyiségében rendezték meg. 1945-1958 között korábbi életformáját folytatva - mezőgazdasági munkából és szobafestésből élt. Első gyűjteményes kiállítása 1964-ben Hódmezővásárhelyen volt. Ezt követően Magyarországon és külföldön is számos kiállításon mutatták be képeit. Szülőfalujában, Mórahalmon 1979-ben állított ki először, de felemás volt a fogadtatás. Egyrészt a büszkeség élt az emberekben, hogy „lám a mi szülöttünk, és milyen híres festő”, azonban az emberek többsége nem értette igazán a művész mondanivalóját. Paraszti témákat, embereket, emberi kapcsolatokat, ember és állat kapcsolatát festette meg, de elvontabb témák is vonzották, egészen a kozmikus magasságokig.

Néha meglátogatták Miskén művészbarátai, írók, festők, akik ismerték a festő valódi értékét, és előfordult, hogy vásárlót is hoztak. De ő nem adta olcsón, képeit inkább gyűjtötte a padláson, így nem sokat élvezte képei jövedelmét, inkább együtt akarta tudni az életművet. Élete utolsó éveiben nemzetközileg is elismert festővé vált. Művei találhatók a Magyar Nemzeti Galériában, a Kiscelli Múzeumban, a Pesterzsébeti Helytörténeti Múzeumban, a Székesfehérvári István Király Múzeumban, közgyűjteményekben, valamint hazai és angliai magángyűjteményekben. Tóth Menyhért az államra, valamint a Bács-Kiskun Megyei Múzeumra hagyta alkotásait. 1990-ben, tíz évvel halála után posztumusz Kossuth-díjjal ismerték el művészetét. 1986-ban a miskei általános iskola felvette Tóth Menyhért nevét, szülőfalujában, Mórahalmon pedig könyvtárat neveztek el róla.