„Mert az Énné-létel elválaszthatatlanul össze van kapcsolva a Te-vel, akit megszólítok, s aki megszólít. Ez a –legtöbbször kiszámíthatatlan – történés egy találkozásban, dialógusban megy végbe. Az ember a Te által lesz Én-né. Az átellenben álló jön és tovatűnik, viszony-történések összesűrűsödnek és szétporladnak, s e váltakozásban, minden fordulatnál növekedve tisztul az Én-tudat”
Martin Buber

Micsoda, kicsoda az ember? Találkozások szőtte lét.

Fogantatásunk találkozásból ered, s születésünk után képtelenek lennénk életben maradni, ha nem gondoznának, mosolyognának ránk, ha nem jelezné egy-egy arc felettünk: értékes vagy, szeretünk, fontos vagy nekünk.

Fiam úgy nevezi a 8-12 hónapos, anyja karjából világot felfedező gyermek tekintetét: „baba-scan”. Valóban, ahogy a gyermek néz, szinte érzi az ember, hogy keresi az azonosságot, keresi a különbséget. Szkennel, végigfuttatja az addig megismert információkat. Vannak babák, akik mosolyognak, bár a visszamosolytól meglepődnek, mert mégsem olyan, mint édesanyjuké. Vannak, akik inkább, mintha bizalmatlanul méregetnének, s csak lassan oldódnak.

Emlékszem egy két éves-forma kisgyermekre, aki egy zsúfolt templomban körbe-körbejárt, s minden ember előtt megállt, s ránézett. A felnőtt vagy visszanézett, vagy magába merült, vagy figyelt a szószéken állóra. De a gyermek nem adta fel, egész alkalom alatt az „arcokat” gyűjtögette, s mindenkihez visszatért, aki előzőleg nem nézett vissza rá. Kitartóan. Nem szólt egy szót sem, csak találkozni akart. Hitte, hogy a templompadban ülők „arcának” fontos, hogy meglássák az ő arcát.

Egy idő után már csak őt figyeltem, s jellé lett számomra. Mintha magát Jézust láttam volna meg benne. Aki kitartóan megáll mindannyiunk élete előtt, mellett, felett, s keresi a tekintetünket. Mikor nézünk vissza rá? Mikor keressük már Őt a dolgok mélyén? Mikor engedjük meg a találkozást, hogy felfedezzük őt a másikban, a körülményekben, az ünnepben?

Ő a találkozások Istene.

Így alakított minket, hogy találkoznunk kell és lehet, s ebből újabb és újabb élet fogan. Egy igazi találkozásban ráismerés van. Megcsillan a tekintet, átfut az öröm, vagy épp megrezdül a lélek és félelem fut át rajta, jaj, ne, nem akarom…

Istennel való találkozásunk is lehet fájdalmas, mert meg kell vallanunk valamit. Mert rejtegettünk valamit. Mert vád van bennünk felé és sebzettség: hogy engedhetted meg? Mégis csoda történhet, mert ha belemerülünk Isten jelenlétébe, meglátjuk az arcát: „Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják”. S elérkezik hozzánk az öröm. Meglátjuk angyalait, meghalljuk az éneket…

Ha két ember találkozik – lehetőséget kapnak. A találkozás után mindketten érzik, hogy éltek-e ezzel a lehetőséggel, vagy nem. Készen voltak-e adni és elfogadni, vagy nem. Mert a találkozás után mindig ott marad egy érzés: az öröm, vagy a bosszúság. És rendszerint újra találkozunk. Újra találkoznunk kell. És újabb esélyeket kapunk: vajon most tudjuk másként?

Ilyen az ünnepi lehetőség-adása Istennek. Lehet találkozni családtagokkal, gyülekezeti tagokkal, lehet kezet fogni, mosolyogni, sok-sok „arc-csere” történhet: mert magunkkal visszük a találkozásból a másik arcát. Sok találkozás után ez már elköteleződéssé lesz, a kapcsolat halad valamerre. Vagy szövetséget kötünk lélekben a másik támogatására, vagy újra meg újra ugyanott kezd fájni.

S akkor már nem elég a tekintet. Akkor már beszélni is kell. Mondani és meghallani. Mert a találkozás párbeszédben folytatódik. Kérdésekben és gondolatok megfogalmazásában. A szeretet sokféle formájában. Érintésben és érintettségben.

Készülhetünk is a találkozásokra. Rendezhetjük arcunkat – nem csak ábrázatunkat -, hogy legyen mit adni a másiknak. Advent az útkészítésé, hogy megérkezhessünk. Kérhetünk szót, jó szót, s adhatunk egy csepp olajat, hogy ne nyikorogjon az az ajtó ott közöttünk. Istennel és egymással szövetséget köthetünk, hogy az életet szolgáljuk. Mert a találkozások öröme erősödik bennünk, s megszületik belőle a szeretet. Megszeretjük a másikat, mert megőriztük és megismertük arcát/arcait.

Isten, aki a találkozások Istene
az én és te között szövődő megértés kútja
a kölcsönösségben megélt szabadság forrása –
öleljen bele téged is szövetsége örömébe,
hogy teljes szíveddel, lelkeddel és erőddel
szerethesd Őt, aki Téged előbb szeretett!
A szövetség Istene maradjon szorosan melletted,
hordozzon, vezessen és őrizzen minden utadon!
(Varga Gyöngyi)

Fodorné Ablonczy Margit