Mindannyiunknak van teste, amely mindenféle szempontból csodálatos, rugalmas és tanulékony mű. Szó szerint: alkotás. Kutatjuk és fürkésszük működését a tudomány szemszögéből és bámulatosan fejlődő eszközeivel. Ugyanakkor a művészek is megannyi látószögből figyelik, illetve technikák sokaságának segítségével ábrázolják az emberi testet.

Képzeljünk el két táncost, amint előttünk állnak a porondon. Az egyikük jelképezi a Szívünket, azaz az érzelmeinket; a másikuk pedig a Testünket. Amit pedig látunk, az az, ahogyan a Szív a porond széléről énekel: különböző magasságokba szökik a hangja, olykor hangosabban vagy egészen elhalkulva, néha dúdolón. Képzeljük el, hogy a Test erre az énekre táncol. 

Ez nem pusztán gyakorlat. A neurológia, azaz az idegtudomány az utóbbi évtizedben fedezte fel ígéretes terület gyanánt a táncot, és számtalan műszeres vizsgálatot végeznek az idegrendszer és a táncmozdulatok összefüggéseivel kapcsolatban. A pszichológia megannyi irányzata támasztja alá ezt a modellt, mely szerint a testünk követi az idegrendszer állapotát. Magyarán, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. A testünk jelzéseiből, tüneteiből kiindulva visszajuthatunk az érzelmek, majd azokon felül a gondolatok világába, amelyek ezeket a tüneteket okozzák. A mindennapi tapasztalatokból az Olvasó is fel tudna sorolni példákat, amikor érzékelte, hogy egy-egy hangulat milyen hatással volt testtartására, mozgására, viselkedésére. Sőt, egy-egy élethelyzet akár testet betegítő is lehet. 

A Biblia, de maga az evangélium is számos helyen rámutat az emberi test fontosságára. Megható olvasni, ahogyan Isten megalkotja az embert. Gondoskodását mutatja az is, hogy a bűnesetet követően ruhát is készít neki. Krisztus felfoghatatlan misztériumához kapcsolódik az a nagy szeretet, hogy megszületett a világba és elhordozta a keresztjét. Fontosnak tartotta, hogy hallgatósága ne dőljön ki az úton, ezért megáldotta a kenyereket és a halakat, hogy az emberek enni kapjanak. A testünkről való gondoskodás és az egészségünkre való odafigyelés feladatunk és felelősségünk, melyet indokolatlan a tabuk területére helyezni.  

Bagdy Emőke szavaival élve „az egészség jeltelen". Komolyan elgondolkodni bizonyos tünetek jelentkezésekor szoktunk, és tapasztalataim szerint akkor, amikor a mindennapok ritmusát komolyan megbolygatja egy-egy betegség. Úgy találom, hogy a magyar társadalomban többnyire még mindig az a nézet az uralkodó, hogy a testünk jelzéseit hogyan lehet hatékonyan elhallgattatni, és megszokott életvitelünket – büntetlenül – tovább fenntartani. Mint bármely élő szervezet, így az emberi test is gyönyörűen összehangolt zenekari mű. Az egészség rendszerszintű nézőpontból nemcsak lelki értelemben vett „öntudat", hanem fiziológiai szinten is. 

A létezésünk önmagában véve koreográfia. József Attila szavaival élve vérköreink „viszik az örök áramot", és „lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségüket susogják"! Legalapvetőbb mozgásaink egyike a légzés maga. Eltelíti oxigénnel a szervezetet, majd a felesleges anyagok kilégzéssel távoznak belőle. A légzés biokémiájába és élettanába bővebben nem merülnék bele, de mindennapi kifejezéseink között folyton utalunk jóleső fontosságára, amikor például azt mondjuk, „szusszantam egyet" vagy „végre levegőhöz jutottam". A pihenés és a tanulható relaxáció csendes, úgynevezett passzív formái a nyugalomban levő testre csodálkoznak rá. Az, hogy valaki a csendesebb vagy az aktívabb mozgásformát részesíti előnyben és tartja hasznosnak, igen egyénfüggő lehet. A mozgáson keresztül kiváló lehetőségünk van megérezni és közvetlenül megtapasztalni a bennünk lüktető életet. 

Minden fizikai tevékenység, a munkától kezdve a szabadidős mozgáson át azért tesz különösen jót, mert testi szinten rögtön az élet kézzelfogható, egyszerű valóságában találjuk magunkat. A túlnyomóan szellemi munkát végző vagy a szorongásra, aggodalmaskodásra hajlamos emberek az élet olyan közvetlen megtapasztalását élik meg, amely az „itt és most" révén stresszkioldó, józanító hatással bír. 

A test és a lélek egységének felismerése kiemelkedő fontosságú. Az itthon is elérhető szomatodráma módszertana is ezt a kapcsoltságot használja fel. Azokkal a gondosan ledöngölt, mélyen elzárt érzéseinkkel tudunk szembenézni, melyek tudattalanul irányítják életünket, majd testi tünetek, betegségek formájában ütik fel a fejüket. A drámajáték során kioldódhat a feszültség, és megindulhat a lelki és testi szintű gyógyulás. 

A tánc a kifejezés eszköze, mivel az agy azon területét stimulálja, amely a nyelvi kifejezéshez szintén szükséges. Sőt, bizonyos agyi területek aktivitása miatt olyan érzelmi állapotok kifejezésére is lehetőség van, amelyeket szavak szintjén nem tudunk megközelíteni vagy megfogalmazni. Ezért a tánc terápiás hatása fontos felfedezés, mivel olyan élményeket is megjeleníthet és feldolgozhat, amelyekkel máshogyan nem sikerült még eredményeket elérni. 

Így érzelmeinket, drámáinkat és élethelyzeteinket is lehetőségünk van eltáncolni. A tánc az ember kifejezőkészségének alapvető formája, egyfajta korai nyelv, és igen specifikus mentális folyamatokat igényel. Jelenleg a legösszehangoltabb társas tevékenység, melyben az emberi test a legösszetettebb mozgássorozatot gyakorolja. Amikor egyik lábunkról a másikra ugrunk, az agyunk szenzomotoros részében rengeteg számítási művelet indul meg többek között a helyzetünk meghatározását, az egyensúlyt és az időzítést illetően. Ahhoz, hogy a különböző ritmikus, jól koordinált mozdulatokat a test elvégezhesse, az agynak kifejezetten erőfeszítést kell tennie, hogy azokat jó sorrendben, időben és helyen hozza létre, és hogy az izmok a megfelelő mértékben mozduljanak, húzódjanak össze vagy engedjenek ki. 

Már csak a tánc megfigyelését követően is olyan folyamatok indulnak be, mintha mi is együtt gyakorolnánk, táncolnánk a táncosokkal. Ahogyan a táncmozdulatokat megfigyeljük, kialakul az ismerősség és a kivitelezhetőség érzése bennünk. Magyarán, már a mozdulatok megfigyelése és az ügyes táncmozdulatok látványa működésbe hozza az idegpályákat, melyek eleve jó hatást fejtenek ki a mi képességeinkre. Így, szemlélőként is megértünk és tanulunk új mozdulatokat. Ez alapján alaposabb fogalmunk van arról, hogy milyen érzés egy-egy mozdulat, így valószínűleg könnyebben el is tudjuk sajátítani. Megfigyelték tehát, hogy az imitáló vagy utánzó tanulásnak fontos szerepe van: a táncot a másoktól való tanulás, a kultúra, illetve az értékek átadása is mozgatja. 

A tánc fontos tanítása a jelenléttel kapcsolatban egyben az, hogy miként lehet megőriznünk a lélekjelenlétünket egy-egy élethelyzetben. Az elkerülő megküzdési stratégiák, a menekülés, az elfojtás és a káros elcsitítás helyett a tánc felelősségvállalásra tanít. Azt a bölcsességet közvetíti, hogy az éppen aktuális fizikai vagy lelki állapotunk fontos állomás a személyes fejlődési irányunk felé. Nem tagad; nem kisebbíti és nem fújja fel az eseményeket, hanem azt akarja tudomásul venni, ami valójában van. Azt szimbolizálja, hogy hogyan lehet együtt mozogni a saját életünkkel, az adódó kihívásokkal anélkül, hogy megfutamodnánk. 

Kifejezett öröm gyönyörködni a szép, folyamatosan áramlónak tetsző mozdulatokban, legyen az egy madár röpte vagy egy szép ívű, lendülő kar. Talán minden különösebb magyarázat nélkül tudjuk azt mondani: „egyszerűen mert szép." A mozdulatok törekedhetnek a takarékosságra – a felesleges, a túlzó, az elnagyolt mozdulatok idomítására. A természet alapelve az energiahatékonyságra való törekvés. A mozdulatok ugyanakkor keresik a legtermészetesebb és a legegyszerűbb kivitelezést, amely révén kioldják a görcsöket. A tánc személyes, hiszen a saját testünkkel mozdulunk. Ugyanakkor nagyon is közösségi műfaj, hiszen a tánctérben tartózkodó többi táncossal különféle módokon kapcsolódhatunk, akár körben, akár párokként. 

A tánc jelek és jelentések hordozóközege, azaz kommunikációs forma. A tánc során gyógyító képeket és mozdulatokat kereshetünk. Kiváló történeteket és darabokat írtak táncokra, melyekkel azok elmesélhetők. Megérezhetjük a szomorúság, a fájdalom vagy a veszteség kapcsán, ahogyan ezek megjelennek egy-egy mozdulatban, azt, hogy ezek a jelenségek és érzések a világunk részei. Empátiát és elfogadást tanulunk – nemcsak a saját életünkkel, de a többi ember életével is együttérzést és rokonságot élhetünk meg. Ebből nagy vigasztalást lehet meríteni. A szenvedés a művészeti ábrázolás és kifejezés révén nem marad statikus, azaz állandó. Kifejezést nyer, ugyanakkor táplálja azt a reményt, hogy a szenvedés meghaladható és túlélhető. Nem tagadja le, és nem ringat abba a tévhitbe, hogy a kényelmetlenségek, a megrendülések minden esetben kikerülhetőek. A tánc tehát a valóság talajáról bontakozik ki. Ugyanakkor a másik véglet, az önsajnálat és a teljes tehetetlenség szintén illúzió, melyen a mozdulat túlgördül, és a passzív áldozatszerepből az aktív cselekvő szerepébe segít át. A tánc leképezi az élet folyamatos mozgásban levő és áramló természetét, mely reménységet és hitet ad, amikor egy helyzetbe látszólag beleragadtunk. 

Az  érintések rendkívül fontosak számunkra. Itt kiemelendő Eric Berne neve, aki a játszmákat az érintés iránti vitális szükségletünkből vezette le. Érintések hiányában ugyanis azokat hajlamosak vagyunk kikényszeríteni különféle manipulatív, nem-asszertív módokon. A tánc éppen az egymáshoz való tiszteletteljes viszonyulást, végső soron egyfajta kapcsolódás létrejöttét támogatja, amelynek lényege mégis a határok egyfajta tartása az egység megélése közben. A páros táncokat akkor jó táncolni, amikor mindkét félnek van egyfajta tartása, és jótékony feszültség alakulhat ki a pár tagjai között. Ha láttunk már párokat gördülékenyen, minden verejték és erőlködés nélkül táncolni, az azért jöhetett létre, mert a kapcsolódás mellett mindketten jól ismerték a saját egyensúlyi pontjukat és támaszkodni tudtak erre a stabilitásra. Innen kevés gondolkodás után is eljuthatunk oda, hogy mi teszi a jó párkapcsolatot, és miért fontos a kapcsolódás mellett a másik szabadságának és egyensúlyi központjának tisztelete. 

A tánc univerzális nyelv, mindenhol létezik. Ma széles palettáról szemezgethetünk, ha táncolni szeretnénk. Külön szépségei vannak, ha valaki különböző népek hagyományos táncaival ismerkedik. A Kárpát-medence néptáncaiban különlegesen értékes, izgalmas és majdhogynem kimeríthetetlen kútra lelünk. A kötöttnek mondott táncrend jótékony hatásai mellett nyitott a lehetőség némi improvizációra, amellett, hogy a tágabb közösséggel, egy érdemes hazával és a kulturális gyökereinkhez kapcsolódunk. Ugyanakkor az improvizatív módon dolgozó táncoknak, az adott pillanatban létrejövő mozgássorozatoknak is megvan a vitathatatlan helye és fontossága. Ez a módszer jó önismereti úttá is válhat, hiszen a táncban az fog megjelenni, ami az adott személyben gondolkodás nélkül jelen van. Egy-egy táncstílus igen jól támogatja egymást, és különböző képességeinket fejleszti, bővíti. Az úgynevezett kontakttáncok vagy más, terápiás hatású táncok során kidolgozott térérzékelési tapasztalatok, a saját egyensúlyi pontunk megtalálása vagy a párunkkal való közös tánc élménye remekül beépíthető egy magyar népzenét játszó táncházi alkalmon. A profi, gyakorló táncosok kifejezetten nyitottak a mozgásarzenáljuk minél széleskörűbb fejlesztésére. 

A táncoló ember ráébredhet testének belülről fakadó szépségére és erejére, amely a gyakran változó testideálok világában sokkal nagyobb belső stabilitást nyújt, mint amit az ideáloknak való megfelelésből nyerhetünk. Elégedetlenségünk oka sokszor éppen az, hogy nem vagyunk ismeretében testünk rugalmasságának, teherbíró képességének, edzhetőségének és fejleszthetőségének. Nem néztünk még gyönyörködő szemekkel saját mozdulatainkra. Mi több, valószínűleg kevésszer nézünk úgy magunkra, ahogyan Isten lát bennünket.

A különféle táncok hagyományos lépésein és testtartásain túl, amelyek mögött szintén sok emberi bölcsesség és hatékony fizika van, megjelenik valamiféle egyediség is. Egyedi a szónak abban az értelmében, hogy rájövünk arra, hogyan takarékos és kényelmes a mi adottságainkhoz mérve a mozgás. Ez is az önismeret része. Neves táncosok továbbá úgy tartják, hogy ami a táncukat jellemzi, az az életükben is megjelenik. Az idegrendszer megtanulja meglátni és megkeresni a nekünk jóleső, lendületes és elengedést hozó technikákat, utakat. 

A táncos életmóddal automatikusan együtt jár a megértőbb figyelem önmagunk felé. Kíméletesebb és egészségesebb lesz a viszonyulásunk, mivel több tudomásunk van arról, hogy mi fáraszt, vagy mi tölt fel bennünket; mennyit bírunk, mennyi pihenésre és mennyi mozgásra van igényünk. Értékes lehet annak megtapasztalása is, hogy valójában micsoda energia és tetterő lakozik bennünk, és hogy ez a hajtóerő hasznosításra és kiaknázásra vár. Képessé válhatunk felismerni saját küzdőképességünket, amelynek már talán birtokában vagyunk. A megoldás, mint annyi sok esetben, nem mindig kívülről jön, hanem már a kezünkben van. 

Megannyi táncoló tanárom és barátom beszél arról, hogy számukra a tánc imádság. És valóban. A szépség és az élet megnyilvánulási formái, kifejezései mind az életet szerető és teremtő Istenhez képesek visszavezetni bennünket. Emlékeztetnek arra, hogy az Ő alkotásai vagyunk, és hogy gyönyörködik bennünk.

Táncukat mozgathatja a hála az életünkért, amelyet ajándékba kaptunk. Az imádságban ezt a kapcsolatot keressük és erre a jelenlétre vágyunk.