Amit mi tudunk – és amit Isten

Pár napja Balaton-parti faluba mentünk, szomorú kötelességgel – kedves ismerős temetésére. Még a szertatás előtt, a déli forrósságban betértem egy pohár frissítőre az egyik vendéglőbe. Ahogy beléptem talpig feketében, – különös ijedelem támadt ott a fürdőgatyás hűsölők körében. Oda is szóltak, gúnyoros szurkával - jó melege lehet most magának! Hát nem látják, riadtam magamban, hogy gyászban vagyok, nem tudják a faluban, hogy temetés lesz?! De lehet, hogy ők meg azt kérdezgették magukban, ugyan, ki ez a gyászmadár, hogy idesuhan közénk az árnyas hűsbe, és bedobja a perzselő napot az ajtón? Ki kit zavart hát? Én a szomorkodó, őket az üdülőket, akik maguk mögé lökték a valóságot? Vagy ők a lebzselők zavarnak engem, a temető felé sorakozót? Egyáltalán, mi zavar össze mindig mindent? Talán a halál az életet, a hervadás a nyarat, a mulandóság a harsány kezdeteket? – akár úgy is, hogy riasztó fényt szakít az árnyékban megbúvókra? Vagy inkább az élet zavar össze mindent? Hiába tanít a bibliai prédikátor az elrendelt időkről, a sírás és a nevetés idejéről, a rontás és építés, a keresés és elveszítés, a születés és meghalás, a megőrzés és eldobás idejéről? Vagy leginkább mi vagyunk, akik mindent összezavarunk?! Igaza volna a cinikus mondásnak, hogy az élet egy nagy kocsma, és csak a temetőben józanodunk?

A sírkertben zsoltár vigasztalt. A 139-ik. Ebben csodálatos tudáson álmélkodik a szentíró. Igen, az is bámulatos, hogy mi mindent tudunk mi – de bámulatosabb, hogy Isten hogyan osztja meg velünk a maga tudását, és amit rólunk tud. Igen, mindig ámulok az emberen, e gondolkodó állaton. Mert mi például, fel tudunk hágni az égbe, egy villanással átszeljük a tengereket, élet és halál peremvidékeit járjuk, feltörjük az atomok kitinpáncélját, és mint a gyurmázó gyermek, játszadozunk a génekkel. Éjszakára tudjuk forgatni a nappalt, és sötétséggel kápráztatunk – mennyi mindent tudunk már, és fogunk majd még sokkal többet is. Csak magunkat nem tudjuk! Nem tudjuk, például, hogy miképpen rejtegetett bennünket édesanyánk méhében Isten szeretete, nem tudjuk, hogy ő volt egyedüli tanúja csontjaink formáltatásának, hogy minden napunk előtte van, noha azok még meg sem történtek. S tudja Isten azt is, hogy mi van a szívünkben, átlátja gondolatainkat. Mondjuk ki merészen a zsoltárhoz igazodva: Isten gondolkodik rólunk. És többet gondol felőlünk, mint amit mi, élet és halál mezsgyéjén járva, összegyűjthetünk bölcs, vagy éppen cinikus tapasztalatként.

Kossuth Rádió, 2010. július 25.