Bizonyára sokan ismerik József Attila híres versét: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis!" A két szembefordított kérdésben egyszerre csendül meg a cinikus létfelfogás és a sztoikus életszemlélet. Valamikor mindkettő filozófiai iskolát képviselt; az egyik a mulandóval takarta el a mulandóság félelmét, a másik nem a végső pillanaton mérte az élet tisztességét.  A költő két kérdése, úgy, ahogy felveti, már magában is foglalja a választ. Ennél sokkal talányosabb és talán kevesebben ismerik a Bibliából, a Példabeszédek könyvéből azt a vers-párt, amelyhez engem szüntelen elvezet József Attila verse. Ez így szól: „Ne felelj meg a bolondnak a maga bolondsága szerint, nehogy hasonlóvá légy hozzá. Felelj meg a bolondnak a maga bolondsága szerint, nehogy bölcs legyen a maga szemében." Bölcs paradoxon ez, de nem a logika, hanem a tapasztalat veti fel. Kiegészítést is olvasunk itt: ahogy hó a nyárhoz, eső az aratáshoz, úgy illik a tisztesség a bolondhoz. Ezek a tapasztalatok rendkívüli helyzeteket jeleznek, valami felforgatja az életet. S ennél már csak az lenne borzasztóbb, ha tisztelettel adóznánk annak, ami nem az élet rendjére való. Ez olyan rendkívüli volna, mint az aratókra zúduló jégeső, amely a munkát is akadályozza, és a termést is elveri,  vagy mint a tikkasztó nyárban a havazás, amely megfojtja az életet, és megsemmisíti a szüret reményét. Csodálkoznánk, ha mégse lenne belőle kárunk. Aki tehát az élet felforgatását tisztességnek veszi, az maga is bolonddá lesz. Ez a bibliai axióma első felének értelme. Ugyanakkor azt parancsolja, hogy válaszoljunk meg a bolondnak bolondsága szerint. Mert meg kell felelni minden bolondságra, nehogy olyan nagyra nőttesse magát önmaga szemében, hogy másnak tudhassa magát, mint ami: bolond. A hó a nyárban hó. A jégeső az aratásban jégeső. Egyiknek sincs dicsősége, még a másság dicsősége sem az övék, egyedül a kár terhe az övék. Ezért kell egyszerre nem felelni és mégis felelni a bolondnak, vállalni kell a felelősséget, hogy nem mondunk rá semmit, és nemet mondunk rá.

Pár hete egy nyugdíjas lelkész mesélt diákkoráról. A nehéz 1960-as évekről, amikor nagy szegénységben, sok gondban és még több aggodalom között kellett élniük a keresztyén embereknek. Nagy tisztelettel emlékezett a kitűnő tanárokra, akik a legnagyobb hűséggel vetettek, hogy aztán bő aratás legyen. És persze szólt a perc-emberkékről is, a nyári hóról, az aratásidőben hulló esőről. Majd megjegyezte: szelíd mosollyal intézték el őket. Vagyis egyszerre nem mondtak rájuk semmit és mondtak rájuk nemet. Vagyis bölcsek voltak, értették a paradoxont, hogy a mulandó csak mulandó, a maradandó pedig megmarad a mulandó közepette is. Ragyogó nyarat, bőséges aratást, bölcs felelősséget kívánok mindenkinek!