Ünneprontás

 

Dr. Szabó István püspök gondolatai elhangzottak a Kossuth Rádióban 2009.  november 8-án

 

 

Ünneprontás

Tisztelt Hallgatók!

Előre kell bocsátanom, hogy a soron következő gondolataim nem lesznek könnyűek, s talán némelyek félre is értik. Mégis olyan ügyben szólalok meg, mely mindannyiunkra tartozik. Az elmúlt pár hétben igen sok ünnepségen vehettem részt, önkormányzati, állami és egyházi alkalmakon. Ezeken rendre énekeltük a Himnuszt. Mégis – az öröm mellett, hogy a Himnusz éneklése immár magától értetődő – olykor úgy éreztem, hogy akaratlanul is ünneprontás átélői vagyunk. Volt olyan ünnepség, ahol be sem jelentették a Himnusz éneklését, csak felhangzottak a gyönyörű előjáték akkordjai s máris felemelkedtünk a közös éneklésre. Másutt bejelentették a Himnuszt, és úgy készültünk várva a kezdő akkordok felcsendülését. Itt-ott azonban még mindig szokásban maradt, hogy a műsorközlő így szólt: most pedig hallgassuk meg, illetve énekeljük el a Himnuszt. Én nem tudok jóba lenni ezzel a másfél évtizede szokásba hozott fordulattal, hiszen a Himnusz esetén, ahogy a himnusz szó jelentése is mutatja, éneklésről, mégpedig közös éneklésről van szó. Az efféle bejelentés pedig eleve hallgatást ajánl fel.

De értem talán ennek okát is. Amikor ugyanis nem egy helyszínen levő zenekar vagy hangszer kíséri az éneklést, hanem protokoll lemezről játsszák, tehát gyakorlatilag plébekről énekeljük, akkor a hangfekvés olyan magas, hogy csak operaénekesi hangú emberek tudják az imádság fokozatosan emelkedő dallamát kiénekelni, s a többség hangja éppen akkor csuklik el, amikor a legmagasabbra kellene érkeznünk – nemcsak hangban, hanem lélekben is. A gyakorlottabb éneklők, egykori kóristák ilyenkor azzal segítenek, hogy oktávot váltanak, és dörmögve énekelnek.

Pedig van megoldás! Ez pedig az, hogy nem az operai hangfekvésű változatot kellene játszani és énekelni, amit a gyengébb és képzetlenebb hangúak valóban csak hallgatni tudnak, hanem azt a változatot, mely az egyházi énekgyakorlatban terjedt el, mely alacsonyabb hangfekvésű, és a templomokban rendszerint ezt éneklik, mondhatom, igen jól és szépen, hiszen éneklik és nem hallgatják. Javaslom tehát, hogy azok a testületek, hogy kik ezek és mi az illetékességük, azt nem tudom, de mégis azok a testületek, ahol az önkormányzatok és műsorszervező társaságok megrendeléseit teljesítik, készíttessen olyan hangfelvételt, melyen a zenekar és a kórus ezen az alacsonyabb hangfekvésen játssza, illetve énekli a Himnuszt. Lehet, hogy kevesebb lesz a művésziesség, de több lesz a Himnuszt éneklő ember. És ha többen éneklik, mert énekelhetik, akkor kevesebb lesz az az érzésünk, hogy valami óhatatlan ünneprontás következik be, mert hogy hallgatunk, amikor énekelnünk kellene. Egy régi és rossz örökséget zárhatnánk le, s eljöhetne végre az ideje, hogy amikor a nemzet egy-egy ünnepén Himnuszunk közösségbe fogna bennünket, nem kell belőle kimaradni, csak azért, mert nem tudunk – legalábbis a hangunkon – olyan magasra emelkedni, mint azt egy művészi változat megkövetelné. Hadd legyen – Kodály híres szavait kissé megváltoztatva – hadd legyen a Himnusz mindenkié!

 

Kossuth Rádió, 2009. november 8.