Korán kelő lévén régebben az volt a szokásom, hogy a reggeli elmélkedés után már ballagtam is ki a kapuhoz, hogy kivegyem a postaládából az aznapi újságot. Ez, persze, régebben volt. Az újságot mostanában nem hajnalban hozzák, de csak a reggeli mellől hiányzik, hiszen amit régebben nyomtatva olvashatott az ember, az az internet jóvoltából azonnal elérhető, és a postaládáig sem kell elbaktatni érte. Csakhogy azt, ami az elmúlt hónapokban igazán érdekelt, és gondolom másokat is, azt a tájékoztatás rendje okán csak reggel hét és nyolc között tudhattam meg, mert ekkor teszik közzé hivatalosan, hogy hány új beteget regisztráltak, hányan gyógyultak meg, hányan vannak lélegeztetőgépen, hányan vannak karanténban, és, sajnos, hányan haltak meg vírusfertőzötten. Így aztán számomra reggelenként megnyúlt a hírekre várakozás ideje. Volt min elmélkedni, volt miért, kiért imádkozni.

És lett idő tűnődni is, hogy valóban változik-e az életünkben valami majd a járvány után. Mert bár az igazi remény nem spekuláció a szó mai értelmében, vagyis nem kalkuláció vagy lutri a sorsunkkal; a szó valódi értelmében a remény mégiscsak spekuláció, vagy még inkább speculum – az isteni ígéretek visszfénye, és a fényben a jövendő dolgok szemügyre vétele, a jó eljöttének kémlelése. Régi gyakorlat ez. Jézus egyszer meg is rótta kortársait, akik mennyei jelet kértek tőle, és ezt mondta nekik: „Napnyugtakor azt mondjátok, hogy szép idő lesz, mert vörös az ég. Reggel pedig, hogy ma zivatar lesz, mert vörös és borús az ég. Képmutatók! Az égbolt színét meg tudjátok ítélni, az idők jeleit pedig nem tudjátok?” (Máté 16,2-3)
Azért hozom ezt ide, mert az utóbbi néhány napban roppant ijedelem vett rajtam erőt: azt vettem észre, hogy a hajnali ébredés és az első hírek közötti időmet egyre kevésbé feszíti ki reménykedő várakozás. És éppenséggel azért, mert a járvánnyal kapcsolatos hírek egyre jobbak: csökken a megbetegedések száma, egyre kevesebb fertőzött hal meg. Hadd igazítsam Jézus szavához a gondolatomat: az égbolt színét immár egyre könnyebben megítélem, de az idők jeleit megint egyre nehezebb szétválogatnom, megkülönböztetnem. Az ítélet szó itt a megkülönböztetés képességét jelenti. Vagy inkább a megkülönböztetés szándékát? – vetem fel rögtön a kérdést.
Nos, megmarad-e a szándék, hogy a sokak szerint előzmények nélküli világjárvány tapasztalatait megtartsuk? Lesz-e továbbra is szándékunk arra, hogy ne csak az égbolt színét ítéljük meg, hanem az idők jeleit is megértsük? Hadd soroljak fel néhányat e jelek közül, amit nem szeretnék elfeledni, még akkor sem, ha hajnalonként már nem kell a járvány híreire várni. Mindjárt itt van az, hogy töredékesen és korlátozottan ismerjük a teljes élet-valóságot. Sok mindenre képesek vagyunk, de mindenre nem, és éppenséggel olykor arra sem, ami feltétlen szükséges lenne. Nem vagyunk az idő urai, és nem tudjuk felfüggeszteni a bajt, míg megtaláljuk rá az orvoslatot. S amúgy az elmúlt pár hónapban gondoltunk-e azokra is, akik csak úgy „rendesen” voltak betegek, kerültek kórházba, haltak meg? És elmúlik-e a véges létünk értelmének keresése, ha már nem szorongat a járvány? Spekulálunk-e, ha kedvezőbbnek tűnnek az idők jelei, fürkésszük-e immár nem szorongva, hanem hálával, az isteni erők áldó hatalmát? Megmarad-e imádkozókészségünk betegekért és gyógyítókért? Vágyakozunk-e Istenhez, az élet forrásához, akkor is, amikor, úgymond, bőséggel rendelkezésre áll? És megsejtettük-e, hogy Isten dolgai lettek itt nyilvánvalókká különös erővel? A számok és tények között kezdünk kiigazodni. Ne feledjük el azt sem, ami igazán számít, az idők jeleit, hogy a zsoltárral együtt mondhassuk Istennek: Én pedig szüntelen remélek, és szaporítom minden dicséretedet. (Zsoltár 71,14)