Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Rendkívüli körülmények között vagyunk együtt, és ezekről még részletesen fogok szólni. Az első rendkívüliség egy igen nehéz és nehezen megoldható feladat. A szerény embereket roppant nehéz bármilyen módon megköszönteni vagy nekik bármit megköszönni, mert a szerénységükhöz az is hozzátartozik, hogy ügyesen kitérnek a köszöntés elől. De most nem tud kitérni előle, mert itt, a Közgyűlés közösségében köszöntöm szeretettel Veres Sándor főgondnok urat, aki most tölti be 70. esztendejét! Valójában egy fiatal embert köszöntünk. Egyszerűen, tiszta szívünkből, szeretetünkből kívánunk életére sok áldást, hogy egész családja körében tartsa meg Isten! Áldja meg, és növelje benne azt a sok szeretetet, amit tőle kaptunk. Csak néhány egyszerű szóval szeretném egész egyházkerületünk, sőt egyházunk közössége nevében megköszönni mindazt, amit – ahogy a régiek mondják – pro Deo, Istenért, önként, szabad szívből, hűségéből, szeretetéből fakadóan megtett és megtesz. Ha példálózni kell, hogy milyen a jó gondnok, milyen az igazi gondnok, aki főgondnok is, akkor én mindig Veres Sándorra gondolok, akit Isten kegyelméből immár majdnem négy évtizede ismerhetek. Büszke is vagyok arra, hogy amikor annak idején elkezdődhetett az iskolai hitoktatás, József Attila lakótelepi lakosként az ő gyermekei voltak az Ifjúmunkás utcai iskola első hittanos beiratkozói. Igen jó szívvel emlékszem erre, és egyúttal remélem, hogy a gyermekei elfelejtették már azt a sok idétlenséget, amit kezdő hittanoktatóként ott, az iskolában elkövettem. Aztán sokszor voltunk együtt gyülekezeti, egyházmegyei, kerületi közösségekben. De a munkában is igazi gondnok, aki gondját viseli a reá bízottaknak, az egész egyházkerületnek, meg még annál többnek is, és szolgál mindenkinek. Szolgálni pedig – tudjuk – sokféleképpen lehet. Veres Sándor főgondnok úr legkitűnőbb ismertetőjele az, hogy szelíd, és azután is szelíd. Én személyesen rendkívül hálás vagyok azért, hogy még engem is meg tud szelídíteni, pedig szerintem ez időnként emberfeletti feladat lehetett, de ő képes volt rá. Éspedig azért, mert sosem az indulatot, hanem mindig az ügyet tartja szem előtt. Nem arra gondol, hogy mennyi akadály van, hanem arra, hogy mi a cél. Sok-sok gyülekezetünk is tapasztalhatta ezt, amikor ügyek intézésében, projektek jó lebonyolításában, feladatán, tisztén túlmenő dolgok teljesítésében, szelíd embernek bizonyult, mint aki mennyei bölcsességet kapott, ahogy a mai Ige mondja. Már azelőtt is sokat forgolódott itt, a Székházban, mielőtt főgondnok lett. De sem korábban, sem megválasztása után nem a titulust kereste, és nem az volt az első intézkedése, hogy kirakja az ajtóra a névtábláját (volt ilyen főgondnokunk is!), hanem a munkát kereste meg, illetve folytatta azt, amiben benne állt. Arra kérünk, kedves Sándor, hogy éld meg boldog és hálás szívvel a mennyei ajándékokat, amelyeket Isten neked adott. Legyél jó református, aki Kálvinnal együtt vallja, hogy mindent, amit kaptunk, azért adta Isten, hogy mások számára továbbadjuk. Isten őrizzen meg jó egészségben! Kérlek, fogadd ezt a szerény ajándékot, amely egy egyszerű születésnapi köszöntő is, de valamilyen módon hálás szeretetünk kifejezése. Isten éltessen sokáig!

Amikor még tavaly év végén megalkottuk az idei programunkat, és elterveztük, hogy s miképpen fogjuk üléseinket, gyűléseinket megtartani, talán legfeljebb csak Kínában tudták, vagy talán még ott sem, hogy egy olyan világot átjáró, minden országot, nemzetet érintő kitettség következik be a koronavírus járvány miatt, ami minden eltervezést megmásít, és egész életrendünket alapvetően meghatározza majd. A mögöttük levő négy-öt hónap egyik legmélyebb tapasztalatát ebben a szóban fogalmazhatjuk meg: nem tudom, nem tudjuk. Nem tudjuk, hogyan és miképp terjedt el a vírus, nem tudjuk, hogyan és miképp lett ez. Nem tudjuk, hogy milyen hatással lesz ez a jövőnkre nézve. Éppen csak a közvetlen hatásokról tudnak valamit az orvosok, de nem tudjuk, meddig tart, nem tudjuk, van-e vagy lesz-e gyógyszer, és nem tudjuk azt sem, hogy ha minden így marad ebben a bizonytalanságban, akkor hogyan és miképpen rendezzük be az életünket. De nem halogathattuk tovább a közgyűlés megtartását! A járvány átmeneti visszaszorulásával a korlátozásokat is enyhítették, a szigorú szabályokat némiképpen lazították, ezért úgy döntöttünk, hogy az egyébként is rendkívüli évben nem halaszthatjuk tovább ezt a rendkívüli közgyűlést. Ma számos, látszólag nem nagy horderejű, ám erre az esztendőre nézve mégis fontos döntést kell hoznunk itt, a közgyűlés közösségében. A járvány miatt küldtük ki oly módon a meghívót, hogy határozatképtelenség esetén ugyanazzal a napirenddel azonnal újra összehívjuk a közgyűlést, és a jelen levők létszámától függetlenül megtartjuk. Ennek lett némi foganatja, mert lám, bőven határozóképes számban vagyunk együtt. De gondoljunk imádságban azokra, akik idős koruk, vagy veszély-érzetük miatt nem lehetnek itt velünk. Teljes mértékben megértjük a távolmaradásukat, és arra kérek minden jelenlevőt, hogy a társas érintkezés szabályait itt is tartsuk be. Köszönöm mindazoknak, akik vállalták az utat, vállalták az itt-létet! Megígérem, hogy nem leszek bőbeszédű, nem fogom túlbeszélni a közgyűlést, hanem szorosabbra vesszük az ügyeink intézését.

A rendkívüliség ugyanakkor, más értelemben, egyáltalán nem szokatlan a számunkra. Jól emlékszem, hogy éltünk már át bombariadót is, láttam síró fiatal lelkipásztor testvéreket, akik kezükben a palásttal arra vártak, hogy induljunk a Nagyvárad téri templomba, hogy elénk állhassanak, letehessék a fogadalmat, és felszenteljük őket. Nem tehettük, bombariadó volt. Tartottunk már itt közgyűlést úgy, hogy az ablakon kitekintve láthattuk a leégett kollégiumot, melynek most már csak a hűlt és bontott helyét láthatjuk. Az újraépítés munkálatai miatt őszi közgyűlésünket már nem itt fogjuk megtartani. Az ősz folyamán a Püspöki Hivatal is el fog költözni az épületből, majd a teljes felújítás után költözik vissza.

És rendkívüli ez az év abból a szempontból is, hogy én, mint püspök biztos nem fogok ide visszajönni, hiszen ez az esztendő az általános tisztújítás éve is. Az egyházkerület bizalmából kitöltöttem a három ciklust, be fogom fejezni a püspöki szolgálatot.

Rendkívüli a közgyűlésünk abból a szempontból is, hogy korábban még úgy gondoltam, sok-sok búcsúzó gondolatot fogok itt elmondani, hiszen így illik, ennyi esztendő után, s ha ennyit kibírtatok velem, akkor a végén kibírjátok azt is, hogy néhány tapasztalatot, gondolatot, tanácsot rátok testálok. De ezt is elvitte a koronavírus, mert annyi minden torlódott egymásra, hogy immár nem merek arra vállalkozni, hogy szépen, higgadtan mindent végig gondolva, lecsiszolgatva idehozzam Szabó István örök érvényű szentenciáit, és aranykönyvbe belefoglalva adjam át nektek. Majd talán valamikor megteszem. De most gondokból jövök, és gondokba megyek. A közgyűlésen is lesz néhány gondunkról szó. Egy kedves barátom, mikor januárban azt mondtam neki, hogy  szép szentenciákat fogok mondani, azt felelte: ne tedd, ez nem bölcs dolog, nem kell búcsúzkodni, csak el kell menni. Én búcsúzkodni akartam, de a mennyei Atya gondviselő titkából a barátom javára döntötte el a vitát.

A rendkívüli időszakhoz hozzátartozik az is, és ebben csatlakozom Veres Sándor főgondnok úr egyszerű szavaihoz, hogy mindenek előtt itt, a közgyűlésünkön, előttetek, nektek és rajtatok keresztül is szeretnék hálás köszönetet mondani lelkipásztorainknak, presbiterinknek, gondnokainak, gyülekezeti munkásainknak, hitoktatóinknak, diakónusainknak, egyszerű gyülekezeti tagjainknak, önkénteseinknek, mindenkinek, akik a nehéz időkben, a bezártság és a kizártság idején (mikor otthonainkba bezártak, viszont templomainkból, iskoláinkból, óvodáinkból, intézményeinkből kizártak bennünket),  egyszóval, ebben a nehéz időszakban megkeresték és megtalálták az eszközeit és a módjait annak, hogy részben kapcsolatban tudjunk maradni, részben pedig, és ez a fontosabb, hogy Isten bátorító, vigasztaló, feddő, tanácsoló igéje minél többekhez eljuthasson. Voltak, akik azt mondták, nem kell csinálni semmit, mert a koronavírus járvány és a hozzá kapcsolódó korlátozó intézkedések valami olyasmi, mint a babiloni fogság. S még szinte hallom, ahogy csörgetik láncaikat ezen testvéreink. E helyről kérem őket: oldozzák le „láncaikat”, és ne fohászkodjanak azért, hogy jó hosszú ideig tartson ez a járvány, és ne kelljen semmit csinálniuk! Én is tudok ideológiát gyártani! Mindjárt itt az első: a semmittevéshez nem kell ideológiát gyártani! A járvány nem babiloni fogság. Nem kell a hegedűinket a fűzfára akasztani! Hanem amilyen módon lehet, és kell – szóval, üzenettel, levéllel, telefonnal, internettel, képi közvetítéssel, hangzó anyaggal, postával, levéllel, írásban – mindenképpen juttassátok el másokhoz az üzenetet. És csodálkozom is ezen a testvéreimen, mert valahogy megálltak a zsoltárnál, meg az ószövetségi történeteknél, pedig előre lapozhattak volna Pál apostol leveleihez, aki sok helyen – kezdjük mindjárt az elsővel, a Római levéllel – arról ír, hogy vágyva vágyott testvéreivel lenni, közéjük menni, hogy egymás hite által épülhessenek. Sokat nem tudunk arról, mi történt, amikor Pál megérkezett, és találkozhatott a római keresztyénekkel. Vajon megölelték egymást? Talán mindjárt négy órás prédikációt tartott az apostol? Aztán pompázatos szeretetvendégség kíséretében örültek egymásnak?  Lehet, hogy így történt, lehet, hogy nem. De magát a levelet (a papiruszt), amely mégis csak tárgy, és személytelen közvetítés, mediálás, mi mindannyian a hitünk és üdvösségről való gondolkodásunk egyik legfontosabbm, Szentlélektől ihletett iratának tartjuk. Oh, tartózkodó lelkésztestvérek legalább egy Római levelet írtatok volna a „fogságból”!

A másik megjegyzés egy volt diáktársamra utal. Pár évvel alattam járt teológiára, kétszer bukott meg liturgikából, pedig abban az időben nem volt divat buktatni, neki sikerült. Most pedig itt, a járvány idején kinevezte magát egyházunk legfőbb liturgiai szakértőjének! De amúgy is, garmadájával jöttek a liturgiai szakértők, és okoskodtak: hogyan lehet és hogyan kell, de leginkább, hogyan nem lehet és hogyan nem szabad, és mit nem szabad most tenni. Mindeközben én csak azon törtem a fejemet, hogy ha egy házaspár kényszerű okból távol van egymástól, írnak egymásnak levelet, fölhívják egymást telefonon. Gondolom. Ma már van Skype, azon keresztül is kommunikálhatnak. És küldenek egymásnak fényképet is, hogy a szeretetkötelékük, a kapcsolatuk fennmaradjon és életben maradjon. És nyilván, amikor újra együtt lesznek, nem fog átmenni a férj a másik szobába, hogy  onnan hívja telefonon a feleségét, és a feleség sem megy fel a padlásra, hogy onnan beszéljenek Skype-n. Hiszen már együtt vannak. Most sok-sok lelkipásztor megtanulja, hogy mi a web-kamera, mi az, hogy Skype, mi az, hogy lehet a you tube-n csatornát foglalni. Az egyik lelkipásztor kitette maga elé a gyülekezeti tagok telefonlistáját, és amit sose tett addig, elkezdte őket egyenként hívogatni. Sok-sok gyülekezeti tag nem esett kétségbe, hanem úgy, ahogy egykor az asszonyaink a lepra-misszió számára fáslikat, most elkezdtek maszkokat varrni, és ezeket eljuttatták megfelelő helyre. Sok-sok önkéntes jelentkezett, akiknek eszébe jutott, hogy vannak rászorulók, akikhez el kell juttatni ruhát, élelmiszert, anyagi támogatást, és nem vacilláltak azon, hogy érvényes-e az ige hirdetése, ha valaki azt egy monitor előtt nézi meg, mert másutt nem nézheti, hogy érvényes-e az úrvacsora, ha valaki egy lelkipásztort néz képernyőn, és házi úrvacsorázik, és nem merültek bele végelláthatatlan teológiai – vagyis inkább, bocsánat, ál-teológiai – vitákba, hanem kommunikáltak, az egyetlen rendelkezésre álló eszközön, és közvetítettek, el nem felejtve, hogy Isten mindig közvetítőkön keresztül szólt hozzánk. A Szentírás is közvetítés, és nem Isten közvetlen fülünkbe harsogó hangja. Jézus Krisztust is mediatornak nevezzük,  aki igaz ember és igaz Isten. Aki Őt látta, az látta az Atyát. Ahogy János apostol mondja: Istent soha senki nem látta, de aki Krisztust látta, és benne hisz, az Isten gyermeke és már látta az Atyát! Illessen tehát mindenkit hálás köszönet, aki nem vonult önkéntesen „babiloni fogságba”, hanem tette, amit lehetett. Kérem is a testvéreket, hogy amíg minden korlátozást fel nem oldanak, amíg szíveket és életeket bizonytalanság tölt el, ha lehetséges, még az istentiszteletet is közvetítsék, vállalva azt a kockázatot is, hogy létrejön egy pizsamás egyház. (Vasárnap nem kell kipattanni az ágyból, hanem 11-kor a kanapéról pizsamában meg lehet nézni az istentiszteletet, de inkább este, ismétlőidőben. Azt mutatják a felmérések, hogy az élő közvetítést a templomba járó gyülekezet létszáma követi, aztán este 6 órakor a háromszorosára nő a nézettség és a hallgatottság.) Lám, mégiscsak van egy virtuális egyház! Roppant missziói feladat lesz megtalálni őket, igazi gyülekezeti közösségbe szólítani őket, ha már ilyen módon jelezték, hogy őket érdekli az istentisztelet, meghallgatják, és valóban végig is hallgatják. Kicsit hasonlít ez ahhoz, mint amikor a népszámláláskor összevetettük, hogy hányan mondták magukat reformátusnak, és hány reformátusról tudunk név és cím szerint. Háromszor annyian mondták magukat reformátusnak, mint akikről mi tudunk. Most is legalább háromszor annyian nézték, akár egy helyi gyülekezetben is, az online közvetítést, mint amit a karácsonyi zsúfoltságban meg tudtunk számolni. Illesse köszönet a lelkészeket, hogy ilyen módon is tartalmas, átgondolt, megimádkozott üzenetet mondtak el. Szeretet áradt a szavaikból. És igyekeztek megtalálni gyülekezetük tagjait. Köszönöm a sok-sok komoly és alázatos imádságot, és köszönöm az öröm és a hála jeleit. Arra most nem térek ki, csak jelzem, hogy egy-egy lelkes online-kollega azért rendesen felöltözhetett volna a közvetítésre. A járvány ugyan sok mindent lerombolt, de a lazaság ettől nem vált erénnyé. Voltak ügyetlenségek is, például, amikor a lelkész bekapcsolata a web-kamerát, belenézett a számítógép monitorjába, köhécselt kettőt, aztán kiment, megfőzte a kávéját, megitta, visszaült a kamera elé, és: kezdhetjük? – kérdezte önmagától, és kezdte. Mindezt végig élőben láthattuk. Így betekintést nyerhettem néhány parókia konyhájába, jól be vannak rendezve; láttam parókián hálószobákat is. Persze, többnyire a kultuszhelyekről jött a közvetítés, a templomokból, és ez fontos volt szimbolikusan is, hogy lássák gyülekezeti tagjaink, hogy ugyan most nem lehet a templomba bemenni, de várja őket az úrasztala, a szószék, hívogatja őket a harang, és megvan még a pad is, ahol ülni szoktak. Egyszóval, hálás szívvel köszönöm kinek-kinek a fáradságát, odaadását, törődését és munkáját. S még egy szót szeretnék ennek kapcsán szólni. Sokakban felvetődött, egyébként nem ok nélkül, az anyagiak kérdése is, hiszen gyülekezeteink önfenntartók (bár ezt az országunkban sokan nem tudják, vagy nem akarják tudni), egyszóval szükségeiket a gyülekezetek a gyülekezeti tagok önkéntes adományaiból, perselypénzéből, egyházfenntartói járulékaiból fedezik. Bármily meglepő, ezt itt-ott még presbiterek és gondnok sem tudják, holott állítólag ők készítik a gyülekezeti költségvetést. Nos, jött a kérdés, ha nem lesznek élő istentiszteletek, akkor nem lesz perselypénz, nem lesznek adományok, mi lesz a gyülekezetekkel? Az eddigi tapasztalatok szerint – két-három gyülekezetünket kivéve – nincs anyagi gond, a gyülekezeti tagok meghallották a hirdetéseket, banki úton átutalták, vagy valamilyen módon eljuttatták támogatásukat. Ahol gond volt, ott az egyházmegye segített. Illesse köszönet espereseinket, akik kézbe vették a dolgot, és saját esperesi tiszteletdíjukat is felajánlották erre a célra.

Közgyűlésünk harmadik rendkívülisége, hogy tegnap emlékeztünk meg a trianoni béke-diktátum aláírásának száz éves évfordulójáról. Köszönöm mindazoknak, akik a megjelölt időpontban, délután fél 5-kor megszólaltatták az emlékharangokat. Köszönöm azoknak a gyülekezeteknek, ahol a korlátozások közepette is emlékező istentiszteltet, vagy áhítatot, vagy imádságot tartottak. És leginkább a mennyei Atyánknak tartozunk köszönettel, hogy most, a száz éves szomorú évfordulón mégis feltehetjük azt a kérdést, hogy mi lesz a következő száz évben? Amikor tavaly elhatároztuk, hogy Marosvásárhelyen fogjuk megtartani a református egységnapot, eleve tudtuk, hogy beszélnünk kell arról, ami száz évvel ezelőtt, egy Párizs melletti kastélyban történt. Beszélnünk kell arról is, Tompa Mihály versével szólva, hogy mint oldott kéve, hull szét nemzetünk. Sőt, ez a kévét nem megoldották, hanem széttépték és szétszórták. Bizony nehéz történet ez. De azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy miért maradtunk meg? Miért maradtak meg a magyarok, s miért van az, hogy most, száz esztendő múltán, a mai Magyarország északi részén nem szlovákul, délkeleti részén nem románul, a déli részén nem szerbül, a nyugati részén nem németül vagy osztrákul beszélnek. És te is, miért maradtál meg magyar embernek? Miért maradt meg úgy, ahogy Magyarország, miért maradtak meg úgy, ahogy a határon túli kisebbségek, miért tartott meg bennünket Isten? Ez a következő száz esztendő kérdése! Csak egy vagy két vonatkozását hadd említsem meg. Trianonban nemcsak egy vesztes ország fölött mondtak súlyos, végzetesnek szánt ítéletet. Ott nemcsak Magyarország kényszerült a békediktátum aláírására. Három birodalom esett akkor szét, az egyik az Osztrák-Magyar Monarchia volt, és benne Magyarország, a háborút elvesztő ország. De mindannyian tudjuk (s ha valaki mégsem tudná, ajánlom, olvassa el Tisza Istvánnak az I. világháborút előtti beszédeit, írásait, a nagy politikus szorongását), száz éve is tudták: a magyarság fogyó nemzet volt. Nem pusztán a háborúban vesztettük el Magyarországot. A magyarok a XVIII. században kezdték elveszíteni Magyarországot. Dél-Erdélyben, az észak-magyarországi megyékben, aztán délen, Baranyában nem születtek gyermekek. De kellett az olcsó munkaerő, hát jöttek be Erdélybe románok, jöttek északról szlovákok, jöttek fel délről szerbek. És hiába volt megannyi eszméltető kiáltás, a magyarság fogyatkozó nemzetté vált. És a vesztes világháború után a növekvő nemzetiségek kikövetelték maguknak, hogy csatlakozhassanak nemlétező „anyaországukhoz”. A német bölcselő, Herder már a 18. században azt jósolta, hogy a magyarok el fognak tűnni, mert elfogynak. És mi van ma? Összeírtam, hogy ma, 2020-ban, Magyarországon 114 település van, amely meg fog szűnni 10-20 éven belül. Az ok nem az, hogy bányát nyitnak alattuk, erőművet építettek fölöttük, és ezért el kell költöznie a lakosságnak, vagy árvíz rombolta le a településeket, és nem építik újjá. Az igazi ok: kihalás, elfogyás. Vagyis ez a következő esztendő száz kérdése is. Tegyük fel úgy a kérdést: te miért maradtál meg?

De a háborúról is szólni kell. Kálvin János 1555-ben, amikor a frankfurti magisztrátusnak ajánlotta az Evangéliumi Harmónia c. munkáját, arról ír, hogy egy szörnyű betegség uralkodott el a világon: nincs olyan ország, mondja, nincs olyan fejedelemség, nincs olyan városállam, nincs olyan közbirtokos közösség, ahol ne uralkodott volna el a „vétkekben való vetekedés vágya”. Nincs olyan király, nincs olyan magisztrátus, nincs olyan polgármester, nincs olyan herceg, nincs olyan közösség-vezető, aki ne akarná a másikat fölülmúlni a rosszban, a vétekben, a hamisságban, a csalásban az erőszakoskodásban, a szerzésben, a bűnök förtelmeiben. Eddig Kálvin. Amikor kitört az I. világháború, nyugodtan lehetett volna Kálvin szavait idézni –, mindenki a háborúval akart jövőt szerezni magának. De háborúval nem lehet jövőt szerezni. Csak az igazi krisztusi erények betöltésével lehet jövőt szerezni. Ha valamit Magyarország megtanulhatott az elmúlt száz esztendő alatt (volt félig-meddig Trianon revízió, volt II. világháborúba sodródás, voltak nagy akaratok, erővel, háborúval, harccal visszaszerezni azt, mit elveszítettünk), hogy értsük az isteni szót! Hallgassuk csak Zakariás igéjét az újraépítés idejéből: nem erővel, sem nem hatalommal, fordítom szó szerint: nem hadseregekkel, és nem erőszakoskodással, hanem, szó szerint: csak az én Lelkem által! (Zakariás 4,6) Segítsük hát a ránk bízott gyülekezeteinket, közösségeinket, családunkat, gyermekeinket, unokáinkat, az egész nemzet közösségét megérteni ezt a nagy isteni titkot, amiben az Ő kegyelme és szeretete van elrejtve. Nem erővel, nem hatalommal, hanem csakis az Ő Lelke által!

Végül, az utolsó rendkívüliség az, hogy általános tisztújítás lesz egyházunkban. Ezért egyházunk szabályai szerint ma Választási Bizottságot is kell felállítanunk. Azzal a javaslattal élünk, hogy hosszabbítsuk meg a mostani Választási Bizottságunk mandátumát. Ők mindeddig kitűnően szolgáltak, az időközi választásokon is. Azok helyett, akik nem vállalják már ebben a bizottságban a munkát, új tagokat is választhatunk. És ha őket megválasztottuk, beinstalláljuk, akkor az őszön reánk váró tisztújítások során már ők fognak eljárni. Reméljük, ugyanazzal a bölcsességgel, tisztasággal, határozottsággal, ahogyan ezt a korábbi időszakokban tették. Úgy köszönjük meg korábbi hűségüket, hogy újra rájuk bízzuk ezt a feladatot. Tehát egyházunkban most ősszel, az egyházmegyei, egyházkerületi és zsinati tisztségviselőkre történik választás. Búcsúbeszédet akartam volna tartani, hiszen egyházunk szabályai szerint, aki háromszor kitöltötte ugyanazt a mandátumot, arra már nem választható újra. De akik újra választhatók, és sokan vannak, őket buzdítom és bátorítom, hogy amennyiben úgy tapasztalják, hogy bírják a közösségeik bizalmát, fogadják el újra a felkérést, és vállalják a jelölést. Természetesen, többes jelölések is lehetségesek, és ilyenek  ősszel is lesznek bizonnyal. Ezért már most bölcsességet és megfontolást kívánok mindenkinek. Az egyházkormányzás ugyanis  nem annyi, amennyinek látszik. Oh, de jó lenne, ha csak közgyűlés, tanácsülés, jubileum, beiktatás, új templomok felszentelése, harang felhúzása a toronyba, hálaadó istentiszteletek, okos konferenciák, zsinati tanácskozások lennének. De vannak nehéz ügyek is, mert az egyház nem jubileumokból, tornyokból, harangokból, újonnan faragott úrasztalokból és liturgikus eseményekből, hanem emberekből áll. És mindannyian harcolunk az óemberrel. Elég is lenne a magunk óembere. De aki tisztséget vállal az anyaszentegyházban, megkapja a többit is. Isten ezt bízza rá. És persze harcolni is kell. Alig hallik harci zaj, de a küzdelem a bozótosban is folyik bűn és ördög ellen. Nem kis hibákat kell kijavítani, nem a biztosítékot kell megpatkolni, mert nem bírja a 16 ampert, nem egy kilyukadt kereket kell kicserélni, hanem bűn és ördög ellen kell harcolni. Megyegyűlésbe, kerületi közgyűlésbe, zsinatba, megye élére, kerület élére, Zsinat élére olyat keressetek, aki felől bizonyosságotok van, hogy Krisztus királyi tisztében részesedve, szabad lelkiismerettel tud bűn és ördög ellen harcolni, és nem vételezi előre az ecclesia triumphanst, a mennyei dicsőséget, hanem tudja, hogy míg Isten népe itt zarándokol a földön, addig küzdő egyház lesz, ecclesia militans. Tehát, közlegény-hajlamút ne válasszatok századosnak. A századost pedig ne hagyjatok ott közlegénynek. És akik titeket vezetnek, mert rájuk bíztátok a vezetés feladatát, azokért imádkozzatok, könyörögjetek, és legyetek hűséges harcos társaik Isten országa nagy ügyében. A tapasztalatokat tegyétek mérlegre, ne a becsvágyat.

De a mérleg másik serpenyőjébe se a becsvágyat tegyétek, hanem a valóságot. A valóságos helyzetet, a szent elkötelezést, és a körülményeket. Legfőképpen azt kérem tőletek, hogy imádkozzatok és meg ne restüljetek.