Kósa László: Tartozni valahová - Protestantizmus és református azonosságtudat

A Koinonia Kiadó kötetét Szabó István püspök és Kovács I. Gábor történész mutatta be

Kósa László 1942-ben született Cegléden. Történész, néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Művelődéstörténeti Tanszékének professzora. Tudományterületei: életmód- és mentalitás, természettörténet, egyháztörténet, a kultúra táji tagoltsága, társadalomnéprajz. Negyven önállóan vagy társszerzővel írt, illetőleg szerkesztett könyv és mintegy kétszázötven tudományos közlemény szerzője.

Mind több viszonylagosságot mutató világunkban lassan különleges állapotnak tűnhet föl az emberi lét egyik meghatározója, a valahová tartozás. Az érintetteken, rajtunk múlik, ragaszkodunk-e értékekhez, ismerjük-e, mi az, ami igazán a miénk és továbbadjuk-e azokat. Mi keresztyének/keresztények mindenekelőtt és mindnyájan Jézus Krisztushoz tartozunk. A keresztyénség nagy családjában a hitbeli mellett számos további, történelmileg és kulturálisan is meghatározott kötődéssel találkozunk. Ezek között van a protestantizmussal, illetőleg azon belül a reformátussággal azonosulás is.

A téves történelmi helyzetérzékelés miatt, s mert általában könnyen elhisszük, aminek a teljesülését szeretnénk, 1990 körül sokan vártuk, hogy a változások nyomán a beköszöntő polgári szabadsággal Magyarország és a magyarság sokféle gondjának nagyobb része belátható időn belül megoldódik, vagy legalább enyhül. Az idő múlik, tájékozódni egyre nehezebb, gyakran azt sem tudjuk, mi történik velünk. S ez nemcsak a politika és a társadalom általános kérdéseire igaz; nem képeznek kivételt ez alól az egyházak, a protestantizmus és a reformátusság sem. Nem érzékelik hol a helyük a változó világban és hivatásukat hogyan tudnák benne a legjobban betölteni. Írásaim az önazonosságnak nem a hittani, hanem a történelmi-műveltségi elemeivel foglalkoznak. Azokkal szeretnék együtt gondolkodni, akik az említett hiányok pótlására törekszenek, vagy erősebben akarnak kötődni a magyar kultúra egyik meghatározó részéhez, vagy most kezdenek érdeklődni iránta.

 

Szabó István könyvbemutatón elhangzott beszéde:

Hölgyeim és Uraim!

 

Igen nagy megtiszteltetés számomra, hogy a kitűnő tudós, nagy hatású tanító és megbecsült kutató, Kósa László kötetéről most szólhatok. A kolozsvári Koinonia Kiadó által megjelentett könyv 16 tanulmányt, cikket és előadást foglal magába, melyek a mögöttünk levő szűk húsz esztendőben születtek. A kötet olvasói megállapíthatják, hogy a szerző nem időrendi sorrendbe szerkesztette tanulmányait, hanem egy sajátos belső logikával rendezte mondandóját, mégpedig úgy, hogy a tágasabb történelmi, nemzeti, kulturális összefüggésekből jutunk el a református egyház mai égető kérdéseiig. Így egyszerre van előttünk egy komoly tudományos teljesítmény, mely imponáló felkészültséggel, az anyag értő kezelésével, a kutatási területek áttekinthető csoportosításával bizonyítja, hogy a magyar protestantizmus és közelebbről a reformátusság nemcsak önmagáról tételezheti, hogy mindmáig jelentős szerepet játszik mind a kultúrában, mind a közművelődésben. Kósa László ugyanakkor nem titkolja egzisztenciális meghatározottságát sem, keresztyén elkötelezettségek mentén szemlélődik, értekezik, tanácsol, bírál, egyszóval: gondolkodik együtt kortársaival. A kötetbe felvett tanulmányok egyik nagy erénye - sok más mellett! -, hogy a szerző elkötelezett tudósként tisztáz és pontosít számos szinte csak szólás-mondásba eső, már-már mitologikus önképzetet, soha senki által nem ellenőrzött, de valóságosnak gondolt hagyományt is, és ez a tisztázás egyáltalán nincs kárunkra, hanem inkább nagymértékben segíti kiszabadítani a magyar protestantizmust a 19. század végére kialakult mentális gettó-létből. Kiemelten fontosnak tartom például a magyar protestantizmus útjairól vagy a protestantizmus mai kulturális és társadalmi jelenlétéről szóló előadásait.

Kósa László azonban értelmiségi (is). Talán a jelenlevők is jól emlékeznek arra, hogy tízegynéhány éve még egyházunkban is folytak szórványos vitatkozások arról, hogy hol és mi a helye az értelmiségnek az egyházban. Már ahogy ezt mondom, érzem a nehézkes megfogalmazásból, hogy ez a kérdés egyrészt igen bonyolult és szerteágazó, s hogy - másrészt - ezt a vitát nemhogy nem oldottuk meg, hanem amúgy magyar módra félbe-szerbe hagytuk. Kósa László, mint értelmiségi, nem panaszkodik arról, hogy a mai egyházi életünkben szinte alig reflektált - mondhatni mellőzött - téma a protestáns, vagy közelebbről a református értelmiség szerepe a gyülekezeti, közegyházi életben, hanem csak jelzi, hogy hol nyílottak lehetőségek az elmúlt húsz esztendőben. S mi, olvasók érezzük, hogy ezekből a lehetőségekből megannyi, vagy szinte mindahány érintetlenül maradt. Pedig, ahogy azt néhány tanulmánya bizonyítja, az értelmiség tudós hozzájárulása nélkül még egy-egy méltó jubileumot, emlékülést, sem lehet méltóképpen megtartani, egy valamirevaló tanulmány-kötetet sem lehet megalkotni. S mennyi készség, mennyi alázat, mennyi tisztelet, mi több, szeretet mutatkozik itt a régiek iránt, de a maiak, ünneplők, emlékezők, tájékozódók, útkeresők iránt is. De az értelmiség mégsem csak ünnepi szónok, amolyan bokréta a kalapon, vagy az a személy, aki ismeri az ékesszólás mesterségét, s mint ilyen, szóval is tart bennünket néhány emelkedett pillanatra! S még kevésbé amolyan díszes kitűző az ünnepi zakón, mellyel dicsekedhetünk, hogy azért nekünk is vannak híres embereink. Az értelmiség olykor kínos, máskor provokatív kérdéseket is feltesz, akár az igehirdetőnek vasárnap istentisztelet után a prédikáció kapcsán (ezt igen jól tudom!), akár az egyházi iskola fenntartójának az iskola szellemiségéről (ezt is jól tudom!), akár az egyházi köztestületek vezetőinek döntéseikről, egyházi, társadalmi és olykor politikai szerepükről, megnyilatkozásaikról (ma már ezt is tudom!). Az értelmiség nem szereplő, kinek a műsorrendben megvan a fellépő ideje és helye, hanem eminensen résztvevő. Talán e kötet legnagyobb értéke, hogy a tanulmányok, az érzékeny témák megjelölései, a javaslatok önmagukban is igazolják ezt. Mindebből adódóan is jogosult a kötet alcíme: protestantizmus és református azonosságtudat. Az azonosságtudat több, mint a lélektanilag vagy szociológiailag leírható puszta identitás, valahol-létel. Az azonosságtudat: valahova tartozás, kötelék, tartozás, adósság, kötelesség, lét-kötés - egyszóval: vallás. S igen erőteljes benne a tudat szó, s ebből fakadóan a tudatosság lehetősége (nevezhetjük ezt kálvinista propiumnak is). A mi magyar protestantizmusunkat már a 20. század kezdetétől fogva izgatta és meghatározta ez a kérdés. Így pl. a két világháború között alkotó, befolyásos, nagy hatású egyházi személyek az elemi szintű katekizmustól kezdve az egészen nagy ívű tudományos munkákig, az alapszintű oktatástól kezdve a legmagasabb rendű megnyilatkozásokig folytonosan feszegették ezt a kérdést. Nevezetesen azt, hogy ami történelmileg és szociológiailag adott, az miképpen sajátítható el és vonható a tudatosság birodalmába (filozófiai műszóval: miképpen appropiálható). Éppen ezért Kósa László tanulmányai igen nehéz és olykor provokatív írások is, főleg hogy ezt egyszerű, világos stílusban, olykor igen élvezetes olvasmányokban adja elő. A szerző keresi a provokációt, s nem tart attól, hogy gondolatai vitát keltenek. Bár tudósi elkötelezettsége és szemérmessége nem engedi, hogy tárgyszerű témák esetén szubjektív megjegyzésekbe bocsátkozzon, az azonosságtudat kérdéseinél igen személyesen, mint a református egyház tagja nyilatkozik. Jó néhány olyan írást olvashatunk itt, melynek külön története is van, ám ez a külön történet - sajnos inkább fájdalmas módon - egyházunk történetéhez tartozik. Most csak kettőt emelek ki. Csaknem tíz esztendeje annak, hogy a Reformátusok Lapja megjelentette Kósa László cikkét: „Kilencszáz szó rólunk, reformátusokról." A cikk vitatéziseket tartalmaz, és egyfajta feltérképezése a mai egyházi valóságnak. Milyen érdekes, hogy az az egyházvezetés, mely amúgy oly szívesen mutatkozik kitűnő értelmiségiek árnyékában - s gratulál, ha érdemes kitüntetés éri őket -, s emlegeti újra meg újra, hogy mi, protestánsok számarányunk felett reprezentáljuk magunkat a tudós világban, ezt a kilencszáz szót nem vette jó néven. A cikk nyomán induló vitát - mely az értelmiségi lét egyik szükséges feltétele, sőt némely teológusok szerint az egyházi lét egyik ismertető jegye! - hatalmi szóval leállította. Csoda-e, ha hat évre rá a református azonosságtudatról szóló írásában Kósa László már afelől kénytelen kérdezni, hogy valamilyen belső történelmi-morális akadály gátolja-e egyházunkat abban, hogy a rendszerváltás után újra megnyissa a teret az egyházról való közös gondolkodás számára mindazok előtt, akik az egyházhoz tartoznak? S ami már a kötetben nem szerepel, s inkább az értelmiség egyházi helyzetének nehézségeire utal, az a legutóbbi idők fejleménye. 2008 decemberében a Zsinati Tanács ülésén bírósági eljárással fenyegették meg Kósa Lászlót, aki tudósként és történészként, és amúgy presbiterként, és amúgy lelkész-gyermekként, és amúgy a rendszerváltást hálás szívvel megélő reformátusként elkötelezett egyházunk közelmúltjának feltárásában. Ez a konfliktus sokkal mélyebbre mutat, mint egy tudósnak és nem látható érdekektől vezérelt egyházkormányzóknak az összeütközésére. Arra utal, hogy mindmáig nem oldottuk meg, s kereteit sem határoztuk meg annak, hogy a 21. század európai színvonalú értelmisége milyen módon jelenítheti meg szempontjait, tapasztalatait egyházunkban. Taníthatnak-e bennünket azok, akik a szellemi élet területén alkotnak? Tanulhatunk-e valamit a matematikustól, a biológustól, a történésztől, a néprajzostól, a nyelvésztől, vagy tanulhatunk-e valamit a költőtől, a zenésztől, a művésztől? Vagy elegendő, hogy kijelentik magukról: ők hisznek, és reformátusok? S mi oly büszkék vagyunk erre! De mire is? Arra, hogy híres és megbecsült emberek? Vagy arra, hogy reformátusok?

S végül egyszerű személyes megjegyzést kívánok tenni. Az értelmiséggel folytatott diskurzus félbemaradása, ahogy én látom, súlyos következményekkel jár. Az elmúlt 20 év legnagyobb vesztesége éppen ezen a területen mutatkozik. Ha igaz, hogy a 19. század utolsó harmadában a magyar reformátusság elvesztette kis- és középnemesi bázisát, ha igaz, hogy a 20. század 50-60-as éveiben pedig elvesztette legnagyobb bázisát, a parasztságot, akkor, félő, igaz, hogy a 21. század elején az értelmiségi bázist forgácsolja felelőtlenül. Kósa László azonban hűséges fajta. Bibliaolvasó, imádkozó, hívő református egyháztag. Mégpedig azért, amint mondja szerényen és tudományosan pontos kifejezéssel, mert valahova tartozni kell, s ő ezt az odatartozást konfliktusok dacára is tudatosan vállalja. Az a valahol, ahova tartozni kell, ha jól értem, most itt van. Itt, a mi egyházunkban, ennek közösségeiben és egyik gyülekezetében. Isten hozta közöttünk, professzor úr, és tartsa meg is közöttünk Isten!

 

Bogárdi Szabó István