Egyre gyakrabban találkozhatunk olyan magukat keresztyénnek valló emberekkel, akik zavarba jönnek, ha megkérdezik tőlük, minek az ünnepe áldozócsütörtök. Az ősegyház ezt a napot úgy nevezte: ascensio Domini (az Úr felemeltetése), német nyelven: Himmelfahrt (mennybemenetel), angol nyelven: Holy Thursday (szent csütörtök), amely elnevezésekből valamelyest lehet következtetni arra, hogy mi is történt egykor azon a napon. A magyar „áldozócsütörtök” elnevezés viszont semmit nem árul el – éppúgy, mint például a húsvét – arról a hívő keresztyének számára olyan fontos és hiterősítő, biztató eseményről, ami egykor azon a napon történt, amikor  Krisztus 40 nappal feltámadása után felemeltetett a mennybe. (Az áldozócsütörtök elnevezés a középkori magyar római katolikus egyházban terjedt el, mint a húsvét utáni szentáldozás utolsó napjának a neve.)

De hát mi is történt azon a napon, ami miatt a hitvalló keresztyénség fontosnak tartotta és tartja ma is e napnak ünneplését?
Először is, az a nap az ószövetségi próféciák beteljesülése volt.

Az Újszövetség szerint amikor a feltámadott Krisztus tanítványai szeme láttára felemeltetett a mennybe, ószövetségi prófécia teljesedett be: Zsolt. 68,19. Zsolt 110,1-2.  Isten a megváltást tökéletesen befejező, megfeszített és feltámadott Krisztust felemelte a dicsőségbe. Minden úgy történt, ahogy azt Isten a Messiásról előre kijelentette prófétái által. Mert Isten nem improvizál, nem „ígérget”, hanem itt a földön is mindennek az Ő megváltó terve szerint kell történnie. Ezért mi is még be nem teljesedett ígéreteinek beteljesülésére biztosan számíthatunk. 

Jézus dicsőségbe öltözve vonult be a mennybe

Míg karácsonykor ártatlan kisdedként érkezett a földre, akinek többször is menekülnie kellett, akit lehetett elárulni, kigúnyolni, megkorbácsolni és megfeszíteni, addig feltámadása után minden megváltozott. A feltámadás hajnalán lehulltak testéről a halál kötelei, majd 40 nap múlva tanítványai szeme láttára felemeltetett a mennybe. Előtte tanítványaitól elbúcsúzott, elmondta nekik, hogy hova megy.

Mennyei, dicsőséges bevonulását emberi szem nem láthatta, de hogy mi történt akkor, a számunkra ma még láthatatlan világban, a Szentlélek tudtunkra adta az efézusbeliekhez írt levélben: „Felment a magasságba, (hadi) foglyokat vitt magával, ajándékot adott az embereknek.” (Ef. 4,8) Lásd még: Kolossé 2,15. A Szentlélek tehát azt jelentette ki, hogy Jézus mint hadvezér az ellenség legyőzése után angyali seregek szeme láttára bevonult a mennybe. Ugyanakkor hadifogolyként vonuló démonok hada jelezte Jézus kozmikus győzelmét a Sátán és hadai felett.

De Jézus ezen a diadalúton mást is vitt magában, s ez győzelmének legértékesebb része volt. Vitte magában a választottak, a megváltottak sokaságát: „(Minket...) együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, a Krisztusban” (Ef. 2,6). A Jézus mennybemenetele napján tehát velünk – akik még akkor nem is éltünk - történt valami csodálatos dolog, ami ma még hitünknek drága kincse, vitt bennünket is a mennybe.

Joachim Suchhart: Himmelfahrt Christi

Hova ment Jézus?

Sokan kérdezik, tulajdonképpen hova ment Jézus. Valahova az űrbe? Átváltozott valamiféle energiává? Megfoghatatlan, láthatatlan, anyag nélküli istenséggé változott volna? Milyen jó, hogy a Szentlélek a Bibliában egyértelmű és világos választ ad erre a kérdésre is, amikor azt mondja: „Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképen jön el, amiképen láttátok őt felmenni a mennybe.” (Acs 1,11) A válasz tehát világos, Jézus a mennybe ment. A Biblia szerint a menny az a hely, ahol Krisztus feltámadott testben „ül az Atya jobbján”. Ma is ott van, és onnan jön el majd ítélni élők és holtak felett. A menny tehát olyan hely, ahova Jézus elment, hogy helyet (toposz) készítsen övéinek. A Krisztusban hívők tehát hiszik-tudják, hogy hova mennek a biológiai halál, illetve a test feltámadása után. Nem a levegőben lebegnek, nem a felhőkről figyelik a földet, hanem oda mennek, ahol Krisztus van, aki helyet készített nekik! Jézus mennybemenetele ezt a boldogító hitet is erősíti bennünk.

Szokták kérdezni, hogy ha Jézus test szerint a mennyben van, hogyan értsük azt, hogy velünk marad a világ végezetéig? A Heidelbergi Káté így válaszol erre a kérdésre: „Krisztus valóságos ember és valóságos Isten. Emberi természete szerint nincs többé e földön, de istenségére, fenségére, kegyelmére és Lelkére nézve soha nem távozik el tőlünk.” (HK 47.) A Biblia sehol nem igazolja azt az elképzelést, hogy Jézus, mennybemenetele után, akár valamilyen élettelen anyagban, akár élő hívőkben, vagy éppen egy szent emberben, esetleg valamilyen ún. szentségben, testi alakban jelen lenne! A testet öltött, mennyei Krisztussal mi csak a Szentlélek által munkált hit által lehetünk kapcsolatban.

 Mit csinál Jézus a mennyben?

Megérkezése után tíz nappal elküldte a Szentlelket, ahogy azt megígérte búcsúbeszédében. A Szentlélek volt azoknak a gazdag ajándékoknak forrása, akin keresztül „ajándékot adott az embereknek”, az egyháznak, Amikor Krisztus az Atya jobbjára ült, megkezdte kozmikus uralkodását, míg ellenségei lábai alá nem vettetnek (Zsoltárok 110, 1-2). Ezt az uralkodást már senki nem tudja megakadályozni, késleltetni, meghiúsítani. Amikor uralkodásának ez a mennyei szakasza letelik, visszajön majd ítélni élőket és holtakat.

Krisztus mennybemenetelének hiterősítő üzenete van a földön küzdő egyház számára is. Sok bibliai ige erősíti azt az üzenetet, hogy az egyház Ura mint mennyei Főpap közbenjár az övéiért: Zsid 4,15.  Hisz a földön küzdő egyház népét sokféle erőtlenség, kísértés és bűn gyengíti, ezért szükségünk van arra, hogy a mennyei Főpap Krisztus szüntelen közbenjárjon érettünk, mert lehetetlen, hogy azok közül, akiket Ő kiválasztott az üdvösségre, egy is elvesszen.

Ugyanakkor mint Király kormányozza a világtörténelem eseményeit, és védelmezi, vezeti az Ő népét, amely itt a földön ezer veszély között vándorol. Kálvin így ír erről: „Ez volt a legfenségesebb győzelmi bevonulás, melyet Isten készített, amikor Krisztus, legyőzve a bűnt, legyőzve a halált, a Sátánt megfutamítva, megdicsőülve az egekbe emeltetett, hogy az Ő egyházát, mint egy dicsőséggel megkoronázott Király kormányozza.” Ennek a kormányzásnak célja az ő népének, az egyháznak a mennyei dicsőségbe juttatása.

Áldozócsütörtökön tehát az egyház dicsőséges jövőjét ünnepli!

 
Dr. Sípos Ete Álmos