A hálátlanság korát éljük. Ha majd civilizációnk mai ábrázata megváltozik, talán úgy, hogy egymást lelőjük, megmérgezzük, internáljuk, vagy felrobbantjuk, és valamilyen csoda folytán maradnak túlélők a romok közt, és ők képesek lesznek egyáltalán még bármiről is fogalmat alkotni akkor minden bizonnyal a hálátlanság korának fogják elnevezni dicstelen évszázadainkat.

A hálátlanság a fogyasztói társadalom egyik legjellemzőbb tulajdonsága, ami azért igazán érdekes, mert a fogyasztás végül is a megkapásra, megszerzésre, gyarapodásra épül. Hálát pedig általában azért érzünk amit megkapunk. Nem tudunk olyan dolgokért hálásak lenni, melyek nemlétéről nincsen tapasztalatunk. Például én nem tudok hálás lenni Istennek azért, mert megteremtett engem. Véges tudatom képtelen felfogni a meg nem teremtettséget, nincsen róla tapasztalatom, tehát hálás sem tudok lenni azért, mert épp nem kell teremtetlenként nem léteznem. Azért azonban, hogy élnek a szüleim, és van egy szerető párom nagyon is hálás vagyok és ezt a hálát ki is akarom fejezni.

Ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem, annak nekifeszülve futok. Némi túlzással ez a mondat lehetne az egyre gyorsuló, globalizálódó világunk alapigéje, természetesen Pál apostol célja nélkül, mert már nincs is igazán cél. A folyamatos haladás egy véges világban, végső soron önmagában lehetetlen. Sajnos már nincs több felfedezhető Amerika, titkos kontinens, a világűr pedig lakhatatlan, de konkvisztádorokból túlképzés van. Egyetlen terület maradt még valamelyest terra incognita és ez nem más mint a negyedik dimenzió, az idő. Ezért ma a harc az időben és az időért zajlik. A sebesség mámora. Paul Virilio azt írja egyik könyvében (Az információs bomba), hogy a sebesség ma a gazdagság alapja. Minél gyorsabb valaki, minél hamarabb dolgozza fel a szükséges információkat, annál előbb és annál hatékonyabban éri el célját. Ez a mámor olyan mélyen belénk ivódott, hogy már természetesnek vesszük.

A fogyasztói társadalom folyamatosan újat akarása nem csak a régiek elhasználását, eldobását, és ezáltal szemét felhalmozását jelenti, hanem végső soron a múlt teljes eltörlését. A felhalmozódó szemét nem más mint, az összetört, szétroncsolt múlt. Futok egyenest. Így születik meg, a folyamatos jelenben élő, pillanatnyi ember, aki frusztrált és állandó hiányérzete van, aki elveszítette lényének legfőbb tulajdonságait, és az automatizált robot szintjére süllyedt. Talán ez a folyamatos elidegenedés célja? A gépek nem mondanak köszönetet.

A múlt eltörlése hosszú távon lehetetlenné teszi a jövőt. A hála minden esetben a múlt felé fordítja tekintetünket, hiszen tudnom kell, mi az ami történt velem, mi az, amit kaptam ahhoz, hogy hálás lehessek érte. Ez pedig arra késztet, hogy a jövőben én is hasonlóképpen cselekedjek másokkal, hogy az ajándékot én is tovább adjam. De a folyamatosan előre feszülő tekintet képtelen maga mögé pillantani, hiszen az időkiesést jelentene számára.

A hálátlanság korában az emberiség felfedezte és meghódította a természet titkait, megtanulta hasznosítani erőforrásait, és ezt a mérhetetlen tudást arra használta fel, hogy elpusztítsa vele a természetet, és végül önmagát is.
Hálából?