Emlékszel még arra a filmre, amikor a megöregedett szereplő egy hideg, fűtetlen szobában a kifizetetlen számlák között haldoklik? Emlékszel arra, amikor bejön a postás, s átnyújtja neki azt a levelet, melyben felszólítják, hogy 25 évnyi várakozás után végre legyen szíves felvenni 120 milliós örökségét? Gazdag volt, kőgazdag. Erről azonban nem tudott. Úgy élt, mintha szegény lett volna. A vagyon azonban az emberen kívül van, mégis mennyire számít az, hogy tudatában van-e az ember a gazdagságának, vagy sem.

Ami kívül van, az változhat. Talán a postás más szegény embernek egy újabb fizetési felszólítást hoz. Van azonban valami, ami az ember lényege, ami kívülről nem változtatható meg, s nem vehető el. Nem véletlenül kérdezte Jézus a tanítványoktól, hogy kinek tartják őt. Hiszen a lényeg meglátása adhatja csak a lényegnek megfelelő működést. A keresztyénség történetének 2000 évében nagyon sokat foglalkoztak azzal, hogy kicsoda Jézus. A másik oldal, a személyes emberi viszont nagyon elhanyagolt volt, vagy pedig jórészt olyan válaszok születtek, amelyekből igen defektes emberi működés következett. Hiszen ha az ember lényege a bűnös, méltatlan, gyenge, szenvedésre méltó, s ehhez hasonlók, akkor ez a hit olyan lelkiállapotokhoz vezet, mint a harag, irigység, fásultság, erőszakosság, vagy a negativitás egyéb formái. Erről az emberi történelem megmaradt emlékei bőségesen tájékoztatnak bennünket.
Csak elvétve lehetett vallásos közegben embert méltató (nem egy bizonyos embert) válaszokat hallani. Még nemrégen is furcsának tűnhetett, hogy egy lelki ember azt mondja magáról, hogy csodálatos, szuper, remek vagyok. Sőt visszatetszést, viszolygást váltott volna ki a legtöbbekből. Ma már talán változott a helyzet. Így vagyok magam is bátor arra, hogy leírjam, ha felteszem magamnak a kérdést, hogy kinek tartom magam: csodálatosnak, elképesztőnek, zseniálisnak, áldottnak.
S ugyanezzel a lendülettel válaszolok arra is, hogy kinek tartalak téged: csodálatosnak, elképesztőnek, zseniálisnak, áldottnak.

Hát nem arcátlanság ez? Nem az emberi én égig pöffeszkedése? Egyáltalán nem. Hiszen az ego a hasonlításból él. Amiről itt írok, az nem más, mint tiszta alázat. Elfogadása annak, aki vagyok.

Milyen élet, milyen istenkép származott a korábbi válaszokból? A középkor istene egy sötét démon (egy elképzelés) volt, aki embermilliókat nyomorított meg. Deformált, félelemben, nyomorultságban élő emberek dicsőítenék Istent? Íme, az alkotásod! Hát nem csoda, hogy ez az isten- s emberkép leáldozóban van. Ha Ady híres verseinek egyike így kezdődne: „tekerem az eszemet, beverem a fejemet, kiabálok esztelen, miért vagyok meztelen..." - hát nem valószínű, hogy érettségi anyag lenne. Az Alkotót az alkotásai láttatják meg. Az IGÉT pedig a láthatatlan gondolatok, amelyek testté válva megláttatják a láthatatlant. Az ember láthatatlan gondolatai is lecsapódnak, s láthatóvá válnak a testben, a mindennapokban, abban, ami az emberből kisugárzik. Ezért különösen is fontos, hogy milyen láthatatlan gondolatok cikáznak a fejünkben magunkról, Istenről, s a világról. Talán ideje megfogadni Pál tanácsát, s megváltoztatni saját gondolkodásunkat.

Mi van akkor, ha egyszerűen elfogadom azt, hogy Jézusnak valójában testvére vagyok, s mint ilyen, isteni gyermek? Ez áldottságom lényege. Mi van akkor, ha sokkal több vagyok annál, mint amit idáig bármikor is el tudtam volna magamról képzelni? Mi van akkor, hogyha forradalmian kimondom magamról azt, amit eddig csak Jézusról lehetett kimondani? Milyen élet származik ebből? Milyen ember formálódhat ebből? A válaszunkból származó élet meg fogja láttatni ezt.

Lényegem az ÁLDOTTSÁG. Ez pedig nem vehető el. Csak akkor lehetek szenvedő, nyomorult, ha magamat másnak tartom. Ha magamról mást képzelek el. Ha egy olyan istent teremtek, akinek nyomorult, bűnös, erőszakos teremtményei vannak. Ez lehetővé teszi azt, hogy úgy éljem végig földi életemet, mint a filmbéli ember: szegényen, szenvedve, élve haldokolva.

Az Elengedés Házában úgy köszönünk el egymástól, hogy emlékeztetjük egymást arra, aki valójában: „áldott vagy, Laci, Kata, János, Ildikó stb. Emlékszem, többször előfordult, hogy magukat mélyen hívő embereknek tartók nem voltak készek elfogadni azt, hogy ők, vagy a másik ember áldott. Életük csupa fájdalom volt, s ragaszkodtak ahhoz az ember- s istenképhez, amely eddig is megnyomorította őket. De ilyen hatalommal bír az ember. Hihet a bűnösségében, nyomorultságában is. Mégis hatalmas lépés volt sokaknál, amikor akár csak „elviekben" is készek voltak kimondani magukra s a másikra azt, hogy áldott vagy(ok). Micsoda ember- és istenkép váltás! Ez pedig csak a kezdet. Az Atya, a Vagyok, immár egy félénk mosolyban nyilvánult meg az addigi komorság, fásultság után. Jó mosolygó Fiúnak lenni, olyannak, akiben az Atya mosolyog a Lélek által. Ez maga az Áldottság. Aki felismeri ezt, annak az életének minden területére, minden pillanatára kihat ez. Akkor már könnyű elkapni azokat a gondolatokat, démoni ember- s istenképeket, amelyek másnak láttatnak engem s az Atyát, s könnyű újra meggyökerezni az Áldottságban. Akkor az ebből származó negatív lelkiállapotok azonnal feloldódnak, s a mennyek országa, mely a szeretet, öröm, s békesség, feltárulkozik itt s most mibennünk. Tehát fontos az, hogy felismerd áldottságodat? Csak annyiban, mint a szeretet, az öröm, vagy a békesség megélése.