„Mert annyi baj vett engem körül, hogy megszámlálni sem lehet...és a szívem is elhagyott engem"
Zsolt.40:13

Csak ez az igevers járt a fejében, és mondogatta magában a hozzákötődő jól ismert verssorokat: „Elszállt, elillant az évek során... Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel, Nem tudom, hogyan..."

Álmatlanul forgolódott ágyában, és egyre csak az jutott eszébe: nincs áldás az életén. Ha van is, ő bizony sehol sem látja.

Magába forduló, depresszív alkata gyakran zárta be...önmagába. És ilyenkor ebbe az önmagába-zárt világba alig-alig jutott be a fény: csak nézett, de semmit nem látott, nem vett észre maga körül. Szinte teljesen „megvakult".

Ezen az éjszakán is csak a sötétség vette körül, kívül is, belül is.
Hova lettek az ígéretek? Hiába kutat a vaksötét lélekben, nem találja, hol az áldás.
Folynak a könnyei, és egyszer csak, váratlanul - mint egy kicsinyke csillag - fölragyog előtte egy arc.
Egy egészen kicsi fiú arca, aki akkortájt lett nagybeteg, mikor ő maga a világra jött. Szülei tele voltak aggodalommal, mikor épp neki örülhettek volna. Sokáig úgy érezte: a legrosszabbkor érkezett. Mint egy hívatlan vendég.
Csak később ébredt rá, hogy épp a legjobbkor, épp a legjobb helyre érkezett. Mert csak emellett a kicsike fiú mellett tanulhatta meg, hogy bizony van, hogy „nem ő a világ közepe". De ettől még lehet fontos, és kedves mások számára. És megtanulta, hogyan lehet együtt érezni, védelmezni, együtt sírni és örülni.
Aztán felvillant két másik kép, akikkel annyit harcolt gyerekkorában, de akik azóta is mindig, mindenben mellette állnak.
És a nagypapája képe ragyogott fel... Akitől gyerekként annyi mindent kapott, aki először beszélt neki arról az áldásról, amit most annyira keresett.
És látta egy fiú képét, aki annyira más volt, mint az összes többi... És akinek köszönhette a gyermekeiben kapott áldásokat. Akiknek születését valódi csodaként élte meg, és ha mindent ki is törölne emlékezetéből a kor (vagy valami kór), ennek a két világra-érkezésnek az emlékét mindenképp meg akarná tartani.
És sok-sok barát képe is megjelent előtte. Voltak, akiket évek óta nem látott, de tudta: őrzik egymást, valahol legbelül. És vannak, akikkel gyakrabban beszél, akiknek egy-egy szava, ölelése, vagy épp néma melléállása mindig a legjobbkor érkezik.

És ahogyan végigpillantott ezen a sok-sok képen, azt vette észre, hogy a sötétségből egyszeriben világosság lett. Újra látott!
Meglátta végre, hogy az áldás, amit annyira keresett, az nem valami.
Hanem valaki...
Egész pontosan valakik: azok az emberek, akiket Isten egy-egy életszakaszban társul adott neki, akiknek annyi mindent köszönhet.

Egyetlen kétsége maradt csak, mire felvirradt a hajnal:
Vajon ő tudott-e áldássá lenni valakinek?
Bárkinek...