Útjaink sokfelé vezetnek. Ha hagyjuk. Így jutottam én el tavaly ősszel Noszvajra, az Elengedés Házába. Nem segítséget kérni mentem. Egy érdeklődő szerkesztő (lelkész) érkezett egy szerinte érdekesnek ígérkező helyre.
Megfigyelni, megérteni valamit.
Megfigyelőből megélővé lettem ezen a hétvégén.
Mi történt és mi történik itt?
Nem tudom, hogy képes vagyok-e leírni!
Először is spontán „összeverődik” egy csapat. Egyetlen közös dolog köti össze az ideérkezőket: a keresés. Néha van köztünk „szuperkegyes”, néha „normál keresztyén” katolikus, vagy református, ateista, vagy félutas. Vagy mindez együtt.
Mit keresünk?
Életünk és lelkünk nyugalmát és békességét. (Mert nincs meg.) Hogy szinkronban legyenek kimondott szavaink és gondolataink. Hogy ne mosolyogjunk többet, amikor ölni volna kedvünk (mert ez egyedül minket gyilkol meg. A halódás jeleit már tapasztaljuk.) Persze nem kell ölni – akkor sem, ha erre lenne kedvünk. A felháborodást, a dühöt, a haragot, a csalódottságot, a sértettséget, mellőzöttséget, meg nem értést mégis ki kellene fejezni valahogy. De nem tudjuk!
Nem tudjuk, mert jólneveltek vagyunk, ill. jó keresztyének. Bennünk maradnak. Megfagyott mosolyaink alá rejtve. Hurcoljuk a felemás igát, lassan belepusztulunk. Nem tudjuk, hogy kell máshogy csinálni, de addig már eljutottunk, hogy így nem szeretnénk tovább.
Mi történik az Elengedés Házában?
Lehullanak a lepleink, mert mi magunk akarjuk azokat levetni.
Tudjuk, hogy nem él vissza senki ezekkel a helyzetekkel. Kimondatlanul is őrizzük egymás titkát, méltóságát.
Figyelemmel és türelemmel hallgatjuk egymást. Néha együtt sírunk vagy nevetünk.
Szabadságunkban áll eldönteni, hogy részt veszünk-e az együttléteken és végigcsinálunk minden egyes gyakorlatot, vagy nem. Senki nem kényszerít saját elhatározásunk megváltoztatására. Mint ahogy ferde szemmel sem néz rád senki, amikor a következő alkalmon megjelensz.
Néha lágy zenére táncolunk és dallá leszünk. Néha agyat rázó rock and roll-ra ugrálunk és üvöltünk, s nem csak fáradtak, de szabadabbak is leszünk a végére. Néha szavak és gondolatok nélkül, érthetetlen nyelven beszélünk hosszú időn át, előkerülő érzéseink mentén. Soha nem tapasztalt hatása van „szavainknak”: lecsendesedik az elménk. Megtisztulunk.
Minden nap végén áldottnak mondjuk a másikat, s szívünk nyitottsága esetén mi magunk is részesedhetünk a többiek áldásában.
A legjobban az öleléseket szeretem. Amikor hosszú bolyongás után egyenként találkozunk mindenkivel, s egymás kezét fogva, egymás arcába, szemébe tekintve megöleljük egymást.
Együttléteink általában mellőzik a liturgikus keret minden formáját. Mégis egy véget nem érő istentiszteletnek élek meg minden egyes napot.
Soha nem tartottam ehhez közelítő áldottságú istentiszteletet.
Mint ahogy hallgatóként sem volt részem soha ilyen élményben.
A ház gazdája velünk sír, velünk nevet, velünk táncol és ugrál. Ő is elindult egyszer. Megkeresni, amit most mi keresünk. Így lett létezővé ez a ház.
Az első látogatásom óta haza járok ide.
Ki tudja, miért…