Mindig is csodáltam azt a különleges, Istentől kapott ajándékunkat, amely lehetővé teszi az emlékezést. Miért olyan csodálatos, hogy van erre lehetőségünk?

Számomra elsősorban azért, mert így nem csak egyszer élhetünk meg valamit. Miközben emlékezünk, a múlt újra jelenné válik. Sokszor nem is tudjuk pontosan, mivel és miért, de máris elkezdődik bennünk egy folyamat. Ha engedjük, hogy magával vigyen, akkor a célba érkezésnél azt érezzük: újra éltem azt, amit már magam mögött hagytam. Mintha még egyszer megtörténne velem.

Elég egy illat, amely felidézi, milyen volt hazaérkezni, előre örülni annak, hogy közös asztalhoz ülhetünk. Vagy ahogyan a levegőben hirtelen megváltozott valami, ami jelezte, hogy közeledik a tavasz vagy hóesés várható. Elég egy szín, amely emlékeztet valakinek a ruhájára és arra, amit közösen élhettünk meg. Elég egy mozdulat, amelyet éppen úgy tett meg valaki, ahogyan régen egy másik, hozzánk közel álló személy. Elég egy aprócska dolog, amellyel megindul az emlékek áradata, és sodor, visz magával bennünket is. Ezek az emlékek egészen váratlanul lepnek meg bennünket. Nem tudjuk őket befolyásolni, hogy korábban vagy később jöjjenek. Nem tudjuk azt mondani, hogy most örömmel fogadjuk őket, szélesre tártuk ajtónkat előttük, mint ahogyan azt sem tudjuk megtenni, hogy kizárjuk őket, mert nem állunk készen a fogadásukra.

Vannak azután olyan emlékeink is, amelyek mindig élesen élnek bennünk. Bármikor elő tudjuk hívni őket, sőt, ez a folytonos, meg nem szakadó emlékezés tartja őket életben. Hogyan is lehetne ez másképpen? Hiszen már a történés pillanatában azt mondtuk: ezt soha nem fogom elfelejteni. Szinte belénk égtek, vésődtek, fontosak nekünk, elszakíthatatlanok tőlünk.

Vannak azonban másfajta emlékek is. Amelyek mintha mindig azok mögött az ajtók mögött rejtőznének, amelyeket hiába próbálunk, nem tudunk megnyitni. Hiába rángatjuk előbb türelmesen, később kétségbeesve a kilincset, hiába fordítanánk a kulcsot, valami nem engedi, hogy az ajtó mögé tekintsünk. Még akkor sem, amikor tudjuk, hogy ott valami nagyon fontos vár ránk. Valamivel szembe kellene néznünk, mert csak akkor léphetünk tovább, mégsem sikerül.

Milyen érdekes, hogy nem tudunk mindent irányítani. Pedig szeretnénk, és az élet számtalan területén ehhez szoktunk hozzá.

Talán azért marad csukva az emlékezés ajtaja, mert ezzel védjük önmagunkat. Az ajtó mögött ugyanis mindig van egy tükör. Amelyben természetes módon önmagunkat látjuk. Az emlékezés ajtaja mögött pedig azért van tükör, hogy ne kívülről lássuk önmagunkat és életünk korábbi pillanatait. A tükör lehetőséget ad arra, hogy az emlékezés belőlünk is megmutasson valamit. Azt, hogy milyenek voltunk, miért azt és úgy tettük, miért azt mondtuk vagy gondoltuk. Rájövünk arra, hogy a múlt nem tőlünk független, véglegesen lezárt események sorozata, hiszen az emlékezésben megint egészen közel kerül hozzánk. A tükör segít abban, hogy a jelenünket formáljuk, alakítsuk az alapján, amit a tükörbe nézés során megértettünk.

Mert az emlékezés képessége ajándék. Istentől kaptuk. Sokféleképpen lehet jól élni vele.