Pár héttel ezelőtt, egy nyáriasan meleg októberi délutánon elhatároztam, hogy elmegyek nagyapám sírjához. Kezemben kapával és két fehér krizantémmal, egyedül vágtam neki a gyermekkoromtól jól ismert gyalogútnak. A temető felé vezető hosszú dombon telente nagyokat szánkóztunk csapatokba verődve, nyáron pedig a domb aljában folydogáló patakban fürödtünk, és apró halakat fogtunk. Az út negyedóra gyaloglás után néhány öreg házikó közé érve elágazik. Felfelé a kaptatón, fiatal, sűrűnövésű erdőbe tart, ahol hosszú, íjnak való mogyoróbokrok nőnek. A temetőhöz a balra térő kaviccsal felszórt ösvény visz. Emlékszem, hogy ebbe az irányba sosem jártam szívesen, pedig az út mellett, az erdőszélen tavasszal hóvirágot, május elején medvehagymát lehetett szedni. Nem a temető riasztott, vagy a környéken ólálkodó kóbor kutyák, amelyeknek köszönhetően gyakran kellett követ vagy botot ragadni. Hanem az út mellett, a többitől elkülönülve, állt egy nagy, vörös téglából rakott ház, vakolat és ablakok nélkül. Üres, fekete szemeivel az utcát figyelte. Gyerekként úgy hittem, ha a közelébe mennék, biztosan magába szippantana a lakhatatlan sötétség. Most is ott állt, beszakadt tetővel, düledező falakkal, megnyomorodva.

Milyen furcsa, ahogyan a lélekben megtapadnak az emlékek. Külön titkos életük van, és bármikor előtörhetnek, még akkor is, amikor maga az élményt okozó tárgy vagy személy már nem létezik. Mintha az igazán fontos emlékekből nem is lenne olyan sok, talán csak egy tucat, mégis, irányítják gondolkodásunkat, befolyásolják érzéseinket. Sokszor az eseményeknek olyan részletei maradnak meg, amelyeket ha végiggondolunk, jelentéktelennek tűnnek magához az egészhez képest. Egy tengerparti nyaralásból csak a hullámok morajlása, egy viharos éjszakából a gyertyafénynél kisütött pogácsa illata, egy régvolt szüreti mulatságból csak egy darázscsípés égő fájdalma, vagy egy riasztó ház az oly jól ismert út mellett. A temetőbe érve meglepődve vettem észre, hogy már fává nőttek azok a vékonyka csemeték, amelyeket nagyapám halála után pár évvel ültetettek. Koronájuk árnyékot adva összefonódott a hantok fölött.

A magammal hozott kapával kigyomláltam a földet a sír körül, a két krizantémot elültettem és gondosan megöntöztem. Miközben a kővázákból szedegettem ki az elszáradt virágcsokrokat, a sír feliratán akadt meg a tekintetem. Jól ismertem a szöveget, de mégsem emlékeztem rá. Pedig ha valaki megkérdezte volna, hogy mi van a nagyapám sírjára vésve, egészen biztosan meg tudtam volna mondani: „Amíg élünk, emlékezünk." Valahogy ez a mondat nem ragadt meg bennem. Pedig fontosabb lett volna, mint az a szerencsétlen véletlen, hogy a temetéskor elírták a fejfán a születési dátumot, amit természetesen nem felejtettem el. Amíg élünk, emlékezünk, kopogtak bennem a szavak. De kire emlékszünk egy ilyen helyen, ahol csak földi maradványok porladnak a kőlapok alatt? Én nem találkoztam a temetőben soha a nagyapámmal, ő nem erre lakott, és én is idegen vagyok itt. Eljövök egy idegen helyre, hogy olyan valakire emlékezzek, aki sohasem járt itt, amíg élt? Milyen emlékekre kényszerít a temető? A sírokra omló lombok között surranó alkonyi szél néhány megsárgult levélkét sodort felém. A fák még zöldelltek, mégis, ez a pár levél már az őszről adott hírt. Mintha a szellő titkos bölcsességről üzenne. Amíg élünk, emlékezünk, de mindig arra, ami már nincs. A temető határállomás, határkövekkel. Talán azért jön ide az ember, hogy saját mulandóságáról tanuljon, és nem azért hogy újra találkozzon azzal, akit már elvesztett, nem a régmúlt pillanatokért. A falu felé pillantottam, le a völgybe. A házak ablakából már fény szűrődött és álmosan pislákolni kezdtek az utcai lámpák. Látod, nagyapám? Te is ott laktál, emlékszel? De hiába tettem fel a kérdést, senki sem válaszolt rá. Én emlékszem, talán ez a fontos. Már alkonyodott, amikor elindultam visszafelé a kövecses úton. A kapámat vándorbotként lengetve magam előtt néztem a tiszta ősz eget. Nagyokat léptem, hogy minél előbb hazaérjek. Az útelágazáshoz érve a házak közül most csak néhány kutya vakkantott rám érdektelenül.