Jobb vállammal nekidőltem a templom hideg falának. Könnyek közt szűrtem át a régi ismerősök arcát. Mind ott voltak a fiúk a házból. Gábor, Norbi, Roli, Micu, Lacika és a többiek.

Eszembe jutottak a gyerekkori bandaháborúk. Területeket foglaltunk, komoly harcokat vívtunk a hatalmas, új lakótelepen. A gombamód szaporodó, még lakatlan panel bérházakat úgy védtük, akárcsak a grundot Bokáék a vörösingesek ellen. Foglyokat ejtettünk, s jól emlékszem, komoly vita folyt arról is, hogy kínozzuk-e őket, vagy egyszerűen csak megkötözzük. Végül a lányokra való tekintettel az utóbbinál döntöttek a bandavezérek. Tízévesek lehettünk, amolyan kulcsos gyerekek. A szocialista napközi sivárságát utáltuk, az őrsi gyűléseket nemkülönben, és kikönyörögtük a szülőktől, hogy otthon tölthessük a vakációkat. Balázzsal sokszor nevettünk, amikor nem tudta tartani az iramot a nagy ütközetekben. Néha megvártam őt, hiszen egy lánynál úgysem szégyen, ha kicsit lassabb a srácoknál. Meg hát a verekedés sem olyan lányos dolog. A legenda szerint egyszer egy kemény téli harcban nem vették észre a többiek, amikor Balázs beesett egy nagy gödörbe, nem tudott kimászni, s addig álldogált ott, míg a pocsolya a lábára fagyott. Besötétedett, mire kiszabadult és hazament...

Eltelt csaknem harminc év. Azt nem tudom, hogy Balázs hasonló hős volt-e, mint Nemecsek Ernő, talán butaság is párhuzamot vonni. De egyet tudok, azt, hogy hősiesen küzdött. Mélyen hitt Istenben és a gyógyulásban, abban, hogy legyőzi a kórt... Valahogy úgy vannak ezek a harcok, hogy megkínoznak, fájdalommal járnak, és mindig veszít valaki...

„Balázsnak azt volt az álma, hogy egyszer tele legyen ez a templom. Mióta itt szolgálok, most először van tele!" - mondta a népes gyászoló gyülekezethez szólva a lelkipásztor.

Bodgál Balázs református presbiter volt. 38 éves. Jó barát.

Elaludt. Azt mondták, hogy az arcán megbékélés volt.